Sheila csillagai

Mindig is tudtam, hogy a húgomnak remek a memóriája, sokáig mégsem vettem észre, miféle különleges tehetség szunnyad benne

Kapcsolódó cikkek

 

If my husband, Gordon, hadn’t been taking a course on celestial navigation, we might never have discovered the true extent of my sister’s gift. We were at my mother’s house for a weekend visit, and Gordon was studying for an exam. “These practice questions are killing me,” he groaned.

My sister Sheila looked up from her tatting. “What’s the problem?”

“They expect me to know where Venus would be if I were in Buenos Aires on February 13, 1938, at 5 o’clock in the morning.”

Sheila thought for a moment. “It would be in the constellation Aquarius,” she said.

Gordon stared at her. “You’re kidding, right? You can’t possibly know that without looking it up.”

But Sheila wasn’t kidding. She had memorized the almanac.

My mother knew Sheila had been unusual ever since she was a little girl. For one thing, she’d tended to echo what people said rather than use language to communicate. She loved repetitive tasks and became frustrated if interrupted. Over the years she developed a daily routine, and woe betide anyone who attempted to change it!

Sheila was particularly talented at tasks that required excellent hand-eye co-ordination. She won many prizes for her intricate weaving, and she once crocheted a four-metre altar cloth that was the envy of all the other churches in the community.

I knew Sheila had a phenomenal memory, but I hadn’t realized it was of encyclopedic proportions until the day she told Gordon about Venus. When I asked her why she had memorized the entire almanac, she said: “Stars and planets are always where they belong. That’s why I like them.”

Sheila wanted her life to be orderly and predictable, so she focused all her attention on studying the stars and creating complex designs for her loom. She had little interest in the chaotic ebb and flow of human affairs and was unsuccessful in her attempts to fit into the workaday world. She ended up living at home with our mother, who ran the household, as Sheila found it hard to concentrate on matters peripheral to her own agenda. Although I suspected that Mom might have felt trapped by the responsibility of Sheila’s long-term care, she never complained.

As time went by, however, my mother’s memory started to fail. It began with her short-term memory and then moved insidiously backward over time so that she found herself once again grieving the death of my father, celebrating the birth of her children and then joyfully preparing for her wedding. Eventually she remembered only the early days of her childhood in Alaska.

Gordon and I visited whenever we could. My mother was a gracious hostess even though she didn’t recognize the two rather bold strangers who behaved as though they were part of the family.

If the situation warranted, we were prepared to arrange for professional care. But to our delight, Sheila rose to the occasion and began learning how to take charge. Thanks to her prodigious memory, she never needed to make a shopping list or remind herself to pay the bills.

What’s more, Sheila’s unusual personality was perfectly suited to dealing patiently with my mother’s repetitive questions. Through God’s loving provision, a mildly autistic woman had been especially equipped to care for an aging mother with Alzheimer’s disease.

Some years later my mother died quietly in her sleep. During the funeral I noticed Sheila making the sign of the cross.

When I asked her about it, she said: “Do you remember the priest I made the altar cloth for? Well, he’s been visiting Mom and me for more than 20 years. Towards the end Mom had trouble remembering what he taught us, but she believed in God when she died, and so do I. He controls the stars. That’s why they’re always where they belong.”

Talán sosem fedezzük fel, micsoda képességekkel rendelkezik a húgom, ha a férjem nem iratkozik be egy csillagászati navigációs tanfolyamra. Az édesanyám házában töltöttük a hétvégét, és Gordon épp egy vizsgára készült. – A sírba visznek ezek a tesztkérdések! – morgolódott.

Sheila húgom fölpillantott a kézimunkájából: – Mi a gond?

– Azt kellene tudnom, hol látnám a Vénuszt, ha 1938. február 13-án hajnali ötkor Buenos Airesben lennék.

Sheila egy pillanatra elgondolkodott. – A Vízöntő csillagképben.

– Ugye, viccelsz? – bámult rá Gordon. – Hogyan tudhatnád anélkül, hogy utánanéznél?

Sheila azonban nem viccelt. Fejből tudta a csillagászati almanachot.

Anyám mindig is sejtette Sheiláról, hogy különleges. Kislánykorában például gyakran nem a saját szavaival fejezte ki magát, inkább másokéit ismételgette. Nagyon kedvelte az ismétlődő feladatokat, és haragra gerjedt, ha félbeszakították. Az évek során kialakította napjai pontos menetrendjét, és jaj volt annak, aki megpróbált változtatni ezen!

Sheila rendkívüli tehetséget mutatott minden olyan tevékenységhez, amely a kéz és a szem összehangolt munkáját igényelte. Bonyolult szőtteseivel számtalan díjat nyert, és egyszer horgolt egy négyméteres oltárterítőt, amelyet a város összes templomában irigyeltek.

Mindig tudtam, hogy Sheilának remek a memóriája, de csak a Gordonnal folytatott beszélgetésükből jöttem rá, hogy a húgom enciklopédikus adatmennyiséget képes megjegyezni. Amikor megkérdeztem, miért tanulta meg kívülről az egész csillagászati almanachot, így válaszolt: – A csillagok és a bolygók mindig ott vannak, ahol lenniük kell. Ezért szeretem őket.

Sheila arra vágyott, hogy az élete rendszeres és előre kiszámítható legyen, így aztán figyelmét arra összpontosította, hogy a csillagokat tanulmányozza és bonyolult szövésmintákat tervezzen. Az emberek kaotikus világa hidegen hagyta, és a napi robotba való beilleszkedési kísérletei is sorra kudarcba fulladtak. Végül odahaza maradt anyánkkal, aki a háztartást vezette, mivel Sheilának nehézséget okozott az érdeklődési körén kívül eső dolgokra koncentrálni. Bár gyanítottam, hogy anyát nyomasztja a felelősség, amit a Sheiláról való hosszan tartó gondoskodás jelent, ő sosem panaszkodott.

Azonban ahogy telt-múlt az idő, anyánk emlékezete homályosulni kezdett. Előbb csak a rövid távú memóriája hagyta cserben, aztán mind régebbi eseményeket élt meg jelenvalóként: egy napon újra elsiratta apánkat, majd a gyermekei születését ünnepelte, és végül boldogan készülődött közelgő esküvőjére. Utoljára már csak Alaszkában töltött gyermekkora emlékeit tudta felidézni.

Gordonnal, ahányszor csak tudtuk, meglátogattuk. Anya mindig udvariasan vendégül látott minket, noha fogalma sem volt róla, ki lehet ez a két elszánt idegen, akik úgy viselkednek, mintha a családja lennének.

Felkészültünk rá, hogy ha a helyzet úgy kívánja, hivatásos ápolót veszünk fel mellé. Azonban nagy örömünkre Sheila felnőtt a feladathoz: kezdte megtanulni a szükséges teendőket. Bámulatos emlékezőtehetségének köszönhetően sosem kellett bevásárlólistát írnia, és egyszer sem felejtette el befizetni a számlákat.

Mi több, különös személyisége tökéletesen alkalmassá tette Sheilát arra, hogy türelemmel kezelje anyánk folyton ismétlődő kérdéseit. Isten végtelen kegyelméből ez az enyhén autista nő ideális gondozója lett Alzheimer-kórban szenvedő idős édesanyjának.

Pár évvel később anyám csendesen, álmában meghalt. A temetésen észrevettem, hogy Sheila keresztet vet.

Amikor erről kérdeztem, így válaszolt: – Emlékszel a papra, akinek az oltárterítőt horgoltam? Nos, több mint húsz éve kijár hozzánk. A vége felé anya már nem nagyon emlékezett, mire is tanított minket, de hitt Istenben egészen a haláláig. Mint ahogy én is hiszek. Ő irányítja a csillagokat. Ezért vannak mindig ott, ahol lenniük kell.

Vote it up
203
Tetszett?Szavazzon rá!