Siker új hazában

Sok oka lehet annak, ha valaki áttelepül egy idegen országba. Ismerjen meg öt történetet, köztük egy magyart

Kapcsolódó cikkek

Kaland az étel
A 33 éves Meti Kosec a szlovén fővárosból, Ljubljanából költözött Prágába társával, Primozzal, aki a hirdetési szakmában kapott állást Csehországban. Most, öt évvel később, virágzó gasztronómiai vállalkozást vezetnek.

Mindketten nyitottak vagyunk az új élményekre, kultúrákra, ezért remek lehetőségnek tűnt új életet kezdeni Prágában, ahol Szlovéniához képest alacsony a munkanélküliség. Ha külföldre költözik az ember, eldöntheti, mit akar csinálni, mivé akar válni.

Izgalmas volt, de ijesztően sok dolgot meg kellett tanulni – új nyelvet, új kultúrát, új szokásokat. Eleinte nehezen ment a kommunikáció. Gyakran előfordult, hogy ha egy boltban kértem valamit, az eladó grimaszokat vágott, és fölényeskedett. De beiratkoztam egy intenzív nyelvtanfolyamra, és egy hónap alatt annyira megtanultam csehül, hogy állást kaphassak egy óvodában. Primozzal jókat nevettünk a két nyelv furcsaságain. Például a szlovén „fotózni” szó csehül azt jelenti, „levetkőzni”.

Amikor másfél évvel később lejárt Primoz szerződése, beindítottuk saját vállalkozásunkat, a „Food Adventure”-t. Berendezkedtünk Prágában, és nem akartunk hazamenni, de nem voltunk elégedettek az itteni ételek minőségével. Primoz mindig arról ábrándozott, hogy nyit egy kis vendéglőt. Szlovéniában sok termelő állít elő élelmiszert hagyományos módon, például ahogy a sajtokat készítik a hegyekben. Mi természetes alapanyagokat is forgalmaztunk, egyebek között spárgát, szarvasgombát és pitypangot.

A vállalkozásunknak ma már része három stand termelői piacokon, egy étterem, ételszállítás rendezvényekre, illetve ínyenctúrák vezetése Szlovéniában és Horvátországban.

Persze hiányzik ez meg az otthonról – a barátok, a család, a tenger –, de itt is találtunk barátokat. A piac olyan, mint egy nagy család. A csehek eleinte zárkózottak, de ha egyszer közel engednek magukhoz, mély kapcsolatok szövődnek.

Amióta Prágába költöztünk, megtanultam, mennyi mindenre képes vagyok. Bátrabb lettem, Primozzal pedig megerősödött az együttműködésünk. A nulláról indulni egy új országban nem egyszerű, de szorosabbá tette a kapcsolatunkat.

Vissza a természetbe
2005 májusában az 54 éves holland Ben Heerland és felesége, Nicole egy svédországi erdő mélyén álló házba költözött Hagfors közelében. Addigi lakhelyük, a tengerparti Castricum a klímaváltozással járó vízszintemelkedés egyik veszélyeztetett települése.

Hollandiában vállalatvezetési, pénzügyi vonalon dolgoztam, ami izgalmas volt, de 24 órás készenlétet igényelt. Nicole újságírással és szociális munkával foglalkozott. Végül főképp a kutyánk, Jeanny miatt döntöttünk úgy, hogy váltani akarunk. Az első születésnapján, 2004-ben döbbentem rá, hogy kedvencünk életének első évéből szinte alig láttam valamit, és ebből elegem lett. Két nappal később felmondtam a munkahelyemen, és meghirdettük a házunkat.

Korábban már nyaraltunk Svédországban, és most öt, az interneten talált házat felsoroló listával utaztunk oda. 2004 decemberében jártunk, és amint legurultunk a kompról, havazni kezdett. Néhány órával később már 50-60 centisre vastagodott a hótakaró. Amikor az erdő közepén megláttuk a lista utolsó tanyaházát, rögtön beleszerettünk.

Azóta egy modernebb épületbe költöztünk, és új otthonra leltünk Svédországban. Hollandiánál sokkal nyugodtabb itt az élet, amit nagyon szeretünk. Mindennap sétálunk az erdőben, ahol jávorszarvasokat, őzeket, rókákat, nyulakat és sokféle madarat látunk. Már farkassal is találkoztunk.

Sok barátságot kötöttünk. Ehhez persze először meg kellett tanulnunk svédül – két és fél éven át jártunk tanfolyamokra, és ezután Nicole részidős állást kapott egy idősotthonban.

A legjobb barátainkkal nem sokkal az után ismerkedtünk meg, hogy ideérkeztünk. Ők azok a szomszédaink, akik traktorral kihúzták a holminkat szállító teherautót, amikor beragadt a sárba. Nagyot nevettünk, mielőtt elhajtottak, azt kiáltva: „Isten hozott Svédországban!” Ilyen elhagyatott helyen csak úgy lehet élni, ha segítenek egymáson az emberek.

A nyelv mellett a legnagyobb feladat az volt, hogy megélhetést találjunk. Én üzleti tanácsadóként dolgozom, és könyvet írok Nicole-lal a svédországi letelepedésről. Azzal takarítunk meg némi pénzt, hogy magunk vágjuk az erdőben a tűzifát. Keményen kell itt dolgozni. De ha az ember szereti, amit csinál, bármit elérhet.

A spanyol álom: napsütés, fieszta, szieszta
Mario Blancke 1990-ben költözött Belgiumból Spanyolországba a feleségével, Elsjével, fiukkal, Levivel és lányukkal, Janah-val. Az 59 éves férfit 2015-ben polgármesterré választották a Malagához közeli Alcaucín városában.

Amikor Spanyolországban nyaraltunk, kiderült, hogy másként is lehet élni. Belgiumban a Siemens orvosi részlegénél dolgoztam. Korán reggel indultam munkába, amikor még aludtak a gyerekek, és amikor hazaértem, már lefeküdtek. Úgy döntöttünk, hogy olyan lazán szeretnénk élni, mint a spanyolok. Ám ez rendkívül nehéznek bizonyult. Eleinte belga csokit importáltunk, cukrászdát és teázót nyitottunk. Hajnali négytől robotoltunk este kilencig. Az időnk nagy részét a munkának szenteltük, ahelyett hogy a gyerekeinkkel lettünk volna.

Korábban ha Spanyolországra gondoltam, a napsütés, a fieszta meg a szieszta járt az eszemben. Rá kellett jönnöm, hogy mindez itt van, csak éppen rengeteget kell dolgozni. Nem üldögélhetsz a fa alatt arra várva, hogy a szádba hulljon az olívabogyó.

Végül 2006-ban, 49 évesen visszavonultam. Azt terveztem, hogy az új házunkban fogok éldegélni, amelyet építettünk, és az időmet jobbára a kertészkedésnek szentelem. Ekkor hírét vettem, hogy jó néhány engedéllyel épített házat illegálisnak minősítettek, mert nem építési, hanem mezőgazdasági területen állnak. Csatlakoztam a Védjük meg otthonainkat Axarquiában nevű érdekvédelmi szervezethez, amelyet spanyol és külföldi ingatlantulajdonosok hoztak létre. Ezzel indult be a politikusi tevékenységem, és több nekünk kedvező törvényváltoztatást sikerült elérnünk.

Polgármesterként azt a nagyravágyó célt tűztem ki magam elé, hogy befektetőket vonzok a városba és támogatom a zöldturizmust. Nagyon sok itt a munkanélküli. Előny, hogy öt nyelven beszélek, s mivel sok külföldi fordul meg nálunk, állandóan váltogatok a spanyol, az angol, a holland és a német között.

Én már Spanyolországban akarom leélni az életemet. Beilleszkedtünk a közösségbe. Mindkét gyermekem Dubajban dolgozik, de visszavágynak ide.

A külföldieket sokszor bosszantja a spanyolok laza életszemlélete. Itt ha délre megbeszélnek egy találkozót, nem kizárt, hogy csak egykor jön létre, vagy akár másnap. De ehhez a szemlélethez neked kell alkalmazkodnod, és nem fordítva. Valójában ez az életmód és a klíma a fő vonzerő. Errefelé mindig süt a nap odakint, ahol elborozgathatsz a barátaiddal.

A költöző, aki a költöztetésből él
Andrew Smith 1991-ben jött Angliából Franciaországba, hogy feleségül vegye francia barátnőjét. Ma 55 éves, elvált, felnőtt fia van, és a Francia-Alpokban lévő Annecyben lakik, ahonnan nemzetközi költöztetőcégét irányítja.

Amikor Párizsba költöztem, néhány font volt csak a bankszámlámon. De, gondoltam, mindenki beszél angolul, hamar találok munkát, nem lesz baj. Többre nemigen voltam képes, mint hogy a pékségben mutogattam, és azt mondtam „kenyér”. Három hónapig kajtattam munka után, míg végre felvettek egy autókölcsönző céghez.

A főnököm úgy beszélt velem, mint egy idiótával, mivel nem tudtam franciául. Eléggé kiborító volt. Csak úgy bírtam ki, hogy az egyik kollégám beszélt angolul.

Eltökéltem magamban, hogy megtanulom a nyelvet. Elhatározásomban az is közrejátszott, hogy nem értettem egy szót sem, amikor a feleségem családtagjaival vacsoráztam, és néha tíz-húsz ember ült az asztal körül.

Aztán egy amerikai költöztetőcégnél kaptam állást mint fuvarszervező, és egészen az üzletigazgatói posztig jutottam, mielőtt beindítottam a saját vállalkozásomat egy barátommal. Amikor aztán a cégünket felvásárolták, a versenytilalmi záradék miatt nem dolgozhattam tovább Párizsban, ezért 2004-ben az NM Europe nevű új cégemet áthelyeztem Annecybe, a volt feleségem szülővárosába, ahol a fiunkkal, Christophe-fal ma is élnek.

Christophe jogi diplomát szerzett, és Franciaországot tekinti az otthonának. Fontolgatom, hogy felveszem a francia állampolgárságot, ha Nagy-Britannia kiválása az unióból befolyásolja a munkavállalási engedélyemet.

Mostani lakhelyemben az a nagyszerű, hogy 45 percre van a sípályáktól (bár nincs sok időm síelni), és nagyon élvezem az ételeket meg a klímát. Ha kilépek a raktárépületünkből, csodás kék eget és hegyeket látok.

Tetszik az itteni emberek életszemlélete is. A franciák kevesebbet foglalkoznak az anyagiakkal. Az életben fontosabbnak tartják, hogy jól érezzék magukat, kikapcsolódjanak, egészségesen éljenek és sok időt töltsenek a barátaikkal meg a családjukkal.

Mindenhol otthon, barátok között
Fodor Marcsi (44) hat éve költözött Angliába, aztán Spanyolországba, majd kis hazai kitérővel újból Angliába férjével és három gyermekével. Digitális marketingesként, illetve újságíróként mindketten otthonról dolgoznak, és ezt a mobilitást ki is használják.

Soha nem akartam külföldre költözni, de a férjem régóta vágyott rá, hogy kipróbáljuk, milyen az élet egy másik országban. Amikor Bíborka és Borsika lányom után Bende fiam 2010-ben megszületett, Zsolt ötlete volt, hogy a gyes éveit használjuk arra, hogy világot lássunk.

Az első pillanatban rémisztőnek tűnő ötlet utólag életünk legjobb döntésének bizonyult. A gyerekeink megszokták, sőt meg is szerették a nomád életet. Nyelveket tanultak meg, és azt is, milyen fontos nyitottnak lenni más kultúrák iránt. De a legnagyobb tanulság az volt, hogy bárhová megyünk is, a magyarokra mindig számíthatunk.

Amikor kiköltöztünk, azt gondoltam, pillanatok alatt szerzek majd új barátokat, hiszen beszélem a nyelvet, és a pici gyerekem majd megnyitja az utat a többi anyukához. Rengeteg ismerősöm lett, de egyiket sem sikerült mély barátságba fordítani. Ráadásul az otthoniak is állandóan azt kérdezték: szereztél már angol barátokat? Jártok spanyolokhoz bulizni? Ez lett az én sikerességem mércéje, és sokáig úgy éreztem, elbukom ezen a próbán.

Ha az ember egész nap három gyerek után szaladgál, mos, főz, takarít és még dolgozik is, nincs energiája új barátokra fókuszálni. Az angolok amúgy is elég zárkózottak, és bár a spanyolok nyitottabbnak tűntek, a felületes csevegésnél ott sem jutottam tovább. Először magamban kerestem a hibát, aztán a férjem rámutatott egy érdekes dologra. Spanyolországban az angolok nem görcsölnek rá úgy, mint mi, hogy a helyiekkel ismerkedjenek. Nagyon jól érzik magukat a saját közösségükben: az angol kocsmában, angol reggelit majszolva, angol dalokat énekelve, akkor is, ha már 10-20 éve ott élnek.

Mi viszont sokszor azt halljuk: jobb kerülni a külföldi magyarokat, mert úgysem segítenek. Ez bizonyára előfordul, de nekünk csak jó tapasztalataink voltak, bárhová vetett is minket a sors.

Az évek alatt rengeteg magyar barátot találtam több országban is, aki segített eligazodni az idegen szokások útvesztőiben. Bizony jó, ha van egy magyar orvos, akinél nem kell keresni a szavakat, és a gyereknevelés kérdéseit is könnyebb megbeszélni egy magyar anyukával.

Persze ez nem azt jelenti, hogy elzárom magam az itt élő emberektől: tagja vagyok a helyi kórusnak, önkénteskedem a cserkészeknél, és tucatnyi tanfolyamra jártam már. Azt vettem észre, hogy amint eltűnik a szorongató „barátot kell szerezni” érzés, kinyílik a világ, és a barátok jönnek egymás után, minden nációból.

Vote it up
140
Tetszett?Szavazzon rá!