Szökésem története

Anyát és fiát hasonlóképpen vonzotta a messzi távol. Ám erős ember csak akkor fut, ha valami jobb felé tart

Kapcsolódó cikkek

Repülővel érkeztem, esőtől nedves, szürke utcákon siettem a kórházba, s most anyám ágya mellett ülök a nagy, fehér szobában. Ősz haja gondosan fésült. A szeme csukva, de időnként megrezdül a szemhéja, mintha a fejében titkon történne valami. Figyelem halk, gyönge lélegzését. Azon töprengek, tudja-e, hogy itt vagyok. Azon töprengek, tudja-e anyám, hogy a fia vagyok.

Sok mindent kellene mondanom, de nincs kinek mondani. Túlságosan sokáig vártam. Ezért várok megint.

Megmozdul a válla, és én megfogom a kezét, ráhajtom a fejem a karjára, beszívom azt az illatot, ami még ennyi év után is ugyanazt jelenti: ő az én mamám. A kezemben érzem az ujjai mozgását.

Benyúlok a dzsekim alá, megfogom a bélésre, a szívem fölé varrt régi, lapos barna gombot. Ezt a gombot minden eddig hordott dzsekimbe belevarrtam. Olyan tisztán emlékszem a napra, amikor szert tettem rá, mintha tegnap lett volna.
 

Kis családunk az Appalache-hegység mélyén él, igen nehezen. Apámnak két állása van, a szomszéd megyébe jár át dolgozni.

Gyerek vagyok, aki nem sokat tud, azonban élénk a fantáziája, és úgy érzi, nem ide tartozik. Minden adandó alkalommal elfutok, pedig nincs hová szökni, csak a sötét hegyek közé vagy le az iszapos folyóhoz. Ez mégsem tart vissza. Újra meg újra elszököm.

Akkor az erdőbe futottam valami vélt sérelem miatt. Kérlelhetetlen, heves igazságérzetem kergetett oda. Majd én megmutatom neki! Meg fogja még ezt bánni!

Már fázom és éhes vagyok, ezért előcsörtetek az erdőből, a dermesztő esti hidegben futok, bukdácsolok a folyóparton álló deszkaburkolatú, rozoga ház felé, de ő nincs ott.

Pedig az anyáknak otthon a helyük.

Berontok a kis szobába. A kályhában nem ég a tűz, a ház kihalt. Kifutok, körbejárom a házat, lépteim koppannak a tömör agyagon. Bokrok tüskés ágacskái csapódnak az arcomba, miközben a négyszáz méterre lakó szomszéd háza felé tartok a folyóparton.

Nem, fiacskám, a mamád nincs itt. Fényes nappal volt, amikor itt járt, a húgodat itt hagyta. Azt mondta… hát, igazából nem mondott semmit, csak itt hagyta a húgodat. Aztán futott, nagyon sietett.

Elfutott? Miért? Hogy tehetett velem ilyet?

Talán már régóta el akart szökni. Hogyan is keveredett ide közénk? Mi keresnivalója volna itt, egy olyan helyen, ahol nincs zongora, ahol senki nem énekel, ahol senki nem hallja meg a hangja tiszta csengését? És miért hagyott itt engem?

Visszaballagok a folyóhoz, leülök a parton, kavicsokat hajigálok a vízbe és a fűzfákra. Aztán meglátom anyám viseltes kabátját az egyik fűzfa ágán.

Villámcsapásként hasít belém a gondolat: anyám elszökött otthonról, magamra hagyott

Átvágok a nádason a kabáthoz. Villámcsapásként hasít belém a gondolat: elszökött. Átment a folyón Kentuckyba.

Félresöpröm a fűzfa ágait, belegázolok a vízbe, addig kiabálom, hogy „Mama!”, míg be nem rekedek.

Kimerülten kapaszkodok fel a síkos parton, újra megtalálom a kopott kabátot, annak jelét, hogy elhagyott. Apró darabokat tépkedek le belőle, nekicsapkodom a bokornak, beletaposom a földbe. Egy nagy, lapos barna gomb a kezemben marad. Végül behajítom a kabát maradékát a folyóba.
 

Nem akarok bemenni a házba. A fészerben találok egy ócska lópokrócot, abba burkolózva ülök a hideg, nyirkos sötétben, várom, hátha felolvad a jég a szívemben.

Még reggel is ott ülök, amikor a hideg fény a hegygerincről lekúszik a völgybe, és anyám a ház felé tart a földúton. Kecsesen jár, vállán kendő, vörös haján megcsillan a fény.

Amikor meglát, egy szót sem szól. Tudom, hogy mérges rám, amiért elszöktem tegnap.

Miután a kályhában már ég a tűz, és a ház kezd melegedni, besomfordálok a konyhába, leülök a sarokban lévő faládára. Olyan halkan mondja, mintha magában beszélne, de tudom, hogy hozzám szól. Elmondja, hogy egy ismerős asszony megbetegedett, hozzá ment segíteni.

De én a folyóparton láttam a kabátodat.

Láthattad, mert odaadtam a szomszéd lánynak. Nekem van kendőm, neki meg nem volt kabátja. Tudod, hogy nincs ki az összes kereke. Talán el se jutott vele hazáig.

A mama rám néz, és tudja, mit gondoltam: hogy ő elszökött.

Azt mondja, erős ember nem szökik el. Azzal semmit nem lehet megoldani az életben. Erős ember csak akkor fut, ha valami jobb felé tart.

Reggelit ad nekem: pirítóst, szalonnát, kézzel köpült vajat, és tudom, hogy megbocsátott nekem. Soha nem árulom el, mit műveltem a kabátjával.
 

Telnek-múlnak az évek. Ott ülök a nagy, fehér szobában, fogom anyám kezét. Megérintem a dzsekim bélésébe varrt régi, lapos gombot. Valahányszor az életem során el akartam futni valami elől, mindig megfogtam ezt a gombot, és azután irányt változtattam.

Megszorítom a gombot, és tudom, hogy bárhová tart is most anyám, nem el, hanem valami felé fut.

Vote it up
44
Tetszett?Szavazzon rá!