Sherlock Holmes – Mi a sikere titka?

Miért nem unnak rá az olvasók (és a filmesek) a különc magándetektív kalandjaira

Kapcsolódó cikkek

 

In 1887, in Beeton’s Christmas Annual, there appeared a remarkable story called A Study in Scarlet. It was the first published work by an impoverished young GP living in the Portsmouth suburb of Southsea—and the very first adventure of Sherlock Holmes and Dr Watson.

The first page will strike many of us as extraordinarily modern. Watson, an army doctor, has been wounded while following the British forces’ exploits in Afghanistan. Invalided home, he needs lodgings in London and finds himself sharing with an eccentric amateur sleuth. He is astounded when Sherlock Holmes is able to deduce the facts of his life.

“I have my eye on a suite in Baker Street,” Holmes tells Watson, “which would suit us down to the ground. You don’t mind the smell of strong tobacco, I hope?”

And so the famous partnership was born. All of the star ingredients are already there in A Study in Scarlet: the pair of bachelors in the set of rooms in Baker Street; the foolish Inspector Lestrade requiring the “amateur” genius of Holmes to solve the case; Holmes’s powers of deductive reasoning. There’s also his knowledge of the low life and poor districts of London—a knowledge shared by neither Watson nor by Arthur Conan Doyle, who was brought up in Edinburgh, attended a boarding school in Lancashire and barely knew London when he started the stories.

It’s true that many of Holmes’s characteristics evolved. In the first stories, Holmes has no general knowledge; by the end of the series he has become a know-all. The first paragraph of The Sign of Four has Holmes taking a syringe from his mantelpiece and injecting himself, “the sinewy forearm and wrist, all dotted and scarred with innumerable puncture-marks”. But by the time Doyle was writing The Adventures of Sherlock Holmes for family audiences in the Strand magazine two years later, the drugs had been eliminated.

Meanwhile, more details of the domestic set-up at 221B Baker Street had fallen into place. The unnamed “housekeeper” of the first story, after a wobble as Mrs Carter, had emerged as our old friend Mrs Hudson, who has to put up with the plasterwork being used as target practice for Holmes’s revolver.

But what is the appeal of Sherlock Holmes? Why do we go back to the stories again and again in books, on TV or in films—the latest of which will be Guy Ritchie’s Sherlock Holmes, released on Boxing Day? During one of the Church of England’s more gruesome civil wars recently, I happened to meet the Archbishop of Canterbury at a literary festival. I asked how he managed to stay sane.

“I just keep reading the Sherlock Holmes stories,” he said.

One of the secrets of the Holmes magic is the suggestion that reasoning and cleverness will solve life’s difficulties. We all know that, if cleverness alone could overcome problems, the world would be run by clever people—rather than by often well-meaning but quite stupid people.

Doyle wrote the stories just at the time when many thoughtful individuals had lost their religious belief and had switched their allegiance instead to something vaguely defined in their heads as “science”. Holmes’s “deductive reasoning” has the startling entertainment value of a conjuring trick, but it always gets to the nub of the matter—unlike proper science, which often just uncovers more muddle.

Holmes is also an example of a creation having more life, energy and power than his creator. Doyle wanted to write historical romances in the manner of Sir Walter Scott. But while his efforts are very charming, you feel he’s only firing on three cylinders—in nearly all the Holmes stories there’s a tremendous fizz.

It’s obvious to me, for example, that Holmes was a homosexual. His drug-fuelled prowls among the docks and opium dens of Wapping and Limehouse must have led to the encounters that his nature secretly required. We can see this, but Watson would surely be horrified—and so, I suspect, would Doyle. But look at the way Jeremy Brett so brilliantly evoked this side of Holmes (without a word being said) in his ITV interpretations of the role.

One sure sign of Sherlock Holmes having a life of his own is the huge number of films based on him, with yet more to come. As well as Guy Ritchie’s new version, Doctor Who writer Steven Moffat and The League of Gentlemen’s Mark Gatiss have come up with a contemporary Sherlock Holmes and a Dr Watson invalided out of the present Afghan war. The result is Sherlock, due to start shooting next year.

We probably all have our favourite Holmes on screen. For some it’s Jeremy Brett; for others, Peter Cushing. But my own favourite is Basil Rathbone, with Nigel Bruce as a wonderfully dense Watson. The films they appear in seem oblivious to any chronological restraints—with Holmes and Watson foiling the Nazis in the 1940s, just as they put a stop to Professor Moriarty in the 1890s. Bruce, by making Watson a comic figure, is not false to the original conception. He brings to the surface something that’s actually there, while Rathbone lends the role a tremendous authority.

After all, Holmes is an oracle who can answer all our secrets. Like the clients who climb the stairs at 221B Baker Street, we come to him to lay down the complexity of our own lives and find a mind of great brilliance put to the exclusive use of ultimate goodness.

Is it any wonder that the Archbishop of Canterbury is among Holmes’s huge and enduring fanbase?

Figyelemre méltó történet jelent meg 1887-ben a Beeton’s Christmas Annual című puha fedelű magazinban „A skarlátvörös dolgozószoba” címmel. Egy Portsmouth Southsea nevű városrészében élő elszegényedett orvos első kiadott műve volt ez – egyúttal Sherlock Holmes és dr. Watson első közös kalandja.

Az első oldal rögtön megragadja a figyelmet meglepő modernségével. A katonaorvos Watson a brit erők afganisztáni háborús tevékenysége során megsebesül. Kénytelen leszerelni és hazatérni, s Londonban keres lakást. Hamarosan egy különc természetű amatőr nyomozó lakótársa lesz, és megdöbbenéssel állapítja meg, milyen pontos következtetésekre jut Holmes az ő életére vonatkozóan.

– Kinéztem a Baker Streeten egy lakást – mondja Holmes Watsonnak –, amely tökéletesen megfelelne nekünk. Remélem, nem zavarja az erős dohányszag.

Így veszi kezdetét a híres kapcsolat. „A skarlátvörös dolgozószobá”-ban már megtalálható a siker minden összetevője: két agglegény egy Baker Street-i lakásban; a tehetségtelen Lestrade felügyelő, akinek az „amatőr” Holmes segítségére van szüksége az ügy felgöngyölítéséhez; és Holmes páratlan következtető képessége. Nem maradhat említés nélkül a London bűnözőivel és nyomornegyedeinek életével kapcsolatos kiterjedt ismerete sem – ebben nemcsak Watsontól különbözött, hanem Arthur Conan Doyle-tól is, aki Edinburghban született, egy lancashire-i bentlakásos iskolába járt, és az első történetek megírásakor alig ismerte Londont.

Tény, hogy Holmes számos jellemvonása alakult át az évek alatt. Az első történetekben még nem különösebben művelt, de a sorozat végére már valóságos polihisztor lesz. A négyek jelének első bekezdésében Holmes egy fecskendőt emel le a kandallópárkányról, és injekciót ad be magának: „inas alkarját és csuklóját valósággal elborítja a számtalan szúrásnyom”. De két évvel később, a családi közönségnek szánt Strand magazin számára „Sherlock Holmes kalandjai” címen írt történetekben már nem esik szó kábítószerekről.

Eközben további részletek váltak ismertté a Baker Street 221B alatti életről. Az első történetben név szerint még nem említett házvezetőnő előbb Mrs. Carterként jelenik meg, de aztán régi ismerősünk, Mrs. Hudson lesz az, akinek el kell viselnie, hogy Holmes a falra lövöldöz célba a revolverével. 

De mi a titka Holmes vonzerejének? Miért térünk vissza újra meg újra a történeteihez, és miért szerepeltetjük újabb és újabb könyvekben, tévéfilmekben és filmekben – a január elején bemutatásra kerülő, Guy Ritchie rendezte Sherlock Holmesban? Nemrégiben, az anglikán egyház egyik csúfabb belviszályának idején egy irodalmi fesztiválon alkalmam volt beszélgetni a canterburyi érsekkel. Azt kérdeztem tőle, hogyan képes megőrizni a józan eszét.

– Állandóan Sherlock Holmes-történeteket olvasok – felelte.

Holmes varázsának egyik titka az az alapgondolat, hogy ésszel és logikus gondolkodással az élet minden nehézsége megoldható. Természetesen valamennyien jól tudjuk, hogy ha az ész önmagában minden problémát legyőzne, akkor a világot csupa okos emberek irányítanák – nem pedig egy csomó ostoba, még ha gyakran kifejezetten jó szándékúak is.

Doyle olyan időszakban írta történeteit, amikor sok gondolkodó ember adta fel vallásos nézeteit, s helyette inkább a fejekben is csak homályosan kirajzolódó „tudomány”-ba vetette hitét. Holmes „következtetéses módszere” ugyanúgy a meglepetés erejével szórakoztat, mint egy bűvésztrükk, de mindig telibe találja a lényeget – nem úgy, mint az igazi tudomány, amely sokszor csak újabb kérdéseket vet fel.

Holmes jó példája annak is, hogy a teremtményben olykor több az erő, az energia és az élet, mint teremtőjében. Doyle eredetileg a Sir Walter Scottéihoz hasonló romantikus történelmi regényeket szeretett volna írni. Próbálkozásai mindig hagytak némi hiányérzetet az olvasóban. A Holmes-történetek azonban szinte kivétel nélkül magukkal ragadók.

Számomra például nyilvánvaló, hogy Holmes homoszexuális volt. Minden bizonnyal a Wapping és Limehouse dokkjaiban és ópiumbarlangjaiban kábítószer hatása alatt tett portyái során találta meg azokat az élvezeteket, amelyekhez titkon vonzódott. Ez eléggé egyértelmű, Watson azonban bizonyára elborzadt volna a gondolattól – mint ahogy, gyanítom, Doyle is.

Sherlock Holmes önálló életre kelésének egyik biztos jele a róla szóló rengeteg film. A Guy Ritchie-féle változat mellett a Dr. Who (Ki vagy, doki?) írója, Steven Moffat és A szövetség szerzője, Mark Gatiss is megírták a maguk Sherlock Holmesát, amelyben dr. Watson napjaink afganisztáni háborújában sebesül meg; a Sherlock című film forgatása idén kezdődik.

Bizonyára mindannyiunknak megvan a magunk kedvenc Holmes-színésze. Egyeseknek Jeremy Brett, másoknak Peter Cushing. Az én kedvencem Basil Rathbone, aki mellett Nigel Bruce játszotta (a csodásan együgyű) Watsont. A filmek nemigen törődnek az időrendiséggel: Holmes és Watson hol a nácik számításait húzza keresztbe az 1940-es években, hol Moriarty professzort állítják meg a 19. század végén. Azzal, hogy Watsont komikus alakká tette, Bruce nem tért el az eredeti koncepciótól. Valójában olyasmit hozott elő, ami mindig is jelen volt, Rathbone pedig elképesztő szakmai tekintéllyel ruházza fel a figurát.

Holmes végül is látnok, aki minden titkunkat ismeri. A Baker Street 221B lépcsőin felkapaszkodó ügyfelekhez hasonlóan azért járulunk elé, hogy kiterítsük előtte életünk bonyolult szövevényét, és rábukkanjunk az igazi jó érdekében fáradozó ragyogó elmére.

Ezek után ki csodálkozhat azon, hogy még a canterburyi érsek is Sherlock Holmes óriási és kitartó rajongótáborához tartozik?

Vote it up
283
Tetszett?Szavazzon rá!