Szabadesésben

Négyezer-kétszáz métert zuhanni a levegőben – a drágalátos fiacskám képes volt ezt kitalálni nekem születésnapi ajándékul

Kapcsolódó cikkek

 

It is after midnight in Boston when I meet my son, Jeff, at his Beacon Hill apartment. Following a few beers, he shows me his notebook of goals for the year, pointing to “take Mom skydiving for her 50th.” I smile, but can’t suppress the notion that “collect early inheritance” could be at the bottom of this. It might just be time to start acting my age.

Jeff favors adventures over jewelry for special family occasions.

On my 40th, he took me Rollerblading at Lake Tahoe. A few years later came a spine-shaking escapade on mountain bikes. Such docile earthbound pursuits would not do for my semicentennial.

The sky is cloudless and the sun warms our faces as we pull into the Pepperell Skydiving Center in Massachusetts. Red, yellow, purple and green parachutes billow down from above the 60-acre expanse. Smoke from blazing barbecues fills the air, and spectators lunch and lounge in lawn chairs as they watch friends and family descend into a drop zone. Something is making my stomach clench, and it isn’t pork ribs. I’m too old to be doing this.

Jeff quickens his pace and propels us forward to the registration desk, where we sign in and then are escorted to the office for a “training” video of the tandem dive process. Soon it’s raining legal documents— initial in 22 places, sign all forms, and provide emergency names and phone numbers. Remarkably, the skydiving center doesn’t require a lien on my house in case a moron like me kills herself in spite of the extraordinary safety precautions.

Már éjfél is elmúlt Bostonban, amikor találkozom a fiammal, Jeff-fel, a Beacon Hillen lévő lakásán. Néhány sör után megmutatja nekem a noteszát, melybe az évre kitűzött céljait jegyezte be, köztük azt, hogy „elvinni a mamát ejtőernyős ugrásra az 50. születésnapján”. Mosolygok, de megszólal bennem a kisördög: nyilván így akar gyorsan hozzájutni az örökségéhez. Talán ideje lenne végre a koromhoz illően viselkedni.

Jeff a családi ünnepekre az ékszernél jobban szeret kalandot ajándékozni.

A 40. születésnapomon görkorcsolyázni vitt a Tahoe-tóhoz. Néhány évvel később nyaktörő hegyi kerékpártúra következett. Efféle földhözragadt próbatétellel nem úszhattam meg fennállásom fél évszázados évfordulóját.

Egyetlen felhő sincs az égen, és a napfény melengeti az arcunkat, amikor bekanyarodunk a Massachusetts állambeli Pepperell Ejtőernyős Központba. Piros, sárga, lila és zöld ejtőernyők ereszkednek alá a 24 hektáros terület fölött. Tábortüzek füstje száll a levegőben, a tábori székeken üldögélő, falatozó nézők a földet érési zónába érkező barátaikat és rokonaikat figyelik. Görcsbe rándul a gyomrom, de az biztos, hogy nem a sertésoldalas illatától. Öreg vagyok én már ehhez a kalandhoz.

Jeff megszaporázza a lépteit, elvonszol oda, ahol be kell jelentkezni, majd bekísérnek bennünket az irodába megnézni a tandemugrást bemutató videofilmet. Előbb azonban elárasztanak jogi papírokkal: 22 helyen kell szignálni, minden lapot aláírni, telefonszámokat és neveket megadni, akiket baj esetén értesíthetnek. Szerencsére az ejtőernyős központ azt nem várja el, hogy elzálogosítsam a házamat arra az esetre, ha eszement tyúk létemre a rendkívüli óvintézkedések dacára mégis el találnék patkolni.

 

Szerencsére a házamat nem kell elzálogosítanom arra az esetre, ha eszement tyúk létemre a rendkívüli óvintézkedések dacára mégis el találnék patkolni

 

Jeff will not be frightened or deterred. He insists we have a constitutional right to leap into the void. After watching the video, we proceed directly to wardrobe. Our black and blue jumpsuits are cool. Jeff emerges as if he just strolled off the set of Top Gun. I don my helmet and goggles for the flying ace effect—and to hide the worry lines.

Outside, we park ourselves in the bleachers with a group waiting to be summoned. Instructions are reviewed; words of encouragement are expressed. A loud cheer arises.

Since this is a beginner’s dive, a pro jumps with each participant. I’ll be strapped to Tim, a senior crew member, a serious-looking blond in his late 30s. We chitchat; he wishes me “Happy Birthday,” adding he wouldn’t have guessed I was turning 50. A perceptive, engaging man, I reflect, and rather cute. My heart is racing for other reasons, however.

Tim and I board the plane as Jeff and his pro are marshaled off to another flight. I look back in panic. Jeff hollers, “Happy landing, Mom,” and gives me a thumbs-up. I reassure myself that separation might be sound management, since one of us will survive if the other plane goes down.

Adjusting my helmet and goggles, I mutely recite an “Our Father.” The door snaps shut, and we lift off.

The pros keep up a banter to help us stay loose. Then Tim says it’s time for us to get together. He straps himself to my back. I’m glad he’s cute since we’re more or less spooning. The plane tops out at 14,000 feet (nearly three miles up).

One of the pros reviews the jump procedures. The sliding door is opened, and the first pair waddles forward. In a flash, they disappear like laundry blown from the line in a tornado.

Tim and I are next. Joined at the hip, we duck walk forward. Me in front. As we reach the door, Tim grasps an overhead bar with both hands. I am more or less hanging over a bottomless pit with the wind trying to tear me loose.

I cannot believe I am doing this.

Tim begins to rock us back and forth—one, two, three. Jump!

The air rips past, and there’s no bottom. We’ve jumped. I’m numb and exhilarated at the same time. This must be what death is like. My legs pedal frantically in search of solid ground. So much for merely “assuming the free-fall position.” Tim’s knees engulf mine to control my flailing, and finally we seem to float on a pillow of air. Pillow talk, however, is out of the question, as our speed approaches 120 mph; the roar of the wind is earsplitting.

Gradually I gain enough composure to look out. The sky and farmland unfold as far as I can see. I glide through the heavens like a mythological goddess. I want to do this for eternity.

The sight of Tim’s altimeter fractures my enchantment. Our 60-second free fall is coming to an end. I grope for the cord and pull. There’s a rustling, an unraveling; then I get an instant wedgie as the harness jerks up.

The fall slows; the roar fades. Now Tim and I can talk. He demonstrates a corkscrew by pulling only one line of the chute. We twirl and spin. We float through a cloud, but I prefer the panorama—trees, barns and fields, black and white cows scattered across a jade pasture like dice on a game board. I never want to touch down, but our seven minutes under the canopy is nearly over.

“We won’t do a running landing,” Tim informs me. “When I signal, hold your legs out straight like you were sitting on a floor. Do not bend your knees. You could break a leg. My legs will be under yours and we’ll slide in on our butts.” And so, gravity has its way in the end.

Physically I was delivered to terra firma, yet the adrenaline commandeered my system for three days. My son gave me the best gift I’ve ever received: a touch of terror, a hint of death (not entirely unlike the experience of his birth, I told Jeff), and the determination to never act my age.

Jeffet mindez nem riasztja, nem tántorítja el. Kitart amellett, hogy alkotmányos jogunk van kiugrani a semmibe. A film megnézése után egyenesen az öltözőbe megyünk. A fekete-kék ugróruha nagyon menő. Jeff úgy fest benne, mintha a Top Gun forgatásáról jött volna. Felveszem a sisakot és a védőszemüveget, hogy olyan benyomást keltsek, mint egy igazi ugró – továbbá, hogy elrejtsem riadt ábrázatomat.

Odakinn a teraszon a többiekkel együtt várjuk, hogy szólítsák a következőt. Elismétlik az utasításokat, bátorító szavak hangzanak el, aztán hangos éljenzés.

Mivel itt a résztvevők kezdők, mindenki egy profival együtt ugrik le. Engem Timhez fognak kötözni, aki a harmincas évei végén járó, komoly tekintetű, szőke férfiember, a stáb rangidős tagja. Elcsevegünk, „boldog születésnapot” kíván, majd hozzáteszi: nem gondolta volna, hogy már az 50-et töltöm be. Kedves, elragadó ember, állapítom meg magamban, és igen jóképű. A szívem azért más okokból ver hevesen.

Tim meg én beszállunk a gépbe, miközben Jeff és az ő profi kísérője egy másik gép felé indul. Rémülten pillantok vissza. – Szerencsés földet érést, mama! – kiáltja oda Jeff, és egy kézmozdulattal még sikert is kíván. Azzal nyugtatgatom magam, nem baj, hogy különválasztanak bennünket, így legalább egyikünk túléli, ha a másik gép lezuhan.

Megigazítom a sisakomat és a szemüvegemet, aztán magamban elmondok egy miatyánkot. Most már nincs visszaút: az ajtó becsapódik, és fölemelkedünk.

A profik tréfálkoznak, hogy oldják a feszültséget. Aztán Tim azt mondja, ideje összeerősítenünk magunkat. A hátamhoz szíjazza magát. Örülök neki, hogy jóképű fickó, hiszen egy darabig testközelben leszünk. A gép már 4200 méter (több mint négy kilométer) magasban száll.

Az egyik profi újra összefoglalja, hogyan fogunk ugrani. A tolóajtót félrehúzzák, az első pár odatotyog. Egy szempillantás alatt úgy eltűnnek, mint a kötélen száradó ruha, amit felkap a tornádó.

Tim meg én következünk. Deréknál összekötve kacsázunk oda. Én vagyok elöl. Ahogy az ajtóhoz érünk, Tim két kézzel megragadja a fejünk fölött lévő rudat. Többé-kevésbé lógok a végtelen űrben, miközben a szél megpróbál magával ragadni.

El se hiszem, hogy ez itt tényleg én vagyok.

Tim előre-hátra lendít kettőnket: egy, két, há – ugrás!

A levegő elsüvít mellettünk, nem is látszik az odalent. Kiugrottunk. Béna vagyok, de közben fel is villanyozódom. Ilyen lehet a halál. Hevesen rúgkapálok, szilárd talajt keresve. Ennyit a „szabadeséshez közeli állapot” eléréséről. Tim a két térdével átfog, hogy fékezze rugdalózásomat, aztán mintha tényleg egy légpárnán lebegnénk. Párnán pihenésről persze szó sincs, óránkénti 192 kilométeres sebességgel zuhanunk, a szél süvítése fülsiketítő.

Lassanként összeszedem magam annyira, hogy körülnézzek. Fent az égbolt, lent pedig szántóföldek, ameddig a szemem ellát. A mennyekben siklom, akár egy mitológiai istennő. Szeretném ezt tenni az örökkévalóságig.

Tim magasságmérőjének látványa kizökkent elragadtatásomból. Hatvan másodperces szabadesésünk véget ér. Megragadom a zsinórt, és megrántom. Suhogás, nyílik az ernyő, azután hatalmasat rántanak rajtam a kifeszülő hevederek.

Esésünk lelassul, a zúgás elhalkul. Tim meg én már tudunk beszélgetni. Bemutatja a dugóhúzót úgy, hogy az ernyő egyik hevederét fogja rövidebbre. Forgunk-pörgünk. Áthaladunk egy felhőn, de nekem jobban tetszik az, amikor látjuk a fákat, az istállókat, a földeket, a mezőn legelésző fekete-fehér teheneket, mintha társasjáték figurái lennének a táblán. Soha nem akarok leérni, de az ernyővel lebegés hét perce rövidesen véget ér.

– Nem sietünk a landolással – tájékoztat Tim. – Amikor jelzek, nyújtsa előre a lábát, mintha a padlón ülne. Ne hajlítsa be a térdét! Abból lábtörés lehet. Az én lábam a magáé alatt lesz, fenékre ereszkedünk le. – A végén tehát a gravitáció dolgozik.

A testem visszakerült a szilárd talajra, de még vagy három napig lebegtem. Életem legjobb ajándékát kaptam a fiamtól. Megízleltem a rémületet, belekóstoltam a halálba (meg is mondtam Jeffnek, hogy egy kicsit olyan volt, mint az ő születése), és eltökéltem, hogy nem akarok a koromhoz illően viselkedni.