Sok hűhó az Igaziért

Éveken át érvelt a házasság ellen. Aztán történt valami...

Aki tizenhárom éven át együtt él valakivel, az a házasságot ellenzők rutinos szószólójává válik. Az embert ugyanis körülbelül olyan rendszerességgel faggatják arról, miért nem megy férjhez, mint amilyen gyakran fogorvosi ellenőrzésre jár. Ezt kérdi a mama, a barátok, a postás, a szomszéd.

Most már békén hagynak. Szép színes képeslapokat kapok „Gratulálunk az eljegyzésedhez” szöveggel.

Nem ahhoz megyek feleségül, akivel tizenhárom évig együtt éltem. Annak a kapcsolatnak vége. (No, ugye?) Ami azonban egy évvel utána kezdődött, úgy hatott rám, hogy szempillantás alatt 180 fokos fordulatot tettem.

Július harmadikán volt az első randevúnk. Augusztusban már körülötte forgott a világ. A h betűvel kezdődő szó október közepén hangzott el először. Ez a férfi olyasmikért imád, amiket én észre sem vettem (ha hiszik, ha nem, a susogva ejtett s-eimért). Azzal férkőzött a kegyeimbe, hogy a nappali szőnyegén tálalta fel a vacsorát. Elvitt a kardiológusához, megmutatta nekem a szívét az ultrahangkészülék képernyőjén, és azt mondta: – A tiéd! – Az íróasztalomon hagyta egy gimnazistakori fényképét (rémes nyakkendő, alig kigubancolt hosszú haj), s azt írta a hátuljára: „Hol vagy, Mary? Mikor látlak végre?”

Pedig ekkor már nem is kellett volna udvarolnia. Fülig szerelmes voltam mindenbe, ami vele kapcsolatos: a gyerekeibe, a nyakába, abba, ahogy a ruhát összehajtogatja. De most mellébeszélek. Ezúttal nem a szerelemről van szó. Mi tagadás, én ennek az embernek a felesége akarok lenni.

Oda akarok menni, ahová ő megy, azokat akarom ismerni, akiket ő ismer. Aranygyűrűt akarok, pedig az összes fülbevalóm ezüst. Egy egésznek a fele akarok lenni – hozzátapadni, mint a mágnes, olyan szorosan, hogy ott is ragadjak, amíg csak élünk.

Szerintem ez részben abból fakad, hogy az embernek előbb-utóbb csak benő a feje lágya. Huszonöt évesen kifürkészhetetlen jövőre vágytam. Csapongtam, nyughatatlan voltam. Huszonéves korban csupa változás az élet. Az ember versenyautóban száguld, s a házasság lomha tragacsnak tűnik.

Idővel aztán eloszlanak a felhők, látni lehet a jövőt. Többek között arra is rájön az ember, hogy ha megtalálja az igazit, azt, akit jobban szeret a legjobb havernál és a legtüzesebb kalandnál, akkor azt az illetőt nagyon jó volna egy életre maga mellett tudni.

Ilyenkor a házasság már nem ígérkezik áldozatnak, inkább főnyereménynek. Biztosan tudom, hogy az életem viharvert, kávéfoltos autóstérképén ennél jobb útvonal még sosem rajzolódott ki.

Azelőtt borsódzott a hátam az örök hűségnek még a gondolatától is. Igen ám, csakhogy mit adott nekem ez a viszonylagos szabadság?

Azelőtt borsódzott a hátam az örök hűségnek még a gondolatától is. Igen ám, csakhogy mit adott nekem ez a másfél évtizeden át tartó viszonylagos szabadság? Lélekben a semmibe vetettem magam, és repültem. Ám hamarosan lezuhantam. Összezúztam magam. Bűntudat gyötört. A kapcsolatot tönkretettem azzal, hogy nem voltam hajlandó igazából elkötelezni magam.

Aztán van még valami, amit eddig nem fogtam fel: a házasság egyben kiterjedt családot is jelent. Férjhez megyek, s megkapom ráadásként ennek a férfinak az imádni való gyerekeit, engem szeretettel fogadó szüleit, testvérét, unokatestvéreit és az ő családjukat. Mind tárt karokkal várnak, szeretnék, ha hozzájuk tartoznék. Mi lehet ennél csodálatosabb?

Az én családom kicsi volt és elszigetelt, mint a röppályájáról letért aszteroida. Nagyszüleimet hamar elveszítettem, a nagynénéimet és nagybátyáimat pedig még csak nem is ismertem. A házasság újabb lehetőség a valahová tartozásra.

Vajon befogadnának-e, ha csak együtt élnénk? Tapasztalataim szerint nem igazán. Ha egy fedél alatt élünk valakivel, de nem kötünk vele házasságot, azzal olyan jelzést adunk neki, mindkét famíliának és mindenki másnak, hogy én ugyan szeretem ezt az embert, de nem vagyok biztos benne, hogy ő az igazi. Ilyen jelzést én többé nem szeretnék adni.

Persze a házasság mellé nem adnak garancialevelet. Ha viszont azzal a hittel és eltökélt szándékkal megyünk bele, hogy valóban jóban-rosszban, egészségben és betegségben kitartunk egymás mellett, akkor a válás gondolata lekerül a napirendről.

Aztán itt van még az a cáfolhatatlan és figyelmen kívül nem hagyható tény, hogy azok az emberek, akiket a legjobban szeretek, egytől egyig házasok vagy azok szeretnének lenni. Ez nem lehet véletlen!

Régebben azt hittem, hogy akik házasnak akarnak látni, azt szeretnék, ha rabigába hajtom a fejem. Mintha azt sugallták volna: hagyj fel a kalandokkal, légy olyan unalmas és kiszámítható, mint mi.

Most már azt gondolom, jót akartak nekem. Azt kívánták, hogy legyen okom veszteg maradni.

Vote it up
21
Tetszett?Szavazzon rá!