Skót idill

Hol fenséges, hol kopár, de érintetlen természet csábítja az álmodozókat és sokakat másokat a festői szépségű Belső-Hebridákra

Kapcsolódó cikkek

Muck ura lekuporodik skót szigetének csúcsán. Követem a példáját. Az erős atlanti szél azzal fenyeget, hogy mindkettőnket felkap a meredek szikláról, amelyen állunk, és őszi levelek módjára lesodor a 120 méterre alattunk tátongó öbölbe. Aztán a lairdhez (ez a lord skót megfelelője) odasomfordál a juhászkutyája, és a szőke, szakállas Lawrence MacEwen gyöngéden megpaskolja az állatot. A süvítő széltől ez az úr itt egyáltalán nem ijed meg.

Más skót szigetekhez hasonlóan Muckon is ősi gyökerei vannak a föld birtoklásának. A Skócia északnyugati partvonala mentén elszórtan elhelyezkedő, sziklás kis szigetek alkotta Belső-Hebridákon járuk. E távoli, földrajzilag elszigetelt helyek egyediségük és függetlenségük folytán évszázadok óta vonzzák a kalandvágyókat és a romantikusokat, az ősi keltáktól egészen a 19. századi költőkig, festőkig és zeneszerzőkig.

MacEwen fürkészőn végignéz a Small-szigetek néven ismert csoporton – emitt napfényben fürdik, másutt az esőfüggöny mögött palaszürke –, majd a fejével észak felé intve odakiáltja: – Az ott Eigg szigete. Tőle nyugatra meg a Rùm-sziget. – Súlyos felhők zúdítanak esőt a behemót hegyekre. – Rùmon túl pedig Soay.

MacEwen megosztja velem a hely történetét, hogy Muck kis híján a feledésbe merült, amikor népessége 13 lélekre zsugorodott; hogy Eiggen a kisbérlők elkergették a lairdjeiket; hogy Rùm szigete egykor, a viktoriánus korban elképesztően gazdag volt.

A jó három kilométer hosszú és feleannyi széles, vulkanikus Muckot jórészt MacEwenék vállalkozása uralja, bő egy évszázada. Laird Lawrence vezeti a farmot feleségével, Jennyvel; fiuk, Colin a vendégházakra ügyel; Mary lányuk pedig a hotelt, Port Mortot irányítja a párjával, Tobyval. Neki és Marynek nagyon tetszik, hogy két fiuk szabadon barangolhat a szigeten.

Aznap este a tűz mellett üldögélve, miközben odakint zuhog, Lawrence MacEwen elmeséli nekem, hogyan találkozott Jennyvel. – Az apja a Timesban olvasta, hogy eladó egy major Soay szigetén, és látatlanban megvette. Soha nem járt Skóciában. Jennyt küldték el, hogy vezesse a birtokot. – Volt valami fogalma Jennynek arról, hogyan kell igazgatni egy ilyen birtokot? – Remekül gépelt.

Lawrence MacEwen Muck legmagasabb hegyén, Beinn Aireinen

Házat venni látatlanban, mint megtudom, egyáltalán nem szokatlan ezeken a szigeteken. Tudták ezek az emberek, hogy mire vállalkoznak? Vagy pontosan ezt találták csábítónak?

Mikor reggel felébredek, még jobban zuhog. Alaposan bereggelizem, jóformán az utolsó morzsáig minden étel e parányi szigetről származik: bárány, marhahús, fácán, tenger gyümölcsei, zöldség, gyümölcs. Mary elküld egy halászhoz, Sandy Mathershez, friss homárért. Figyelem, amint kiemel egy termetes példányt a hideg vízből. Viszem is Marynek, és este 7 órára már asztalra kerül a homárvacsoránk, amely minden képzeletet felülmúlóan ízletes.

De meglepetést tartogat a másnap reggeli komputam is a következő szigetre. Az elmúlt két hónap folyamán több menetrend szerinti járatot is töröltek a viharos tenger miatt. Ha a komp nem jön, további két napra Muckon ragadok. Amire most titokban vágyom.

De befut a komp.

Csakhogy sajnos nem oda tart, ahova én menni szándékozom. Az időjárás, az árapály és a kompmenetrendek kérlelhetetlen urak a Hebridákon. Ahhoz, hogy az alig 11 km-re északra fekvő Eiggre jussak, 32 kilométert kell megtennem komppal északkeletre, a szárazföldre, hogy másnap onnan elcsípjek egy kompot Eiggre. A nem a szigeten lakó földtulajdonosok hosszú sora után Eigg az 1990-es években szerzett hírnevet magának, amikor lakóinak elegük lett a távoli tulajdonosokból, és kivásárolták őket.

– Egy őrült német művészé volt, aki nem akarta eladni – meséli Maggie Fyffe a házában, amelyben a temérdek könyvespolc szinte roskadozik a különféle témájú, vaskos kötetek alatt. – Erre azt mondtuk: mi ennek jobban a gondját viselnénk. – Amikor a német művész 1997-ben meghirdette az ingatlanpiacon, az itteniek mind azon voltak, hogy meg kell venni. A szigetlakóknak Eigg megvételéhez 1,5 millió angol fontra (kb. 520 millió forint) volt szükségük. E célra 10 ezernél több adomány folyt be. – Az összeg harmadát a világ minden táján élő emberektől gyűjtöttük össze, aztán egy asszony, aki figyelemmel kísérte a történteket, adott egymillió fontot. – És megvették a szigetüket.

Eigg új tulajdonosai további 1,5 millió fonttal, amelyet a fenntartható energiával (víz, szél, nap) működtetett technológiákra gyűjtöttek össze, „zöld szigetté” alakították át a szigetüket. – Csodás, ami itt történt – mondja Fyffe. Az emberek folyamatosan költöznek vissza.

Miközben leszáll az este, körbejárom Eigg fő települését, Cleadale Townshipet, egy sziklaszirtek alatt húzódó falucskát a sziget nyugati oldalán, ahol hajdan számtalan kisbérlő élt megannyi gyermekével. Valami keserédes skót felföldi melankóliát érzek itt, talán az 1800-as évekből maradt vissza, amikor az erdőirtások nyomán a kisbérlők távozni kényszerültek, hogy helyet adjanak valami sokkal jövedelmezőbbnek – a juhtartásnak.

Rùm északnyugatra, légvonalban alig 11 kilométerre van. A nagyobb, 108 km2 területű szigetre két okból jönnek az emberek: a lankás, zöldellő táj miatt és hogy megnézzék az elképesztő költségekkel épült Kinloch-kastélyt, amely úgy trónol a pázsiton, akár egy skót főúri stílusban feldíszített vörös repülőgép-hordozó anyahajó.

A komptól egyenesen a kastély felé veszem az utam. Az építményt 1897-ben álmodta meg Rùm szigetének örököse, George Bullough brit arisztokrata. Mesés vagyont örökölt, aminek alaposan a nyakára is hágott, amikor a londoni társaság színe-javát vendégül látta Kinlochban. A szigetet Rhumnak keresztelte át, állítólag azért, hogy ne úgy emlegessék, mint Rum lordját. A baronetre később VII. Edward király is felfigyelt, aki lovaggá ütötte őt az angol-búr háború során tanúsított segítségért, amikor a Kinloch-kastélyt a sebesült tisztek rendelkezésére bocsátotta.

Ma Kinloch a Skóciai Nemzeti Örökségvédelmi Hivatal kezelésében van. Bár Bullough és a vendégei már rég elsüllyedtek a múltban, a folyosókat járva titkon reménykedem, hogy az akkori pezsgő élet valamiféle nyomát találom: biliárdgolyók koccanását, szivarfüst illatát. Rá is bukkanok végül Lady Bullough hálószobájánál, a falon az úrnő merész aktportréjára.

Az Ardlussa-birtok Jura legendás vadászbirtokainak egyike

Nem George Bullough volt az egyetlen, akit rabul ejtett a Hebridák varázsa. Islayre tartok, a Belső-Hebridák legdélibb szigetére, olyasvalakinek az otthonába, aki e távoli helyre települt, hogy újraálmodja magát.

A szárazföldön lakó Mark Reynier bolondult a whiskyért. Vásárolt hát egy szeszlepárlót Islayen.

– Amikor először pillantottam meg Bruichladdichet, leesett az állam – mondja a régi épületre célozva. – Szörnyen festett. Fák nőttek a tetőből. – Miközben végigsétálunk az újra rendbe hozott létesítményben, Reynier az álmáról mesél, hogy fel szeretné támasztani a hagyományos skót szeszlepárlást. A felújított épületegyüttes az ódon gépezetek és a féktelen energia párosításának csodája. A lepárlóüstök gőzölögnek. A raktárban a hordók körül a párolgó whisky mámorító illata terjeng: az „angyalok jussa”. – A whisky Islay levegőjét szívja be, ez elnyeli az ízt – magyarázza Reyniers. – Sehol másutt nem tudnék Bruichladdichet készíteni. – Az islayi farmerek jó ízű organikus árpát termesztenek számára e célból. (Azóta megváltozott a menedzsment, mert az igazgatótanács úgy döntött, elfogadja a Rémy Cointreau vásárlási ajánlatát.)

Aznap este kompra szállok, hogy ötperces utazással elérjek az északkeletre fekvő Jurára, utolsó szigetemre. Alig várom, hogy újabb emberekkel ismerkedhessek meg, akik elősegítették, hogy e szigetek adottságai érvényre juthassanak.

Ilyen ember Andy McCallum és a felesége, Catherine. Soha életükben nem éltek egy skót szigeten – aztán gondoltak egyet, és vettek egy szállodát. A családias hangulatú, háromszintes Jura Hotelt a Feolin kompállomástól a sziget egyetlen autóútján keletnek indulva érem el a Craighouse nevű faluban. Az utam rekettyésen át visz, innen nyeri a táplálékát Jura mintegy 6000 szarvasa.

A Jurára látogatók főként vadászni vagy pihenni jönnek ide. – A dolgok folyása itt egy kicsit lassúbb – mondja nekem McCallum. Az utca túloldalán a Jura lepárlóüzemben Willie Cochrane ügyvezető is osztja ezt a véleményt. A Jurán töltött évtizedek alatt elfogadta, hogy a sziget élete lassú, hogy a whisky készítése időigényes, hogy a jurai víz különleges. – A whiskyt a víz teszi ilyenné – mondja.

Jura dombjai át vannak itatva ezzel a vízzel, tudom meg, amikor Gordon Muir, a fővadász kíséretében elbaktatok a közeli Tarbert birtokra. Talpam alatt az esővíz áztatta föld megremeg, amikor rátaposok.

Északra húzódik a Loch Tarbert nevű kis öböl. Másnap, a sziget felső vidékére tartva haladok el mellette. Vagy nyolc kilométer után hirtelen véget ér az út, és Ardlussában, egy 7300 hektáros birtokon kötök ki, amelyhez vendégház is tartozik, meg egy ifjú laird, az igen szívélyes Andy Fletcher. Ardlussa 1926 óta az ő családjának a tulajdonában van. A Claire nevű Lady Fletcher szavakba önti a nyilvánvalót: – Andy beleszületett ebbe. – Ő nem.

– Egy rádióállomást vezettem Glasgow-ban – mondja. – Én dirigáltam.

A 400 éves ház legrégibb részében, a konyhában mesélik el, hogy akkor találkoztak először, amikor Claire 1991-ben Jurára jött, hogy újságíróként tudósítson a brit KLF együttes itteni előadásáról. Andy az újságírókat fuvarozta körbe a szigeten, Claire az Ardlussában szállt meg – és egymásba szerettek. A pár először Londonban élt, később Glasgow-ban. De amikor öt éve az édesapja meghalt, Andy hazaköltözött, hogy kézbe vegye a birtokot.

Claire tisztában van a szigeti élet nehézségeivel. – A gyerekek 40 perc alatt érnek be az iskolába, mert a busz több helyen is megáll, élelmiszert, tejet, papírt szállít. – De rajong ezért az életért. Itt rengeteg idő jut a barangolásra, a felfedezésre.

Port Charlotte festői szépségű fehér házai Loch Indaalnál, Islay szigetén

A legközelebbi falutól 27 kilométerre, az út mentén, egy összecsukható asztalon ezt a feliratot pillantom meg: „Teázás a tengerparton”. Az asztalon egy étlap, meg egy rádió adó-vevő hever. Beleszólok, mire Georgina Kitching válaszol.

– Kér teát meg süteményt? – Hát persze hogy kérek.

Kitching tálcával a kezében sétál le a közelben fekvő házból. Honnan az ötlet?

– A férjem szólt, hogy van egy eladó ház Inverlussában. Mire azt mondtam, jól tennénk, ha megvennénk. – A férje komppal jár Islayre, ott tanít az iskolában.

Kitching úgy döntött, jól jönne egy kis bevétel (itt felnevet), karácsonyra kapta a walkie-talkie-t (újabb nevetés) – és íme! Teázás a tengerparton.

Az emberek, akikkel a Hebridákon megismerkedtem, Kitchinghez hasonlóan a sajátjukká tették ezeket a sziklás-szeles szigeteket.

Vote it up
246
Tetszett?Szavazzon rá!