Sorsdöntő találkozás egy sárga taxiban

Az utas egyetlen szokványos kérdésétől új irányt vett a taxis fiának élete

Kapcsolódó cikkek

Egy sárga taxival róttam New York utcáit 28 éven, 3 hónapon és 12 napon át. Ha megkérdik tőlem, mit ettem tegnap reggelire, valószínűleg nem fogok tudni válaszolni, ám egykori utasom emléke kristálytisztán él bennem.

Azon a verőfényes tavaszi reggelen a York sugárúton cirkáltam utasra lesve. Hétfő volt, 1966-ot írtunk. A kocsisor épphogy araszolt, és a New York Kórházzal szemben meg kellett állnom a pirosnál. Észrevettem, hogy egy jól öltözött férfi szalad lefelé a kórház lépcsőin, s felém integet.

A lámpa zöldre váltott, a mögöttem álló autós dudálni kezdett, felhangzott egy rendőr sípja, én azonban vártam, mert nem akartam elszalasztani a fuvart. A férfi végre elérte az autót, beugrott a hátsó ülésre, és így szólt: – A LaGuardia reptérre, kérem… és köszönöm, hogy megvárt!

Nem rossz, gondoltam magamban, hétfő reggel a LaGuardia elég forgalmas, kis szerencsével akad majd fuvar a visszaútra is.

Mint rendesen, most is kíváncsi voltam rá, milyen ember az utasom. Beszédes fickó, aki alig várja, hogy társaloghassunk, vagy az a fajta, aki merev arccal ül egész úton, netán az újságjába mélyed, nehogy szóba kelljen állnia velem?

Pár pillanat múlva az utas kezdte a beszélgetést, méghozzá igen szokványos kérdéssel: – Mondja, szereti a munkáját?

Hasonlóképp szokványos válasszal feleltem: – Nem panaszkodom. Megélek belőle, és érdekes emberekkel ismerkedhetek meg. Persze, ha valaki heti száz dollárral többet ajánlana, nem haboznék váltani. Mint ahogy, gondolom, ön sem.

– Én nem hagynám ott a munkámat heti száz extra dollárért sem.

Meglepetten néztem a visszapillantó tükörbe. Nem ez volt a megszokott válasz. – Miért, mivel foglalkozik? – kérdeztem.

– A New York Kórház neurológiai osztályán dolgozom.

Ha csak lehetett, igyekeztem tanulni az emberektől. Hosszabb fuvarok alkalmával egész sok mindent megtudtam az utasaimról, és jó néhányszor vettem hasznát egy-egy könyvelő, jogász vagy vízvezeték-szerelő tanácsainak. Talán a tavasz késztetett rá, talán az, hogy a férfi ennyire szerette a munkáját, mindenesetre elhatároztam, hogy segítséget kérek tőle. Közeledtünk a reptérhez, ezért nem haboztam. – Kérhetnék öntől egy szívességet? – A férfi nem válaszolt. – Van egy kamasz fiam – folytattam –, rendes gyerek, és jól tanul. Táboroztatni szerettük volna a nyáron, ő viszont dolgozni akar. De hát ki adna munkát egy tizenöt éves srácnak? Hacsak az apja nem ismer valami vállalkozót… márpedig én nem ismerek. Nem tudná esetleg felvenni a nyárra? Az sem baj, ha nem kap fizetést.

Apa és fia 1966-banA férfi sokáig nem felelt. Kezdtem kínosan érezni magamat, amiért előhozakodtam a dologgal. Már majdnem megérkeztünk, amikor megszólalt: – Az orvostanhallgatók gyakorlaton lesznek a nyáron. Elképzelhető, hogy találok valami munkát a fiának. Küldje el nekem az iskolai eredményeit – mondta, azzal keresgélni kezdett a zsebeiben, de nem volt nála névjegykártya.

Leszakítottam egy darabkát az uzsonnám papírzacskójából, és odaadtam neki. Ő ráfirkantott valamit, kifizette a fuvart, majd elment, és én sosem láttam többé.

Este, amikor az asztal körül ült a család, előhúztam a fecnit a zsebemből. – Robbie – fordultam a fiamhoz büszkén –, íme, egy munkalehetőség a számodra. – Robbie hangosan olvasta: „Fred Plum, New York Kórház”. [Az orvos vezetékneve, a plum magyarul szilva, de jelenthet busás összeget, jól fizető állást is.]

– Egy orvos? – kérdezte a feleségem.

– Egy gyümölcs? – kuncogott a lányom.

– Egy vicc… – dünnyögte a fiam.

Pár perc múlva már hangosan vitatkoztunk. Nem hagytam annyiban: kiabáltam a gyerekkel, könyörögtem neki, hízelegtem, végül megfenyegettem, hogy nem kap zsebpénzt. Robbie másnap elküldte a kórházba az iskolai eredményeit. Pár napig még elő-előkerült a szilvás vicc, de a vitát lassan elfeledtük.
 

Két héttel később munkámból hazatérve Robbie arcán széles vigyorral fogadott. Kezembe nyomott egy neki címzett, dombornyomású borítékot. A levél fejlécén ez állt: dr. Fred Plum, neurológus főorvos, New York Kórház, alatta pedig, hogy Robbie jelentkezzen interjúra a doktor úr titkárnőjénél.

A fiam megkapta a munkát. Két hét önkéntesség után heti 40 dollárt fizettek neki a nyár végéig. Lényegében jelentéktelen feladatokat kellett végeznie, de ő büszkén lépkedett fehér köpenyében dr. Plum mögött.

Apa és fia 2013-banA következő nyáron újra a kórházban dolgozott, és ezúttal már nagyobb felelősséggel járó munkákat is kapott. Közelgett a főiskolai felvételi, és dr. Plum volt szíves kitűnő ajánlást írni. Nagy örömünkre Robbie-t fel is vették a Brown Egyetemre.

A harmadik nyáron a fiam már biztos volt benne, hogy egészségügyi pályára szeretne lépni. Jelentkezett az orvosi egyetemre, és dr. Plum ismét írt egy ajánlólevelet. Robbie felvételt nyert, elvégezte az általános orvosi, majd a négyéves rezidensi képzést, és szülész-nőgyógyász lett belőle. Nem sokkal később már a Columbia-Presbyterian Medical Center főorvosaként praktizált.

Azt hiszem, a végzet rendelte úgy, hogy bevárjam azt a hajdani utast. Történetünk ékes bizonyítéka annak, hogy az életben akár a leghétköznapibb találkozások is óriási fordulatot hozhatnak.
 

A 93 éves Irving Stern ma is Brooklynban él. Robbie, vagyis most már dr. Robert Stern és dr. Plum minden karácsonykor üdvözlőlapot küldött egymásnak, egészen Plum 2010-ben bekövetkezett haláláig.

Dr. Stern jelenleg szülész-nőgyógyász a New York-i Health-Quest Medical Practice-nél. Fia kardiológus, két lánya közül az egyik fogorvos, a másik pedig jogász. – Mindez talán nem lett volna lehetséges dr. Fred Plum segítsége nélkül – mondja Stern –, akire életem végéig hálával fogok emlékezni.

Vote it up
224
Tetszett?Szavazzon rá!