Steve Irwin: Szilaj élet

Még alig lenne 57 éves, de már 13 éve halott. Interjújában arról vallott, miért vállalt elképesztő veszélyeket

Kapcsolódó cikkek

Halála óta sokat írtak a krokodilvadászról, zömmel olyanok, akik nem is ismerték. Itt és most Steve Irwin saját szavaival mondja el, miért vállalt elképesztő veszélyeket, miért égette két végén a gyertyát, és miért tudta a szíve mélyén, hogy egyszer rajtaveszt.
 

Azt szoktam mondani, hogy pucérra vetkőztethetnek, belökhetnek az amazóniai őserdőbe vagy Ausztrália sivatagjaiba, és simán életben maradok. Én ugyanis vadállatok között születtem és nevelkedtem, számomra teljesen természetes, hogy kicselezzek egy négyméteres krokit, madárpókokkal vagy kígyókkal dolgozzak. Ami [másoknak] hajmeresztőnek és veszélyesnek tűnik, az nekem sétagalopp. Másként nem tudom elképzelni az életet.

Kilencéves koromban fogtam az első krokit, ez az egyik legklasszabb kölyökkori emlékem. Mindig is édesapámhoz akartam hasonlítani – ő a példaképem, élő legenda, az az egyéniség, aki a legnagyobb hatást gyakorolta rám.

Így aztán folyton utánoztam. Figyeltem, ahogy krokodilokat és mérges kígyókat fog be, cápák meg mindenféle fenevadak között úszkál. Figyeltem, ahogy a papa mindezt műveli, és segítettem, amikor hat Johnston-krokodilt akartunk befogni a Carpentaria-öbölben. Pásztáztam a vizet, egyszer csak észrevettem, amint megcsillan a szemük, szóltam a papának, ő meg egyenesen odakormányozta hozzájuk a csónakot. Aztán ráirányítottam a reflektort a krokira, apám meg előrevetette magát, megragadta a krokit, összekötözte az állkapcsát, és beborította a csónakba.

Így intéztünk el öt krokit, és akkor ott a hatodik, az utolsó. – Ott van, apu! Látom! – mondom.

Mire apám: – Jól van, fiam, tedd csak le a lámpát, ezt te kapd el!

Képzelheti, mennyire dagadt a keblem a büszkeségtől, hogy ilyen lehetőségem adódik. Úgyhogy ott termek a csónak orrában: – Elkapom, apu! Elkapom!

Nem győzött csitítani: – Nyugi, ülj le, csigavér!

De én csak mondtam a magamét: – Elkapom!

– Nyugi, várj, amíg nem szólok! Közelebb kerülünk, egyre közelebb, apám a hátam mögül a krokira irányítja a reflektort, és amikor elég közel érünk, elrikkantja magát: – Na most!

A tizenéves Steve fényképe a családi albumbólA vízbe vetettem magam, átöleltem a kroki nyakát – pontosan úgy, ahogy apámtól ezerszer láttam –, és megkapaszkodtam benne.

Csakhogy nem tudtam, milyen erősek ezek a víz alatt. Körbe-körbe forgolódott, úgyhogy rátekeredtem, és mintha mosógépbe pottyantam volna. Éjnek évadján, jó mély, iszapos vízben csapkodott velem összevissza. Emlékszem, meg-megvillant előttem apám fényszórója, nekem meg a víz alatt elfogyott a levegőm, és arra gondoltam, nyomban megfulladok – de el nem engedtem volna azt a krokit!

Na és amikor éppen azt hiszem, hogy elájulok a légszomjtól, érzem, hogy apám a hónom alá nyúl, mindkettőnket kiemel a vízből, és a csónak fenekére zuttyant bennünket. Ez volt az első saját kezű krokodilfogásom, és azóta sem hagytam abba.

Apám kibontakoztatta a természetes ösztöneimet. Figyelte a csetlés-botlásomat, és felmérte, hogy millió vagy százmillió ember közül akad egy olyan mint én, aki képes olyasmiket művelni a vadállatokkal, amiket senki más nem. Aztán hamar a fejére nőttem, és olyanokat is megcsináltam, amiket addig elképzelhetetleneknek tartott. Mindig a mesteremnek tekintettem, de meglehet, az a legnagyobb adomány, amit kaptam tőle, hogy hagyta kialakulni a hajlamaimat, és támogatta őket.

Ez az, amit a szülőnek tennie kell – ha a csemetéje más, mint a többiek, ha van érzéke valamihez, amit nem szokás teljesen normálisnak tartani, attól a szülő ne ijedjen meg, hanem álljon mellé, bátorítsa. Az 1970-es években, amikor fölcseperedtem, az emberek rám néztek, és azt mondták: – Hű, de fura egy srác. Örökké kígyókkal meg gyíkokkal vacakol.

És tessék, manapság a természetvédelemmel fekszem és kelek. Azt is mondhatnám, hogy számomra nem létezik más a világon. Rászoktam, hogy főleg a csúcsragadozókra – a vadon élő legnagyobb húsevőkre – összpontosítsak, így aztán leginkább krokodilokkal, cápákkal, hüllőkkel, medvékkel, oroszlánokkal, más nagymacskákkal és effélékkel dolgozom.

A krokodilok tényleg a tápláléklánc végén foglalnak helyet: egy kifejlett, felnőtt hím krokodillal semmi sem packázhat. Rettentően értelmesek, ravaszak, és a krokodil egész felépítése is különleges – őslény, a múltja csaknem kétszázmillió évre nyúlik vissza. Szóval azt hiszem, lélekben kisfiú maradtam, dinoszauruszokkal [játszom]. Egyszerűen nem tudok felnőni.

Apám a lehető legkorábban megtanított arra a titokra, hogy pontosan úgy kell bánnunk az állatokkal, ahogy azt szeretnénk, hogy velünk bánjanak – nem szabad fájdalmat okozni, megnyomorítani őket, és ha ártalmatlanná tesszük valamelyiket, annyi mozgásszabadságot kell neki hagynunk, hogy úgy érezze, bármikor távozhat, ha kedve tartja. A legfontosabb pedig az, hogy az első harminc másodpercben kerüljük el a harapásukat, azután minden megnyugszik. Na jó, kivéve talán a krokodilokat.

Steve édesapjával, Bobbal és nyolcéves kislányával, Bindivel utolsó közös krokodilvadászatukon

Tudja, ha most meglátnék itt egy veszedelmes kígyót, gond nélkül puszta kézzel fognám meg, hogy megmutassam magának, milyen kíméletes bánásmódra tanított apám. Mi nem használunk acélszerszámokat meg efféléket, hogy leszorítsuk őket a nyakuknál. Megjegyzem, nem mindig kígyók meg más életveszélyes jószágok vesznek körül. Édesanyám fogságban tartott állatok természetes életmódhoz szoktatásával is foglalkozott, úgyhogy a házban, ahol felnőttem, tíz-tizenöt kiskenguru ugrabugrált, erszényes rókák futkároztak a tetőn, de akadtak törpe repülőerszényesek meg vombatok meg koalák is. Ez nekem hétköznapi dolog volt. Hiába hangzik ez úgy, mint valami tévéműsor, én tényleg így nőttem fel. Ez lehet a sikerem titka. Nekem nem kellett szerepet játszanom, csak önmagamat adnom.

Menthetetlenül adrenalinfüggő vagyok. Nincs szükségem kábítószerre, alkoholra vagy dohányzásra – csak adrenalin kell.

Ötvenéves korom körül, amikor kezdenek majd gyöngülni a reflexeim, lassítok majd egy kicsit. Nem fogok újabb módszereket keresni, én a természetet védem. Erre születtem, erre tettem föl az életemet. Isten ezért küldött erre a bolygóra, és a fenébe is, hát persze, hogy büszke vagyok rá!

Tudom, hogy Terri aggódik [miattam], de egy szóval sem mondja, hogy hagyjam abba. Annyira félt engem, hogy már-már elsírja magát, de még sosem esett bajom. Azt mondta, igazi akcióhős vagyok, erősebb tíz férfinál, és bárkinél gyorsabb. Ezzel nyugtatgatja magát. Igaz, hogy nagyon-nagyon aggódik, de tudja, hogy értem a dolgomat, és semmivel sem tántoríthatna el attól – persze nem is akar.

[Az apaság] megértette velem, hogy nem élünk örökké, és még inkább fölfogtam a dolgot, amikor elveszítettem az édesanyámat. Nem akarom, hogy a kislányom apa nélkül nőjön fel. Tudom, hogy megállna a lábán, de az akkor is borzasztó lenne.

Steve imádta a családját és a munkáját. Ezen a képen Terrivel és Bindivel Bob 2. születésnapját ünneplik

A lányom valószínűleg a nyomdokaimba lép majd. Máris mutat ilyen hajlamokat, és én buzdítom is. Váltsa valóra az álmait, és bármivel foglalkozik, azt csinálja jól. Szeretném, ha úgy tekintene rám, ahogy én néztem apámra: a példaképet látná bennem.

Alighanem egy 1996-os karambolnál kerültem legközelebb a halálhoz. Frontálisan ütköztem.

Normális sebességgel haladtam, a szembejövő kocsi pedig durrdefektet kapott, és bumm! – belém rohant. Az édesanyám közlekedési balesetben vesztette életét, úgyhogy bár az állatok megölhetnének, én mégis a száguldozó autóktól félek – meg a terroristáktól. Az ember a legveszélyesebb állat a világon.

Attól nem tartok, hogy egy állat végez velem. Tudja, még sosem mart meg mérges kígyó, csak néhány jelentéktelen krokodilharapást kaptam. Előfordult, hogy cápák a bőrfogaikkal meghorzsoltak, de még egyszer sem haraptak belém. Egy elefánt már megpróbált megölni, és vízilovak is, és azt hiszem, leginkább az ügyességemnek köszönhetem [, hogy életben maradtam]. Ugyanakkor nagyon szerencsésnek is mondhatom magam. Az ember jórészt a maga szerencséjének a kovácsa, és én nagyon büszke vagyok az ügyességemre.

A munkatársaim azt mondják, hatodik érzékkel bírok. Egyszer Kenyában láttam, hogy odébb egy oroszlánfalka hever a fűben, és valami azt súgta, odamehetek, hát oda is mentem. Ilyenkor a legtöbben azt mondanák: – Atyaisten, maradj a kocsiban, ezek a bestiák megölnek és fölfalnak.

Az oroszlánok pedig kíváncsian nézegettek, de nem fenyegetett veszély, és egyszerűen az ösztöneimnek engedelmeskedtem, amikor odamentem.

Igaz, szereztem komoly sérüléseket. Két ízben súlyosan megsérült a vállam, négyszer műtötték a térdemet, de többnyire csak szikláknak csapódtam. Tudja, összevissza törtem a vállamat azzal, hogy krokodilokra ugrálok, és puszta kézzel kapom el őket. A térdemben már semmi porc sem maradt, és ez mind a rohangászástól, csónakból kiugrálástól van. De a csontjaim jó masszívak. A koponyám is.

Steve szertelen mókázása, erős ausztrál akcentusa és a természeti környezet iránti határtalan szeretete révén vált világszerte közismertté

Végső soron ez a hivatásom. Imádom a természetet, és a kamera nagyszerű eszköz ahhoz, hogy közvetítse természetvédő mondanivalómat. Puska helyett csak a látvány kedvéért vadászunk az állatokra.

Édesapám egyszer azt mondta: – Nagyon büszke lehetsz, mert olyan szintre emelted a természetvédelmet, mint még soha senki.

Mi testközelbe hoztuk a természetvédelmet. Én beszélek a nézőhöz, mert magammal akarom ragadni. Az a dolgom, hogy megmutassam az élővilág szépségét és izgalmát. Nem fogok előadást tartani arról, hogy ne viseljünk krokodilbőr csizmát, és ne együk meg a [krokodil] húsát az étteremben. Inkább megmutatom, milyen csodálatosak a krokodilok, és akkor a nézőnek eszébe sem jut ilyesmi.

Meggyőződésem, hogy a világ máris kezd természetbarátabbá válni. Bármikor megkérdezhet egy ötéves gyerkőcöt, és kiderül, hogy hallott már természetvédelemről, üvegházhatásról, ózonlyukról, környezetszennyezésről, arról, hogy a bálna emlős állat. Ez nagyszerű dolog.

Jóleső érzés nekünk Terrivel, hogy srácok milliói nézik A krokodilvadász című műsort, és idéznek belőle. Kívülről fújják, amit egy természetfilm-sorozatban hallanak tőlem, és ez lenyűgöző. Napjainkban valóságos „zöld hullám” söpör végig a világon, és büszkeséggel tölt el, hogy ebben nekem is részem van.

Mindenekelőtt az hajt előre, hogy felvilágosítsam az embereket a természetvédelemről, és hogy élvezzék a dolgot. Hogy örömet leljenek az életben. A természetvédelem nem okvetlenül unalmas dolog. Csupa móka, izgalom, szenvedély, lelkesedés, rajongás ezért a gyönyörű világért. Mindennap hajnali négykor ébredek, és nem bírok magammal. Máris ki akarok ugrani az ágyból, rohanok, hogy elkezdjem a napot. Komolyan mondom. Mert az a dolgom, hogy megmutassam az embereknek a vadon szépségét és izgalmát. És tudja, mit? Szerintem nincs is ennél fontosabb feladat a világon.

Vote it up
18
Tetszett?Szavazzon rá!