Szégyenből a dicsőségbe

A dél-olaszországi Matera város barlanglakásainak újjászületése megindító és felemelő történet. Ismerje meg!

Kapcsolódó cikkek

A dél-olaszországi Matera városának sikátorain át közelítem meg a kísérteties Sassit. A magyarul Kövek nevű városrész egy hegy, amelynek meredek oldalában ezerötszáz barlanglakás rejlik.

A hegyormon álló vasfeszülettől nem messze áll a Corte San Pietro Hotel. Tulajdonosa, Fernando Ponte, elegáns selyemöltönyben, nyakkendőben fogad.

Kitár egy üvegajtót, s a kicsiny udvarról egy homokkőbe vájt szobába lépünk. Modern lámpák világítják meg a csupasz kőfalat, amelyet pár kortárs műtárgy és egy sík képernyős televízió díszít.

A barlang legmélyén kialakított fürdő padlóját fényes, sima kőlapok borítják. Valahányszor hozzáérek az aranyszínű falakhoz, finom homok hull a járólapokra.

Arról, hogy az ember mikor vette birtokba Sassit, megoszlanak a vélemények, de a régészek a kőkorszakból és a csiszolt kőkorszakból származó leleteket is találtak a barlangok mélyén.

Az üregeket a víz vájta ki az idők során, majd később, az ókorban, illetve a középkorban föld- és kézművesek alakították őket lakóhelyiségekké. Napjainkban e föld alatti lakások legtöbbje vendégházként üzemel.

A mai Matera láttán nehéz elképzelni, hogy nem is olyan rég ez a vidék még nyomornegyed volt, „Itália szégyenfoltja”, ahol tömegek éltek rettentő szegénységben. Az 1950-es években azután az itt élő 16 ezer embert, Sassi teljes lakosságát átköltöztették az odúkból a közelben felépített lakótelepre. A barlangok hegye elnéptelenedett, üresen tátongott.

A Matera modern részén felnőtt Ponte az elsők között volt, akik mai igényeknek megfelelő szálláshellyé alakítottak barlanglakást.

1990 táján a feleségével együtt a közelbe költözött, és nekilátott a Corte San Pietro renoválásának. – Akkoriban ezekben a barlangokban legföljebb csak farkasok tanyáztak.

A felújítási munkálatok során Pontéék nyolc egymásba nyíló ciszternát találtak a padló alatt, amelyekről kiderült, hogy az esővíz felfogására kialakított hatalmas hálózathoz tartoznak. – Fogalmunk sem volt a víztározók létezéséről – mondja Ponte, miközben besétálunk a tölcsér alakú, ma már makulátlan állapotú helyiségekbe. – Színültig voltak szeméttel. – A ciszternákat ma meditációs helyiségként használják.

– Az ember nem is gondolná, hogy egy barlang építészetileg ennyire komplex lehet – mondja Anne Toxey amerikai építész, aki húsz éven át tanulmányozta Sassit. – Engem teljesen lenyűgöztek ezek az egyedülállóan bonyolult szerkezetű barlangok.

A legjobban kidolgozott kőfalak a reneszánsz idejéből származnak, amikor számos barlangot felújítottak, homlokzatukat kidíszítették, belső tereiket pedig boltozatossá alakították. A faragott kőlépcsők ma is bolthajtásos szobákat, padlásszobákat, harangszékeket, erkélyeket kötnek össze, kubista szobrokra jellemző dinamizmussal kapcsolva egybe a különböző tereket.

Érthető, hogy sok filmes választotta Materát az ókori Jeruzsálemben zajló jelenetek forgatási helyszínéül (Mel Gibson A passió című filmjének díszletét is Matera adta). – Ez a világ egyik legrégebbi ma is lakott városa, amelyet szinte folyamatosan használt az ember – mondja Antonio Nicoletti várostervező. – Hol másutt alhatunk olyan szobában, amelyben már kilencezer évvel ezelőtt is emberek hajtották álomra a fejüket?

A felújítók végtelen találékonysággal gondolták újra Sassi belső tereit. A barlangszállások mellett akadnak itt barlangéttermek, kávéházak, galériák, klubok, föld alatti uszoda és kortárs múzeum, de ötven főt foglalkoztató szoftvercég is.

A főtér alatt található, 16. században épült hatalmas ciszternarendszert a látogatók fémjárdákon barangolhatják be. Az 1991-ben feltárt víztároló kamráinak némelyike 15 méter mély és 73 méter hosszú. – Sassi olyan, akár az ementáli sajt: teli van járatokkal és lyukakkal – állapítja meg Peppino Mitarotonda, a felújításokkal foglalkozó helyi kulturális csoport, a Zétema Alapítvány egyik művésze. – Ami a külszínen látszik, az csupán harminc százalék. A maradék hetven rejtve van.

Az olasz csizma talpának ívén elhelyezkedő Matera mindig is Basilicata megye elzárt, elfeledett része volt. Csak 1945-ben ismerte meg a világ, amikor megjelent Carlo Levi olasz író és művész önéletrajzi írása, a Krisztus megállott Ebolinál.

A szerző a fasizmus idején száműzetésben élt Basilicatában, és Sassit „tragikus szépségnek” nevezte könyvében. A „sötét odúk” tele voltak mocsokkal, a nyirkos barlangokban rengeteg szegény ember lakott a háziállataival. A malária, a trachoma (fertőző szembetegség) és a vérhas-járványok következtében nagyon magas volt a gyermekhalandóság.

Levi könyve óriási visszhangot keltett, és Sassit ettől kezdve úgy emlegették: la vergogna nazionale, a nemzet szégyene. Aztán 1950-ben Alcide De Gasperi miniszterelnök ellátogatott a barlangok hegyéhez, és a nyomorúság látványa annyira elborzasztotta, hogy drákói intézkedéssel Sassi teljes lakosságát átköltöztette a közelben felépített lakótelepre.

– A barlangok hegye szellemvárossá lett – meséli Nicoletti. – Az ősi sikátorokat gaz nőtte be, az utak megroggyantak, és Sassi hamarosan hírhedtté vált arról, hogy zegzugaiban bűnözők, drogárusok, tolvajok és csempészek tanyáznak.

Egykori lakói közül sokan letagadták, hogy Sassiból érkeztek. Nicoletti apja, Domenico sem látogatta meg soha hajdani lakóhelyét, miután 1956-ban, húszévesen, családjával együtt elköltözött innen, holott új otthonuk csupán 800 méterrel arrébb épült. Megkérdeztem Nicolettit, rá lehet-e venni az apját, hogy eljöjjön velünk Sassiba, és felidézze az emlékeit. Kérdésemre pár nappal később kaptam választ. Signor Nicoletti két fiával és két unokájával együtt nekivágott, hogy felkutassa régi lakóhelyét.

Egy kávézóban találkozunk, Sassi tetején. A családtagok a vasárnapi miséről jövet erős presszókávét iszogatva beszélgetnek egymással. Láthatóan őszintén tisztelik a 78 éves Domenicót. A vékony, szelíd kis öregember kifogástalan háromrészes szürke öltönyben, simára fésült ősz hajjal érkezett a találkozóra.

Szitáló esőben indulunk el a csúszós lépcsőkön. Signor Nicoletti növekvő izgalommal tekinget lefelé. Egyszer csak rámutat valamire, ami leginkább egy hobbit-házhoz hasonlít. – Az volt az otthonunk – bök ujjával egy barlanglakás bejáratára.

Az öregúr a szemüvege tisztogatásával próbálja leplezni könnyeit. – Persze vezetékes víz és elektromos áram híján az élet kemény volt errefelé. Az asszonyok con coraggio… bátrak voltak, és rengeteget dolgoztak. Ami jó volt a dologban: a közösség. Minden egyes családot ismertünk.

– Az élet valójában a vicinatókon, az udvarokon zajlott – teszi hozzá Antonio –, amelyek olyanok voltak, mintha aprócska közterek, piazzák lennének. Itt játszottak a gyerekek, beszélgettek a férfiak, itt pucolták az asszonyok a borsót, s közben csevegtek a szomszédokkal. Mindenben segítettek egymásnak.

A hagyományos olasz élet e pillanatképeit híres fényképészek örökítették meg. Henri Cartier-Bresson 1950-es években készített képeiről az egész világ megismerhette a titokzatos Itália ezernyi arcát: kavicsos úton szamárháton lovagló szerzetesek; szárítókötélen lengedező tiszta ruhák a sikátorokban; asszonyok hímzett ruhákban, amint vízhordóikkal sorban állnak a közkutaknál.

A barlanglakból egyszer csak kilép egy fiatalasszony, és felajánlja, hogy nézzünk körül odabent. A nyers falak fehérre vannak meszelve, de a lakás elrendezése olyan, mint régen. Signor Nicoletti megmutatja, hol voltak a szalmával tömött matracok, amelyek fekhelyül szolgáltak neki és három húgának. A konyhában megtalálja annak az álfalnak a nyomát, amelyet az édesanyja készített, hogy elrejtse az értékeiket a nácik elől.

Később, amikor megszárítkozunk és átmelegszünk egy kávézóban, Nicoletti úr azt mondja, örül, hogy újra láthatta régi otthonát, de nem fog visszatérni egyhamar. – Három kisöcsém hunyt el e falak közt. Továbbálltam, amint lehetőségem nyílt rá.

Az 1950-es évek végén, amikor Sassi utolsó lakóit is kiköltöztették, két tucat materai diák úgy döntött, fellázad a városatyák ellen. – Feltettük magunknak a kérdést, kik vagyunk valójában – emlékezik vissza a diákok egyik vezetője, Raffaello De Ruggieri. – A szenvedés és a nyomorúság gyermekei, ahogy a kormány nevez bennünket, vagy egy történelmi múltú város büszke sarjai?

1959-ben, huszonhárom éves korában, De Ruggieri a bátyjával együtt városvédő klubot alapított Circolo la Scaletta (Lépcsők Köre) néven. – Kicsiny baráti csoport voltunk csupán, orvostanhallgatók, leendő jogászok, háziasszonyok… egyetlen régész sem akadt közöttünk – meséli a ma már nyugdíjas ügyvéd, akivel felújított házának teraszkertjében beszélgetünk Sassiban.

A diákcsoport hozzákezdett az elnéptelenedett Sassi feltárásához. Az általuk felfedezett építészeti különlegességek többségét könnyedén sikerült megmenteni. – Noha a barlanglakásokat egytől egyig kiürítették – mondja De Ruggieri –, mindössze harmincöt százalékukat nyilvánították veszélyesnek.

A hegy mélyén több mint százötven, falfestményekkel és kőfaragásokkal díszített föld alatti templomot találtak, falaikon felbecsülhetetlen értékű bizánci freskókkal. Az egyik központi barlang, amelyet ma az Eredendő bűn kriptájának neveznek, a Sixtus-kápolna sziklából való mása.

A La Scaletta csoport 1966-ban kiadott egy könyvet a barlangtemplomokról, és lobbizni kezdett Sassi megmentéséért. Az akció első számú támogatója Carlo Levi lett, aki akkoriban szenátor volt. A 1970-es évek végén De Ruggieri megvásárolta és elkezdte felújítani az egyik romos állapotban lévő házat Sassi peremén. Az elhagyatott épületekbe kalandvágyó művészek költöztek.

Donato Rizzi festőművész – akinek képein Sassi bonyolult, absztrakt formái köszönnek vissza – így emlékszik arra, miként fedezte fel a barlangokat tizenéves fejjel: – Kellett egy hely, ahol elszívhattunk a haverokkal egy cigarettát. De amit itt találtunk, az jóval több volt holmi hangulatos búvóhelynél! A lélegzetünk is elállt tőle.

A klub önkénteseket toborzott a szemét összehordására. Kilapátolták a ciszternákból a hulladékot, összeszedték a templomokban szétdobált használt fecskendőket. A 80-as évek elejétől régészek érkeztek a kormány megbízásából, pár évvel később már törvény biztosította a mentési munkálatokat. 1993-ban az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította Sassit mint „a domborzati körülményekhez és ökoszisztémához tökéletesen alkalmazkodott barlangi élet legkitűnőbb épen maradt példáját a mediterrán régióban”.

A városvezetés ekkor harminc évre szóló, jelképes díjjal járó bérleti lehetőséget kínált azok számára, akik vállalták, hogy a műemlékvédelmi szakemberek felügyelete mellett felújítják a barlangokat. Ma közel háromezer ember él Sassin, és a lakások fele a dél-itáliai turisztikai hálózathoz tartozik.

A Materában végbement markáns fordulat ellenére a város ma is őrzi a letűnt idők családias hangulatát. Nem a nagy szállodaláncokat vonzza, hanem az olyan kisvállalkozókat, mint Fernando Ponte, aki szívesen elbeszélget vendégeivel egy aperitif mellett. A sziklatemplomok látogatását mindig más vezeti: a kulcs kézről kézre jár a barátok között.

Az ősi kultúra szerencsésen találkozott a maival: az új barlangéttermek étlapja a materai paraszti konyha jellegzetességeire épülő modern különlegességekkel van tele. Akad itt orecchiette („fülecske”, kagyló formájú tészta) rapinival (káposztaféle) és csilivel, vagy crapiata bableves gazdagon, akárcsak édesköménnyel fűszerezett szalámi, azaz maiale nero („fekete disznó”).

Utolsó napomon Antonio Nicolettivel sétálok a főtéren. Egy csapat svájcisapkás idős férfival találkozunk, akik egymással versengve próbálnak megörvendeztetni bennünket gyermekkori emlékeikkel „barlanglakó” korukból. Elmondják például, hogyan kell ruhát mosni víz híján hamuval, és hogy hány kecskét lehet bepréselni egy barlanglakásba…

– Sassi újjászületése előtt azok, akik itt nőttek fel, igyekeztek titkolni, honnan származnak – meséli mosolyogva Nicoletti, ahogy továbbmegyünk. – Ma ugyanezek az emberek fürdőznek a népszerűségben.

Vote it up
163
Tetszett?Szavazzon rá!