Semmit tenni jó!

A napjainkat meghatározó lázas tevékenységnél néha jóval fontosabb

Nyáron, amikor a lányaim túl sokat nyafognak, összefirkálják a falat, vagy morzsahegyet hagynak maguk után a frissen porszívózott padlószőnyegen, kiküldöm őket a kertbe játszani. Mélyen gyökerező élményem indít erre. Anyám hangja visszhangzik a fejemben. Látom őt, amint egy szocreál hős pózában a nyitott konyhaajtóban áll, és csöpögő gumikesztyűs kezével kérlelhetetlenül az udvarra mutat.

Bátyám és én, a száműzetés áldozatai, tanácstalanul meredünk a füves térségre. Anyám a szúnyoghálós ajtón át még utánunk szól: – Aztán itthon legyetek, mire harangoznak! – Bátyámmal bambán bámulunk egymásra, mérlegeljük az előttünk elterülő napégette vidéket, aztán kibökjük: – De mit csináljunk? – Mire anyám: – Találjatok ki valamit!

Amikor ezt mondta, komolyan is gondolta. Én meg, mint modern szülő, legfeljebb öt percig hagyom tizenkét és ötéves lányomat unatkozni, azután kétségek rohannak meg.

Amint búsan elkullognak a pázsiton, eszembe ötlik: tulajdonképpen miért ne bújócskázhatnánk együtt? Vagy focizhatnánk. S mielőtt föleszmélnék, már bűnbánóan rohanok utánuk, és valami mókát erőltetek rájuk. Fönt a mennyben édesanyám bizonyára dühösen a homlokára csap szappanhabos kezével.

Miért nem hagyjuk rájuk, hogy elfoglalják magukat? Az ok rendszerint a bűntudat és a félelem. Feleségemmel gyakran töprengünk azon, nem dolgozunk-e túl sokat. Emellett azt képzeljük, a kölykök megszöknek és világgá szaladnak, hacsak legalább egyikünk nem tartja szemmel őket.

Ám ha gyerekkoromra visszagondolok, meg kell hagyni, a semmittevés volt a nyár egyik legkellemesebb része. Egy minnesotai kisvárosban nőttem fel, ahol egész évben csak három olyan hónap akadt, amikor a fagyhalál veszélye nélkül lehetett áldozni a szabadtéri semmittevésnek. Így amikor minden mozgásigényünket kielégítettük – fogócskáztunk, bebarangoltuk a közeli szurdokot, megdobáltuk egymást éretlen almával –, bátyámmal kerestünk egy árnyékos zugot, leheveredtünk, és elnéztük az égbolton úszó felhőket. Ha ilyenkor apám kirohan a házból és odakiáltja: – Hé, srácok, mit szólnátok egy fogócskához? –, azt hittük volna, megháborodott szegény.

Nem volt különóra, iskolai tábor, sportedzés, amely maradéktalanul kitöltötte volna a szüleink nélkül töltött időt. Jutott viszont időnk álmodozni, s a fülledt nyári napokon órák hosszat bámultuk az eget.

A semmittevést nem csupán eltűrték a gyerekek részéről, de vasárnaponként mindenki számára kötelezővé tették. Az egyház tiltotta a vasárnapi munkát. Ilyenkor nem lehetett leszaladni a fűszereshez, mert az üzletek zárva tartottak. Templomba mentünk. Komótosan megebédeltünk. Azután kényelmesen elnyúltunk a fűben. Múlt az idő.

Nemrég, amikor egyik nap a táncóráról az uszodába, onnan a boltba rohantam, s alig maradt időm rá, hogy sietve bekapjak valamit, megelégeltem a dolgot. Anyámnak igaza volt, jelentettem ki. Nem dől össze a világ, ha a gyerekek előtt üresen mered egy fél nap, és rájuk hagyjuk, mivel töltsék ki.

Manapság is ugyanúgy vannak felhők az égen. A kölyköknek nincs szükségük rá, hogy én mutassam meg, melyik fest úgy, mint egy nyuszi vagy egy kölyökkutya. Mindannyiunknak szüksége van egy kis lézengésre. Kell hogy legyen a héten legalább egy nap, amikor megállunk és elgondolkodunk azon, kik is vagyunk voltaképp.

Erre a feleségem kijelentette, hogy ha a világ nem változik is meg, mi megváltozhatunk. Kizavarhatjuk a gyerekeket a házból, és rájuk parancsolhatunk, hogy játsszanak az udvaron. Megállhatunk, levegőt vehetünk, beszélgethetünk és gondolkodhatunk. Helyet szoríthatunk az életünkben a... semmittevésnek.

Egyszóval, elfogadta a kihívást.

Mindez sikerre vihető, feltéve, hogy túltesszük magunkat néhány dolgon. El kell néznünk, hogy a kölykök egy ideig duzzognak, és bele kell törődnünk a ténybe, hogy a házat esetleg sohasem fogjuk kifesteni.

A legfontosabb azonban, hogy belássuk: a semmittevés olykor jóval többet ér, mint a napjainkat meghatározó szakadatlan rohanás.

Vote it up
5
Tetszett?Szavazzon rá!