Sikerek a válság idején

Íme, három ember, aki sikeresen szembeszállt a gazdasági válság következményeivel. Történetükből sokat tanulhatunk

Megjelent: 2011. december

Kapcsolódó cikkek

Nevezhetjük pénzügyi válságnak, hullámvölgynek, visszaesésnek – tény, hogy Európa nagy része az évtizedek óta legsúlyosabb gazdasági megpróbáltatásokat éli át. A gazdasági bajok ragályként terjedtek a térségben, és európaiak milliói veszítették el az állásukat. Ám miközben az elbocsátások, csődeljárások és ingatlan-árverezések a hírek élére kerülnek, sok európai újszerű megoldásokat talál, hogy megbirkózzon a recesszióval és felülkerekedjen rajta. A következő oldalakon bemutatjuk azokat, akik hajlandók másokkal is megosztani a talpon maradásért folytatott küzdelmük tanulságait.

Hinned kell magadban
Patricia Dias a Lisszabon belvárosában levő kis irodájában idézi föl elhatározását, amelynek nyomán idén januárban saját vállalkozást indított. – A sors hozta így – jelenti ki.

Több mint öt éven át dolgozott örömmel annál a nagy marketing- és reklámcégnél, amely azonban tavaly áldozatául esett Portugália gazdasági nyavalyáinak. Ahogy a megrendelések elapadtak, a vállalat vezetősége közölte Diassal és munkatársaival, hogy a nehézségek miatt kénytelen csaknem egyharmadával csökkenteni a fizetésüket.

– Szerettem a munkámat és a kollégáimat, úgyhogy maradtam, azt reméltem, a cég végül majd megadja, amivel tartozik – mondja a 32 éves asszony, egy gyermek édesanyja. Tévedett.

Tetézte a bajt, hogy a cég forrásaiból végkielégítésre sem tellett. Dias életében először maradt munka nélkül, és bizakodva kezdett állást keresni, ám nem talált megfelelőt magának. – Kétségbeestem – emlékszik. – Fogytán volt a pénz, és nem akartam segélyen élni.

– Ijesztő azt látni – folytatja –, hogy az embernek szétzilálódik az élete, a fényes jövőről szőtt álmai szertefoszlanak.

Pedro, a férje azonban mindvégig támogatta. – Ha lógattam az orromat, fölvidított – meséli Dias. – Erősen támaszkodtam a családomra és a barátaimra.

Állást viszont továbbra sem talált.

Ekkor azonban közbeszólt a „sors”: Dias megismerkedett egy hasonló gondolkodású nővel, aki azt javasolta, fogjanak össze és alapítsanak saját vállalkozást, amely mesterszakácsok menedzselésére összpontosít. Dias kommunikációs és rendezvényszervezési tapasztalatai tökéletesen illettek ehhez.

A kisgyermekes anya korábban munkanélküliségi-biztosítást kötött, és a cégalapítás azt jelentette, hogy elveszti az ebből eredő juttatást, amely a legutóbbi fizetésének a kétharmadát tette ki.

– A férjem azonban tudta, mennyire fontos nekem, hogy értelmes munkát végezzek, és bátorított, hogy vágjak bele – mondja Dias. – Egyébként sem olyan fából faragtak, hogy ölbe tett kézzel üljek. Nagyon is szeretek dolgozni.

Amióta beindította séfügynökségét, mindig csak előre néz. Üzlettársával ötven–ötven százalékos részesedést birtokolnak a Chefs Agencynek nevezett vállalkozásukban.

Patricia Dias

– Egyetlen ügyféllel kezdtük, de most már héttel foglalkozunk – újságolja Dias. Nemrégiben fölvettek egy ügyfélkapcsolati vezetőt, hogy segítsen egyre bővülő vállalkozásukban, amely már külföldön is terjeszkedik.

Dias nem tagadja, hogy a vállalkozás elindítása ijesztő lehet. Amikor belefogott, nem volt hajlandó tévéhíradót nézni. – Egymást érték a lehangoló hírek tönkrement cégekről, vergődő gazdaságról. Tudatosan csak a biztató mozzanatokra figyeltem – mondja.

Mostanában sokkal többet dolgozik, mint az előző munkahelyén, mégsem panaszkodik. – Befektetésnek tekintem a jövő érdekében – hangoztatja. – Önmagamba és a családomba invesztálok, abba, amiben igazán hiszek.

Ki kell tűnni a tömegből
Feilim Mac An Iomaire elkeseredett. Miután egy évig dolgozott Ausztráliában utazás- és rendezvényszervezőként, tavaly augusztusban vérmes reményekkel tért haza Írországba, úgy gondolta, értékesítési vagy marketingterületen talál majd állást.

– Tudtam, hogy ebben a kegyetlen gazdasági környezetben nehéz lesz, de a távollétem alatt kiderült, mennyire szeretem a hazámat. Nem akartam a munkahelykeresés miatt kivándorolni, mint nagyon sok erre kényszerülő honfitársam.

A huszonhat éves, diplomás fiatalember takarékosságból a szüleihez költözött Galwayba, és heti 188 eurós állami szociális segélyből élt, amíg állásra vadászott. – Több mint kétszáz önéletrajzot adtam be, de alig néhányra kaptam választ – emlékszik vissza Mac An Iomaire. Ez nem meglepő, mivel Írország 14,4 százalékos munkanélküliségi-rátája a harmadik legrosszabb az euróövezetben, csak Spanyolországé és Görögországé kedvezőtlenebb. – Dühített és nyomasztott a helyzet.

Nyolc hónapi hiábavaló keresgéléssel szinte teljesen felélte megtakarításait, és a külföldre települést fontolgatta. – Nem láttam más lehetőséget – meséli. Ráadásul önmagát okolta, amiért nem sikerül elhelyezkednie. – Megrendült az önbecsülésem.

Családja és barátai azonban mellé álltak, buzdították, hogy ne adja föl. – Győzködtek, hogy az elutasítást ne tekintsem személyes kudarcnak – idézi föl. – Tudták, min megyek keresztül.

Valahol azt olvasta, a munkaügyisek mindössze nyolc másodpercet fordítanak egy-egy életrajz megtekintésére. Ekkor olyan ötlete támadt, amely új irányt szabott az életének. – Kellett valami, amivel kiemelkedem a többi pályázó közül – magyarázza. – Elhatároztam, hogy magamat fogom reklámozni.

Egy tervező segítségét vette igénybe. Néhány hét múlva hatalmas hirdetőtábla vonta magára a Dublin központjába igyekvők figyelmét Mac An Iomaire, „egy állástalan ír” tengerparton készültfotójával, rajta az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok, Ausztrália és Kanada jelképeivel és „Ne hagyjatok világgá menni!” felirattal, amely alatt e-mail címét is feltüntette.

Feilim Mac An Iomaire

A kétezer eurós befektetés hamar megtérült. A média fölkapta a sztorit, és Mac An Iomaire-t riporterek keresték előbb belföldről, majd szerte a világból. – Tényleg bejött – mondja.

Facebookos és twitteres oldalára támogató üzenetek ezrei érkeztek.

De ami a legfőbb, húsznál több felvételi beszélgetésre hívták, s ezek öt komoly állásajánlatot eredményeztek. Végül a Paddy Power fogadóiroda marketing- és kommunikációs osztályán kínáltat fogadta el. – Tíz centivel a föld fölött lebegek – jellemzi mostani hangulatát Mac An Iomaire. – Olyan, mintha álmodnék.

Mi a tanulság rendhagyó állásvadászatából? – Manapság muszáj letérni a kitaposott útról, ha az ember azt akarja, hogy a szóba jöhető munkáltatók észrevegyék – mondja a férfi.

Valami újba belefogni
A milánói Davide Seminari több mint húsz évig dolgozott szabadúszó tervező grafikusként és művészeti vezetőként. Egyszer aztán olyan állást ajánlottak neki, amelyet nem tudott visszautasítani. – 2007-ben elfogadtam egy tekintélyes kiadóvállalat egyik képes magazinjának művészeti igazgatói posztját – meséli. – A feladatot érdekesnek találtam, a pénzt jónak, és tetszett, hogy végre fix állásom van.

A jövő szépnek ígérkezett. Seminari annyira biztonságban érezte magát új állásában, hogy 2008 júniusában feleségül vette barátnőjét. Néhány hónap múlva azonban minden összeomlott. Szeptemberben elveszítette a munkahelyét. Több tényező szerencsétlen összjátéka okozta a bajt: vállalati átszervezés, létszámcsökkentés, valamint a kiadói szakmát különösen érzékenyen érintő gazdasági megtorpanás. – Le voltam sújtva. Nem is sejtettem, hogy ez bekövetkezhet – magyarázza a negyvennyolc éves férfi.

Művészeti vezetői vagy reklámgrafikusi állást kezdett keresni. A magazinok azonban sorra szűntek meg, senki sem vett föl új embereket. Még a szabadúszói megbízások is elfogytak. Seminari több hónapig keresgélt, eredménytelenül. – Tényleg elcsüggedtem. Egyre azon rágódtam, hogyan történhetett velem ilyesmi – mondja.

A feleségére és a családtagjaira azonban mindig számíthatott. – Újra meg újra lelket öntöttek belém, ha letörtem – dicséri őket. – Nagyon fontos volt, hogy kitartottak mellettem.

Azután jött a nagy felismerés. – Tudtam, hogy mindent elölről kell kezdenem, de azt is tudtam, hogy egészen másfelé, új irányba kell elindulnom, ahova a lelkesedés húz.

Gyakorlott étteremvezető fivérével, Giovannival úgy döntöttek, egyesítik erőiket, és saját üzletet nyitnak. Apjuk és nagyapjuk is vendéglős volt, tehát családi hagyományt folytattak tovább. Davide átképezte magát, mindketten beiratkoztak egy államilag támogatott vendéglátó-ipari tanfolyamra, és alkalmas ingatlant kerestek.

2009 közepére meg is találták a szerintük „ideális helyet”, egy elegáns kis kávéházat a milánói kereskedelmi negyed közepén. – Jól bevezetett üzletet kaptunk, és kiváló vendégkört – méltatja választásukat Seminari. – Csak a lelkesedésünk kellett hozzá.

Davide Seminari

Két évvel az új kávéház megnyitása után Seminari azt mondja, rengeteg a dolguk, de biztatóan haladnak. Új szakmája fortélyainak elsajátítását a nyelvtanuláshoz hasonlítja. – Figyelnem kell a költségekre, a bevételre és az üzleti eredményre – magyarázza. Nem ért egyet azzal, hogy igencsak eltávolodott volna művészeti vezetői múltjától, a magazinok világától:

– Felhasználom mindazt, amit tanultam, formatervezői érzékemet a vendéglő berendezésében, sőt az ételek legesztétikusabb tálalásában kamatoztatom.

Új vendéglőjében eltűnődik sikeres pályamódosításán. – Soha ne veszítsd el a lelkesedésedet vagy az önbizalmadat. Ne szégyellj a családra és a barátokra támaszkodni! – tanácsolja. – A változástól pedig nem kell félni. Mosolyogj! Élvezd az életet... és igyál egy csésze finom kávét!

Vote it up
230
Tetszett?Szavazzon rá!