Stoltzer néni az első emeletről

Magától értetődőnek vettem a jelenlétét, meg sem fordult a fejemben, hogy történhet vele valami

Kapcsolódó cikkek

Nagyon izgalmas dolog belvárosi házban lakni. Minálunk az élet a gangon zajlik talán már vagy száz éve. Ide nyílik hálószobám ablaka is. Mintha egy amfiteátrumban laknék, ahol néha üvöltő hifiberendezés oszlatja a lakótársakat, máskor apuka és anyuka a legszerencsétlenebb napszakban ordítva veszekszik, vagy éppen csak a lebbencsleves receptje kerül nagymamám által recitálásra második emeleti ablakom elől, lehetőleg reggel hét óra tájban úgy, hogy azt Iváncsics néni, aki nagyothall, le tudja jegyezni az ötödiken. És bár 26 éves koromnak megfelelően jól bírom a gyűrődést, néha én is meg-megmarkolom székem karfáját.

Stoltzer nénit azonban egészen más fából faragták. Ő a ház történelmének szerves része volt tán az egyik legidősebb lakóként. Itt, a Falk Miksa utcában élte át a második világháborút és ötvenhatot is. Jól ismerte a lakókat, családunkat, kisgyermekkorom óta engem is, de én csak annyit tudtam vele kapcsolatban, hogy ő az első emeleten lakó alacsony, őszes hajú, gömbölyded néni, aki ha szembe jön velem, azt kell mondani: „Csókolom, Piri néni!”

Kis lakásából férje halála óta egyedül járt le bevásárolni a sarki boltba, gyakran találkoztunk össze a lépcsőházban. Én kettesével szedtem felfelé a lépcsőfokokat, Piri néni mindegyikkel sokat bíbelődött. Amúgy komótosan. Elrobogtam mellette. A „Csókolom, Piri néni!”-t követően ő megállt (én már nem is voltam ott), felnézett (én már a lépcsőfordulóban jártam), utánam fordult (én az első emeletre értem): „Szervusz, Misikém!” – hallottam valahonnét a földszint felől. Én Péter vagyok, nem Misi. Ő – a bátyám – három évvel idősebb.

De Piri néninek azt is elnéztem volna, ha Andreának szólít, mert valahogy mindig jó érzéssel töltött el, ha meghallottam a hangját, pedig nem vagyok szentimentális alkat. Olyan volt a hangja, mint egy kedves rajzfilmfiguráé.
 

Egy áprilisi délutánon egy igazán kimerítő, ám tartalmas zenekari próbáról siettem haza. Gitárommal a hátamon masíroztam fel a félemeletig, hogy a maradék kétemeletnyi utat kivételesen (az aznapi zenei termékenységemért jutalmul) lifttel tegyem meg. Kiléptem a felvonóból, és már majdnem az ajtónál jártam, amikor felfigyeltem a nyilvánvalóra: a házban az első emelet magasságáig sűrű füst terjengett. Lenéztem az udvarra, és láttam, hogy Misi bátyám néhány szomszédunk társaságában már keresi az esetleges tűz fészkét.

Néhány perc múlva egyértelművé vált, hogy a füst Piri néni első emeleti lakásából szűrődik ki. Misi, lakótársaink figyelmétől övezve, becsengetett. Hamarosan kinyílt a kitekintőablak, s az onnan kidőlő füstoszlop teljesen körbefonta a bátyámat, aki így – bár a nénitől nem állt messzebb egy méternél – nem volt felismerhető.

– Tessék?! – szólalt meg Piri néni jellegzetes hangján.

– Csókolom, Piri néni! Nem ég valami? – Bátyám kérdése költői volt.

– Nem… – jött a válasz.

Szántói Krisztián illusztrációjaAz ablak bezárult. A tűzoltók ekkor érkeztek meg. Némi szimatolás után a keresést ők is Stoltzer néni lakására szűkítették. Kopogás hallatszott, majd sokáig semmi. Újabb kopogás… Újra kinyílt az ablak: – Tessék! – ismét jó adag szürke gomolyfelhő penderült ki a lakásból.

– Csókolom! Nem ég valami!? – Lám, a tűzoltók sem teszik ezt másként, mint a testvérem…

– Ki az? – hangzott kisvártatva a viszontkérdés.

– Tűzoltók vagyunk, csókolom, nem ég valami???

Csepp gondolkodás után jött a válasz: – Kis zsír…

Több sem kellett a tűzoltóknak. – Tessék minket beengedni! – A három marcona lánglovagot elnyelte Piri néni lakása.

Eközben újabb tűzoltók és rendőrök érkeztek. Az udvarban várakozó házbeliek feszültségét halk beszélgetés és a hatóságok URH-adásainak sercegése kísérte. Jöttek a mentők, és ők is eltűntek a lakás bejárata mögött. Amikor a helyszínen jelenlévő hatósági és életmentő személyek száma már meghaladta a civilekét, az első emeleti lakás ajtajában szkafanderszerű ruhában megjelent egy alak, és a kezében ott éktelenkedett a tűzfészek. Pici láboskát tartott maga előtt, mely teljesen elfeketedett. A belőle kiálló apró fakanál gyakorlatilag egybeolvadt, összesült az őt tároló edénnyel, színe ugyanolyan koromfekete volt.

A ház elnémult. Aztán a mentősök is kijöttek a lakásból, közrefogva Piri nénit, aki a legnagyobb nyugalomban távozott velük.

Megéreztem, milyen az, amikor egy feleslegesnek hitt, apró eleme elvész az életemnek

Piri nénit enyhe füstmérgezéssel néhány napra kórházba vitték megfigyelésre. Később újra találkoztunk a földszinten, és hallottam megnyugtató „Szervusz, Misikém!”-jét az első emeletre érve. Aztán sokáig nem láttam őt. Talán elkerültük egymást, vagy a nyári dzsesszfesztiválok kötöttek le annyira, hogy nem vettem tudomást róla, nem tudom. Aztán úgy október tájékán megkérdeztem nagymamát, mit tud Stoltzer néniről. Ő mondta, hogy Piri néni meghalt.
 

Lakása azóta már új lakóké. Felújították, belakták, előtte még ki is rabolták egyszer. Az élet a maga szokásos módján folytatódott tovább. Piri néni jelenlétének minden jele, emléke lassanként eltűnt. A folyosóról a virágok, a lakás ajtajáról a kopott, sárgás festék, az ósdi lábtörlő.

Én pedig azon kaptam magam, hogy valamiért megállok, és akaratlanul is néhány percet Piri néni arcának felidézésére fordítok. Miért van gombóc a torkomban? Mi változott meg az én életemben?

Egy építész barátom egyszer azt mondta, nincsen felesleges tégla egy építményben sem. Ha mégis kivesznek egyet a ház falából, az – bár össze tán nem dől – gyengébb lesz! Én most megéreztem, milyen az, amikor egy feleslegesnek hitt, apró eleme elvész az életemnek. Az jár a fejemben, magától értetődőnek vettem Piri néni jelenlétét, és meg sem fordult a fejemben, hogy bármikor történhet valami: tűzeset, betegség, baleset.

Vajon nem kellett volna lassítani a földszinten, és a „Csókolom, Piri néni!” után egy „Hogy tetszik lenni?”-t is elejteni?

Vote it up
239
Tetszett?Szavazzon rá!