Szégyenletes hiányosságom

Egy férfi számára ez bizony roppant kínos, és én lassacskán belebolondulok

Kapcsolódó cikkek

Olyasmi ez, amiről senki sem beszél szívesen, mert túlságosan kínos téma. A férfiak tisztában vannak vele, hogy soha nem említhetik meg férfitársaságban.

A feleségem szerencsére nagyon megértő, pedig neki sem könnyű. Többször javasolta már, hogy forduljak szakemberhez, és egy nap talán meg is teszem. Csak azért halogatom, mert félek, hogy késő: rajtam már senki és semmi sem segíthet.

Hát, szóval nem tudok... parkolni. Képtelen vagyok tisztességesen beállni az autóval. Fogadni mernék, ezt előttem még soha senki nem ismerte be írásban. Egyszerűen túl szégyenletes.

Na persze meg tudok állni, ha félig üres a parkoló, sőt még az út mentén is, ha legalább három autóhossznyi helyre állhatok be – de csakis előremenetben.

Elméletileg jól tudom, hogyan kell parkolni, hogyan kell a vállam fölött hátrafelé nézve tolatni, majd a kellő pillanatban elforgatni a kormányt. Tudom, miként kell megbecsülni, mekkora távolság van a lökhárítóm és a mögöttem álló autó között. Ha egy marslakó megkérdezné tőlem, hogyan kell parkolni, valószínűleg elég jól el tudnám magyarázni neki – szóban. Ismerem a sakk szabályait is, de ez nem jelenti azt, hogy jól sakkoznék.

Bezzeg a feleségem, ő aztán tud parkolni. Egyetlen elegáns mozdulattal kanyarodik be a szabad helyre még akkor is, ha az csupán centiméterekkel hosszabb az autónál. Legfeljebb azért áll meg közben, hogy elnéző mosollyal elutasítsa ajánlatomat, hogy majd kiszállok és irányítom.

A többi férfi tud parkolni. Mert az olyan férfias dolog, mint a ház körüli apróbb javítások elvégzése, vagy a fiatal nők fejének elcsavarása. Néha azt hiszem, hiányzik belőlem egy létfontosságú gén.

Újságíró vagyok, és a munkámból adódóan sokszor fenyeget a „lebukás” réme. A választások idején például, amikor városról városra kísérem a politikusokat, gyakran igencsak ügyesnek kell lennem. A kollégáim gyakran kérnek meg, hogy vigyem el őket, és én szívesen meg is teszem. Aztán elindulunk oda, ahol az autómat hagytam. Csak megyünk és megyünk, ők pedig az órájukra pillantgatva látják, ahogy múlnak az értékes percek. – De hiszen kilométerekre álltál meg! – elégedetlenkednek. Ilyenkor mindig kitalálok valami magyarázatot: például megálltam kávézni, vagy elnéztem a térképet. Bármi megteszi, csak ne kelljen beismernem: itt volt az első olyan hely, amely elég nagy ahhoz, hogy egyáltalán megkíséreljek beállni.

Az írástudatlanokhoz hasonlóan, akik, ha olvasniuk kell, azt mondják, otthon felejtették a szemüvegüket, én is mindent megteszek e hiányosságom leplezésére. Egyszer a franciaországi Bordeaux-ban töltöttem néhány napot. A franciák parkolnak a legügyesebben a világon. Még az autójuknál rövidebb helyre is beállnak úgy, hogy óvatosan arrébb lökdösik az előttük és mögöttük állót. A szállodámnak nem volt saját parkolója, de a tulajdonos nagyon segítőkészen felajánlotta nekem a saját autója számára két utcával arrébb fenntartott helyet. Azt mondta, ha vele megyek, ő kiáll, én pedig beállhatok a helyére, mielőtt a helybéli vezetők valamelyike kihasználná a kínálkozó lehetőséget.

Csak hát, ugye, nem tudtam rendesen beállni. Az első próbálkozás után a kocsi feneke a járda fölé lógott, az orra pedig az úttest közepén volt. Másodszor kis híján összetörtem az előttem álló Mercedest. A harmadik kísérlet már jobb volt, szinte elfogadható – leszámítva azt az apró hibát, hogy a keskeny utcán egy mopeden kívül immár semmi sem fért el.

Egyre hosszabb kocsisor nőtt mögöttem, a vezetők pedig hol megvető, hol döbbent tekintettel figyelték szerencsétlenkedésemet. A hátrébb állók, akik már nem szórakozhattak a látványon, vadul tülköltek. Rettenetesen szégyelltem magam. Kilométereket autóztam egy távoli külvárosig, ahol futballpályányi szabad parkolóhelyek voltak, és ahol nem kellett attól félnem, hogy összeakadok valakivel, aki az imént szemtanúja volt megaláztatásomnak.

Aztán visszabuszoztam a szállodához.

Vote it up
Értékelje a cikket!
Tetszett?Szavazzon rá!