Sok múlik a papucson

Megkértük olvasóinkat, írják meg nekünk szerelmük igaz történetét. Íme, az egyik legjobb

Kapcsolódó cikkek

 

The Hódoscsépány fair took place each year on the last Sunday of August — August 26 in 1974. This day was also good for chatting with many acquaintances and for visitors to make good friends. What I liked the most was to sit on the carousel. With eyes closed I daydreamed about perhaps now finding my one and only.

At the time platform sandals were the fashion rage as they still are today. They were great to wear because we seemed much taller, more graceful, walked prettier — the boys noticed us more.

The only problem in all this was that in the air unfortunately, or perhaps thank to God, nothing but nothing could keep the sandal on my feet. One of them took an independent flight off my foot and landed on the head of a grumpy young man.

When the carousel stopped, I quickly tried to retrieve my sandal, but the young man looked at me so threateningly that I was afraid even to utter a word.

That’s when a friend of mine’s brother stepped up and took me under his protection and got back my sandal. He took my hand and informed me that from that moment on he will guard me, because he sees that I cannot take care of myself. This was 33 years ago, and we are holding each other’s hand ever since, caringly, protectively.

Because on February 17, 1979, we thought seriously at our wedding, that in good, in bad, in health and in illness we’d stand by each other. We had three beautiful children and we have become happy grandparents with three marvelous grandchildren.

Minden évben augusztus utolsó vasárnapján – 1974-ben augusztus 26-án – rendezték a búcsút Hódoscsépányon. Ez a nap arra is jó volt, hogy sok ismerőssel beszélgetni lehessen, illetve jó barátokat szerezzenek az odalátogatók. Én a körhintázást szerettem a legjobban, olyankor behunyt szemmel ábrándoztam arról, hogy talán most megtalálom az igazit.

Akkoriban nagy divat volt a magas talpú, emeletes papucs, mint most is. Jó volt viselni, mert magasabbnak látszottunk, kecsesebb lett a járásunk, jobban észrevettek bennünket a fiúk.

Ám a levegőben sajnos, vagy hála istennek, semmi, de semmi nem tartotta meg a lábon a papucsot, s egyszer csak önálló útra kelt a lábamról, s egy marcona fiatalember fején landolt.

Amikor megállt a körhinta, próbáltam megszerezni a papucsot, de olyan fenyegetően nézett rám a fiatalember, hogy megszólalni sem mertem.

Ekkor lépett oda a barátnőm bátyja, és védelmébe vett, megszerezte a papucsomat, megfogta a kezemet és közölte, hogy ettől a pillanattól fogva vigyázni fog rám, mert úgy látja, hogy én nem tudok magamra vigyázni. Ennek már 33 éve, és azóta is fogjuk egymás kezét féltőn, óvón.

Mert mi 1979. február 17-én komolyan gondoltuk a házasságkötéskor, hogy jóban, rosszban, egészségben, betegségben egymás mellett maradunk. Született három gyönyörű gyermekünk, és azóta boldog nagyszülők vagyunk három tündéri unokával.

Vote it up
167
Tetszett?Szavazzon rá!