Sikerünk története

A genetikus nem talált problémát nálunk, mégsem tudtam teherbe esni. A mi esetünkből is kiderül: sosem szabad feladni

Kapcsolódó cikkek

Férjemmel 2001-ben házasodtunk össze. A nászútra már úgy mentünk, hogy majd hárman jövünk vissza. Sajnos nem így történt. Minden álmom egy baba volt, hogy óvónőként ne csak más gyermekét szerethessem, hanem a sajátomat is. Nap mint nap ez járt a fejemben. Fiatal és boldog voltam, de a gyerek hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen az életem.

2004-ben aztán már nem bírtuk tovább, elmentünk egy genetikushoz az akkor még működő Schöpf-Merei Kórházba. Mindkettőnket kivizsgált, semmi problémát nem talált, de mivel ennyi év alatt nem sikerült teherbe esnem, a mesterséges megtermékenyítés egyik eljárását, az úgynevezett intrauterin szeminációt ajánlotta. (Ennek lényege, hogy a méh üregébe művi úton helyezik fel az ondót.)

A következő év azzal telt, hogy kisebb-nagyobb szünetekkel ehhez az orvoshoz jártunk. Közben persze hőmérőztem is, s már nem is az örömszerzésért voltunk együtt a férjemmel, hanem azért, mert éppen akkor volt peteérésem.

Szörnyű lelki válság volt ez számunkra. Ha a munkahelyemre értem, görcsbe rándult a gyomrom: ennyi tündéri gyerek létezik és egy sem az enyém! Amikor az egyik kolléganőm várandós lett, nekem már nem is merte elárulni, nehogy rosszul érezzem magam. Végül persze mégis megtudtam, és nem tagadom, kiborultam. Hogyan lehet, hogy én ilyen „selejt” vagyok, vajon miért büntet így a sors?

Ráadásul a környezetem is folyton kérdezősködött. „Mikor lesz unokám?” „Nem akartok még kisbabát?” Ordítani tudtam volna, egyenest bele a világba, hogy milyen kétségbeesetten szeretnék végre én is anya lenni.

2005-ben a férjem látott egy műsort a tévében, amelyben megmutatták, hol segíthetnek a meddő pároknak. Megbeszéltük, hogy mi is megpróbáljuk, jöhet a lombikprogram!

Először feltöltéses eljárással akarták átjárhatóvá tenni a petevezetékeket. A vizsgálóasztalon feküdtem, már megkaptam a kontrasztanyagot, amikor a vizsgáló orvos eltűnt, tíz percig feküdtem ott az ájulás határán, mire megjelent. Vagy mégsem volt elzáródás, vagy a vizsgálatnál sikerült a kontrasztanyaggal szabaddá tenni – az eredménynek örülnöm kellett, mert akárhogy is, egy lépéssel közelebb kerültem a kisbabánkhoz.

Mivel ötször estem át – sikertelen – intrauterin inszemináción, kezdetét vehette a lombikbébiprogram. Két hétig hormonos kezelést kaptam, ezt követte a petesejtleszívás, ami zökkenőmentesen zajlott. Három nap múlva telefonáltak, mehetünk, a levett hét petesejtből négy megtermékenyült. Kettőt közösen választottunk ki a doktornővel, a legnagyobbakat – a szépen osztódók beültetésére került aztán sor.

A beültetésnél ébren lehettem, de a doktor úr az előző napi ebédjét tárgyalta meg a nővérkével, és nem nekem magyarázta el, hogy mi is történik éppen velem, bennem, értünk.

Örökkévalóságnak tűnt az a két hét, amennyit várni kellett az eredményes megtapadást kimutató vérvizsgálat előtt. Bizakodva, de aggodalommal telve éppen a kórházba tartottunk, amikor a barátnőmtől jött az üzenet: megszületett a fia. Örültem, hogy ismét anya lett, de abban a pillanatban sírógörcsöt kaptam: miért pont én vagyok ilyen szerencsétlen?

Amikor végre órák után bejutottunk a doktor úrhoz, a szívem már a torkomban dobogott, kékülésig szorítottam a párom kezét, várva a megmásíthatatlan tényt. És igen, SIKERÜLT! – Babát vár – hangzottak az addigi életemben hallott legszebb szavak. Az örömtől könnyezve hagytuk el a szobát.

Egy hét múlva ultrahangvizsgálatra kellett mennem, s a sors úgy hozta, hogy először voltam ott egyedül, a férjem nélkül. Ott feküdtem, az orvos vizsgált, és látszott a döbbenet az arcán. Én még levegőt is alig tudtam venni a félelemtől, mire végre megszólalt: – De miért csak egy embrióról beszélgetünk, mikor maga ikreket vár?

Nem tudtam, sírjak vagy nevessek, jóllehet titokban reménykedtem abban, hogy két kisbabánk lesz.

Az ezt követő időszak nehéz volt, veszélyeztetett terhes voltam, és rosszul viseltem a várandósságot. 2006 januárjában a 36. hétre császármetszéssel megszületett Virág és Dávid. Imádtam ezt az időszakot, nagyon nehéz volt, de szerettem anyává válni. Tudtam és akartam szoptatni, ami egy évig sikerült is. Mire kétévesek lettek, mi is kifújhattuk magunkat, pihentebbek és boldogok voltunk.

Aztán meghalt a nagymamám, aki ott lakott mellettünk. Imádtam, és nagyon megviselt a hiánya. Akkoriban észrevettem, hogy kívánom az erőset, amit addig ki nem állhattam, akkor viszont evőkanállal habzsoltam a paprikaszószt. Mondtam a férjemnek: – Szerintem gyereket várok!

Mire ő viccesen azt felelte: – Na persze, pont te! – Biztos, ami biztos, vettem egy tesztet, ami pozitív lett. Ha hiszik, ha nem, összetörtem, hisz se testileg, se lelkileg nem voltam rá felkészülve. Nagyon lefogytam a szoptatástól, és örültem, hogy kicsit vége az éjszakázásnak. A sors fintora, hát nem? Amiért pár éve még ölni tudtam volna és csak segítséggel sikerült, most az ölembe hullott, csak úgy váratlanul, mert nem védekeztünk, mondván: minek?

Három hétig csak sírtam, nem tudtam elfogadni. Úristen – gondoltam –, elölről kezdeni az egészet, amikor már olyan könnyű, alszanak éjszaka, nem kell pelenkázni! Ítéljenek el, ha akarnak, de akkor ezt éreztem. Egy hónap múlva szerencsére elmúlt ez a rossz érzés, és újra nagyon boldog voltam, hisz nincs velünk semmi baj, lám, természetes úton is sikerült. 2008-ban ismét császárral megszületett Vivien kislányunk. Hiszem, hogy őt a nagymamám „küldte” nekünk.

Ma úgy érzem, én vagyok a legboldogabb anyuka, hogy ezt mind átélhettem, mert megtanultam küzdeni. Nem volt könnyű, de megérte. Igaz a mondás, egy nő bármit megtesz azért, hogy anya lehessen.

Hálás vagyok a férjemnek, hogy mellettem volt jóban-rosszban, és ugyanúgy akarta, mint én. Hálás vagyok az orvosaimnak, akik segítettek a lombikbébiprogramban. És nem utolsósorban a szülészemnek, aki segített világra hozni három gyönyörű gyermekemet. Köszönöm.

Végre kiírtam magamból, amit akartam, és üzenem azoknak a pároknak, akik hasonló helyzetben vannak, mint mi voltunk: soha nem szabad feladni! Van remény! Így vagy úgy, de SIKERÜL!

Vote it up
244
Tetszett?Szavazzon rá!