Sir David Attenborough, nemdebár?

Találkozás a földi élet legismertebb misszionáriusával

Megjelent: 1998. október

Kapcsolódó cikkek

Nyirkos és áporodott a caracasi levegő. Halványkék inget, khakiszínű sportnadrágot viselő, ismerős magas alak tart felém a szálloda halljában, és sugárzó arccal üdvözlésre nyújtja a kezét. Aztán az út fáradalmaitól megtört ábrázatom láttán gondol egyet, és átölel: – Azt hittük, már sosem ér ide.

Istenem, mennyire örülök, hogy láthatom Sir David Attenborough-t!

Én is egyike voltam annak a több millió gyermeknek, akiket az ő kíváncsisága tanítgatott. A televízió különös hatalmának egyik furcsasága, hogy olyanokat is ismerősnek érzünk és megbízunk bennük, akikkel személyesen még sohasem találkoztunk – márpedig a képernyőről éppen David Attenborough az egyik legmeghittebb bizalmasom. Hetekkel korábban, amikor védőoltásokkal döfködték tele a karomat, elmondtam a nővérnek, hogy David Attenborough-hoz készülök a venezuelai esőerdőbe. Mélyen és elismerően felsóhajtott.

A trópusi felszereléseket árusító boltban a pult mögött álló hallgatag és tagbaszakadt fickók is majd megsárgultak az irigységtől. Kortól, rangtól és nemtől függetlenül, rögvest érezteti hatását az „Attenborough-effektus”.

A BBC Bristolban működő természettudományi szerkesztősége hozzájárult ahhoz, hogy csatlakozzam a forgatócsoporthoz, amely Sir David következő, A madarak élete című sorozatának felvételeit készíti. Most az Orinoco folyó mentén fekvő parányi településre, La Esmeraldába készülünk. Az egész csapat segít berakodni a felszerelést és az élelmiszert a csöppnyi kétmotoros gépre. Attenborough cipeli a legnehezebb dobozokat, s nem is hinnénk, hogy 71 évével ő a csoport legidősebb tagja – jó negyedszázaddal öregebb bármelyikünknél.

Aztán kiderül, hogy a gép nem tud felszállni, ha nem csökkentjük a súlyt. Egy másik repülő hozza majd utánunk az élelmet. Attenborough megnyugtat: – Ne aggódjon, Allison, turkálhatunk majd magunknak az erdőben lárvákat, gyökereket, bogarakat és hasonlókat. Tudja, nagyon táplálóak. – Magamra erőltetem felfedezői mosolyomat, mintha számomra az ilyesmi teljesen természetes volna, aztán észreveszem, hogy mindenki nevet.

Odafentről, a levegőből terepasztalnak tűnik az esőerdő: zöld színű szivacshalmok közt egy-egy folyó tükörsávja kanyarog. Azután feltűnik előttünk egy hatalmas fennsík, a 3000 méter magas sziklatömb. A növények magánélete sorozat forgatásakor helikopterből tették le rá Attenborough-t és a forgatócsoport tagjait. – A fennsíkról lezúduló víz alkotja a világ legmagasabb vízesését, és abszolút lélegzetelállító, hogy... – Máris elemében van, és könnyedén rákezd magyarázó futamainak egyikére.

Ez is megerősíti, amit már régóta gyanított az ember: Attenborough nem játszik a kamerának. Túlcsordul benne az ezernyi dolog, amit el szeretne mondani a természetről, s ajkáról éppoly természetesen áradnak a szavak, ahogyan a víz zubog alá a fennsíkról.

A pilóta bejelenti, hogy le kell szállnunk, mert fogytán az üzemanyag. – Ó! Azt hiszem, kaland kezdődik – jelenti ki vidáman az ülésén hintázó Attenborough. A kolumbiai határnál érünk földet, egy csapat géppisztolyos kamasznak adjuk át ellenőrzésre az útlevelünket. Ugye előfordultak már pillanatok, amikor Attenborough is komolyan megrémült?

Arapapagáj– Hogyne, de állatok csak ritkán ijesztettek meg, inkább emberek. Egyszer már leszálltunk itt, és akkor letartóztattak. A szabad ég alatt tartottak egy fogolytáborban, és fegyverrel kényszerítettek a tűző napra. Nem engedtek az árnyékba húzódni, s bizony elég cudar volt a helyzet egy ideig.

Vállat von. Végső soron akadnak tartósabb megpróbáltatások is, például a családtól való távollét. Amikor még 1954-ben utazgatni kezdett az Állatok nyomában, olykor négy hónapig is távol volt a családjától, anélkül hogy hírt kapott volna róluk. Így idézi fel visszatérését egyik hosszú indonéziai utazásáról: – Jane meg a két gyerek, Robert és Susan a reptéren vártak, amikor a kisfiú a korlát alatt átbújva „Papa! Papa!” kiáltásokkal felém rohant. A kölykök akkorát változtak, hogy alig ismertem meg őt.

Még fájdalmasabb volt számára, amikor tavaly Új-Zélandon járt, és ott érte utol a hír, hogy felesége, aki csaknem 50 éve volt már a társa, agyvérzéssel súlyos állapotban kórházba került. – Éppen idejében értem vissza. Jane félig öntudatlan volt, mégis érzékelte, hogy ott vagyok. Egy szót se tudott szólni, de megszorította a kezem. – Másnapra meghalt.

Végre megérkezünk La Esmeraldába; kisvártatva megjön az élelmünk is. Vendéglátóink – szakállas német kutatótanoncok – kocsival visznek a Beatlesek gombafrizurájára emlékeztető szalmafedeles kunyhókból álló telepre.

Másnap reggel hét óra tájban a folyóhoz indulunk. A tejcsokoládé-színű Orinoco körülbelül négyszer szélesebb, mint a Temze a Westminsternél. Kisebbfajta válság tör ki, amikor valaki észreveszi, hogy David ingén olajfolt éktelenkedik. Menjünk talán vissza a másfél kilométerre levő táborba tiszta ingért? Mike Salisbury producer tüzetesen megvizsgálja a foltot, majd kijelenti, hogy „hitelesnek” tűnik. A stáb már hozzászokott az improvizáláshoz. Attenborough jobb szemét egyszer összecsípték a rovarok – így hát profilból fényképezték.

Mesebeli sűrűségű erdő húzódik a folyó mentén. A pillangók úgy tündökölnek, akár egy csillogó báli ruha foszlányai. Már kezdem érteni, mi is vonzza ide, az isten háta mögé Bristolból ezeket a holdkórosokat. Madarakat azonban nem látunk, csupán néhány jégmadarat, melyeket a csapat gunyoros üdvrivalgása riaszt fel rejtekéből.

Rátalálunk a hatalmas darura, melyet az Osztrák Tudományos Akadémia épített az esőerdő lombkoronájának tanulmányozására. Kétféle szerkezettel lehet a magasba emelkedni: egy drótkötélpályán mozgó gondolával és egy szemeteskukánál alig nagyobb szállítóserleggel. Davidnek ez utóbbiba kell beszállnia. – Így jobbak lesznek a felvételek – jegyzi meg Mike. Délelőtt tízre a hőség, mely kezdetben csak csillogást varázsolt a bőrünkre, már úgy tapad ránk, akár egy nedves pongyola.

Mike-ot és Justine Evanst operatőrt a gondolával lassan fölkurblizzák egy uzsonnástálcánál alig nagyobb állásra. Amikor Justine magabiztosan kilép az üresség fölé, Attenborough elismerően füttyent: – Ejha! Merész egy lány, igaz?

Most rajta a sor. Papírzsebkendővel letörli arcáról az izzadságot, s iskolás választékot fésül hajába, majd bemászik a kasba. Trevor Gosling hangmérnök is befurakszik melléje, és fölhúzzák őket a zöld lombok közé.

– Mindenki kész? – üvölti Mike. Trevornak le kell kuporodnia, hogy kikerüljön a képből. – Felkészülni! Első felvétel. – S ekkor, felettem 40 méterrel megszólal A Hang. Oly sokszor hallottam már, hogy a megrendüléstől csaknem felkacagok örömömben, hisz most élőben hallhatom. – Itt az esőerdőben... – Attenborough híres a halk beszédéről, és az esti mesék modorát még akkor is megőrzi, amikor szónoklata a fakoronákig szárnyal.

Ideje némi légi koreográfiának. – Jó, akkor most leengedjük Davidet a bokrok közé.

– Ezzel elijesztjük az összes madarat – veti ellen Attenborough enyhe gúnnyal, hiszen még egyetlenegyet sem láttunk. A madarak viselkedését aprólékosan bemutató jelenetek javát szerencsére már korábban fölvették a természetbúvár eredeti forgatókönyve alapján.

Miután újra leereszkednek a földre ebédelni, David és Justine azon töpreng, mivel lehetne idecsalogatni egy tenyérnyi, szikrázóan kék pillangót. – Esetleg banánnal? – kérdezi Justine. – Nem, jobb lesz inkább némi sós vizelet – tanácsolja Attenborough.

David távozása után elmondom Justine-nak, hogy a tudós mennyire csodálta a hidegvérét. A lány sugárzik a boldogságtól: – Gyermekkoromban nem messze laktunk tőle Richmondban, és én a parkban sétálva mindennap azt tervezgettem, mit is mondanék a nagy David Attenborough-nak, ha véletlenül belebotlanék.

– Szóval miatta jött ide?

Justine bólint. – Mindannyian miatta vagyunk itt.

Egy árnyas tisztáson lelek rá Attenborough-ra, aki föl-alá járkálva csiszolgatja a forgatókönyv szövegét. – Ha a hívójel bonyolult volt... A hívójel bonyolultsága... – A suta fordulatokat sorra kihúzza, mígnem olajozottan gördülnek ajkáról a mondatok. Mesterkéletlen fogalmazása révén világossá válnak a természet legbonyodalmasabb játszmái és struktúrái.

A táborba visszatérve a kezdetekről faggatom. Leicesteri kisfiúként David gyűjtött „...szinte mindent. Elindultam a biciklimmel, és tonnaszám szedtem a kövületeket.” Bátyja, Richard Attenborough filmrendező emlékei szerint David mindig „szurtos volt, és kukacokat tartott apa üres dohányszelencéiben”.

Szüleik tudósok voltak, szocialisták és buzgó humanitáriusok. A háború idején a család zsidó egyetemistákat és gyermekeket vett magához. Két lány öt évig velük élt. – Nehéz volt – emlékszik vissza David –, mert elveszítették a szüleiket, és kétségbeesetten vágytak a mieinkre. Nagyon féltettük a szüleink szeretetét, s mégsem szólhattunk semmit, hiszen sokkal rosszabb dolgok történtek velük. – Így ivódott bele és hatotta át Attenborough természetét a szerény háttérbe húzódás.

Tagadja, hogy szülei túl nagyravágyóak lettek volna három fiukkal kapcsolatban (John, a legfiatalabb éppúgy Cambridge-ben tanult, mint David, és az autóiparban gazdagodott meg). Ám az is kétségtelen, hogy gyermekeikbe – akik közül kettőt utóbb lovaggá ütöttek – belenevelték mások szolgálatát és a tudás tiszteletét.

Attenborough számára ismeretlen az unalom. A felvételek közt sem tétlenkedik, többnyire olvasgat vagy sétálni indul. Az önművelés éjjel is folytatódik, amikor a sötétben találomra csúsztat be lemezeket a CD-lejátszóba. Olyan zenéket vásárol, melyeket nem ismer, és rábírja magát, hogy végighallgassa.

Amikor hangot adok elkeseredésemnek, hogy mennyire egyhangú az esőerdő, finoman megleckéztet. – Na de, Allison! Nézze meg ezt! – Letérdel az ösvény szélén, s leszakít egy hamvaszöld levelű, gyöngyházfényű bimbókoronás növényt. – Ez csipkeharaszt. Jurakori maradvány. Gondoljon csak bele, ilyet ettek a dinoszauruszok!

Ez hát örökös fiatalságának a titka: egyszerűen képtelen arra, hogy elfáradjon! – Mindig a csoporttal egykorúnak érzem magamat – vallja be. – Sosem jut eszembe, hogy nálam fiatalabbak.

Amikor távozunk, Attenborough Az élet erőpróbái példányát dedikálja egyik vendéglátónknak: „Jensnek – egy amatőr biológus hálájával a hivatásosnak”. S azt hiszem, ezt komolyan is gondolja. Ha az amatőr olyasvalaki, aki imádja a szakterületét, akkor ő valóban az. Csakhogy Attenborough többet akar: tovább szeretné adni a természet szeretetét.

A zivatarban meghalljuk a leszálláshoz készülő repülőgép zaját. Attenborough hirtelen megtorpan, és rámutat valamire. Alig 30 centire egy szitakötő lebeg, olyan tünékeny, mintha nyálkából lenne szőve. – Tudja, a szitakötők milyen tüneményes módon párosodnak?

Ami azt illeti, Sir David, vannak dolgok, amikre nem igazán vagyok kíváncsi. – De ezt meg kell hallgatnia, mert abszolút lenyűgöző!

S meghallgattam. Valóban az volt.