Szabadon, mint a szél

Apa nem sokat remélt az új kutyától, velem azonban nagy tervei voltak

Kapcsolódó cikkek

Amint elég idős lettem ahhoz, hogy kivegyem a részem a farmunkon végzendő munkákból, azt is pontosan tudtam, mit vár el tőlem apám. A házi feladat legyen kész idejében. Legyek mindenkivel becsületes. Kifogásnak helye nincs. S ha felnövök, orvos leszek.

A család férfitagjai három nemzedékre visszamenőleg orvosok. Nálunk ez apáról fiúra száll. Tudtam, hogy az én jövőm is ez. Hatévesen kaptam az első sztetoszkópomat.

Jól ismertem a történeteket, melyek arról szóltak, hogyan mentette meg nagyapa emberek életét, miként segített világra kisbabákat, hogyan virrasztott át éjszakákat beteg gyerekek mellett. Apáról is sok ilyen történetet hallottam. Minél inkább istenként tiszteltem apámat, annál jobban erősödött bennem a gondolat, hogy nekem is követnem kell a családi hagyományt.

Születésnapomra apámtól mindig a felmenőim hivatását jelképező valamely ereklyét kaptam meg: nagypapa üvegfecskendőjét, az egyik nagybátyám higanyos hőmérőjét. Apám megmutatta, hova kerül majd a rendelő ajtaján a nevemet viselő réztábla. Így mélyen az elmémbe vésődött jövendőbeli pályám képe.

Ám ahogy közeledett az egyetemre kerülésem időpontja, egyre inkább úgy éreztem, hogy a szívembe nem vésődött be az orvosi hivatás képe. Először is egészen másképp álltam hozzá bizonyos helyzetekhez, mint a papa. Láttam őt nemegyszer hajnali háromkor elrohanni olyan gyerekhez, akinek azért lett tüdőgyulladása, mert a szülei nem vitték el idejében a rendelőbe. Én biztos beolvastam volna nekik, a papa viszont soha nem tett ilyet.

– A szülőknek minden vágyuk, hogy gyermekük egészséges legyen, és néha épp ezért nem ismerik fel, milyen komoly beteg – hozta fel mentségükre. Aztán ott voltak az olyan szörnyűségek, melyeket én nem tudok megemészteni, mint például amikor egy tízéves gyerek meghalt tetanuszban.

Attól féltem a legjobban, hogy én nem olyan vagyok, amilyen fiút apám elképzelt. Kétségeimről nem mertem beszélni neki, és azt reméltem, megbirkózom velük magam.
 

E súlyos dilemmával küzdöttem az egyetemre kerülésem előtti nyáron, és abban bíztam, hogy a rám rótt feladat majd eltereli róla a figyelmemet. Lovakat tartottunk, valamint vadászkutyákat, melyeket én tanítottam be. Apám az egyik betegétől tiszteletdíj gyanánt egy angol szetter kölyköt kapott. A papa szokás szerint az én gondjaimra bízta. – Meglátjuk, mit tudsz kihozni belőle – mondta –, bár én nem sok reményt fűzök hozzá.

Nem sejthettem előre a gondokat. A körülbelül tíz hónapos jószág, Jerry készségesnek látszott. Sok szetterhez hasonlóan ő is zömmel fehér volt, helyenként vörös foltokkal, ám égnek álló színvörös füle kissé bohócszerű jelleget kölcsönzött neki. Már a látványától nevethetnékem támadt, ami igencsak rám fért.

A betanítás eleinte könnyen ment. Hamar elsajátította az alapokat: ül, marad, fekszik, indul. Egyedül azt nem akarta érteni, hogy „vissza”. Imádott rohangászni a magas fűben. Amikor utánakiáltottam: „Jerry, hozzám!”, és belefújtam a kiképzősípba, ő megfordult, rám nézett, aztán futott, amerre látott.

A napi edzés után rendszerint leheveredtünk egy öreg tölgy tövébe. Ilyenkor átismételtem vele, amit már tudnia kellett, és néha magamról is meséltem neki. – Tudod, Jerry, én nem szeretek betegek közelében lenni. Te mit tennél az én helyemben?

Jerry ilyenkor leült, és fejét ide-oda ingatva egyenesen a szemembe nézett, komoly képpel, hogy kitört belőlem a nevetés, és megfeledkeztem nyomasztó helyzetemről.

Nemsokára megismertettem Jerryt a madarakkal. A mozgása semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Laposkúszásban, határozottan, mégis óvatosan közelített a szag felé. Amint megkaparintotta a madarat, a teste megfeszült. Büszkén felszegte a fejét, és a jobb első mancsát elegánsan kissé megemelte.

Egy este vacsora után kivittem a rétre gyakorolni. Körülbelül száz métert tettünk meg a térdig érő fűben, amikor egy alkonyati rovarvadászatra induló füsti fecske elhúzott Jerry feje fölött.

A fürjek, melyek elfogására Jerryt tanítottam, soha nem viselkednek így. Jerry egy darabig tétován állt, aztán üldözőbe vette a fecskét. A madár elsüvített mellette, ide-oda cikázott körülötte, addig incselkedett vele, míg Jerryt őrült rohangálásba nem kergette.

A madár elcsalta a tóhoz, aztán vissza a mezőn, végig a kerítés mentén, mintha arra biztatná, hogy kövesse. Végül felszállt a magasba, és eltűnt. Jerry még bámult utána, majd lihegve odafutott hozzám olyan boldogan, amilyennek még soha nem láttam.

Az elkövetkezendő napok folyamán rájöttem, hogy Jerryt már nem a madarak érdeklik, csak maga a futás. Amikor beveti magát a fűbe, úgy iramodik neki, akár egy vadon élő állat.

Ha fürjszagot érzett, fejbiccentéssel jelezte. Pontosan tudta, mit kell tennie – csak épp nem tette meg. Amikor aztán végül kimerülten és kivörösödött szemmel előkerült, oly elégedetten nyúlt el a földön, ahogyan csak kutyák tudnak, s nekem nagyon nehezemre esett megszidni.

Mi az ördög lehet ezzel a kutyával? – töprengtem. – Vajon miért nem hajlandó azt tenni, amire kérem?

Elölről kezdtem vele mindent. Néhány percig figyelt rám, aztán fogta magát, kicsente a tarka kendőt a farzsebemből, és ruganyosan szökellve, orrát fölszegve nekivágott a mezőnek. Sokszor csak a magas fű hullámzásából tudtam, merre jár.

A futás ünnep volt Jerry számára. Bár nagyon szerettem volna, ha sikerül őt betanítani, mégis örömmel töltött el, amikor futni láttam.

Korábban sohasem vallottam kudarcot egyetlen kutyával sem. Nem halogathattam tovább a dolgot, szeptember elején meg kellett mondanom apának, hogy ez a kutya bizony aligha fog madárra vadászni.

– Akkor nincs mit tenni – mondta apa –, ivartalanítani kell, és odaadni valakinek a városban szobakutyának. Az a kutya, amelyik azt nem csinálja, amire született, nem sokat ér.

Apám könyörtelen volt a kutyáit illetően. Nem hagyta, hogy hibás gének keveredjenek a kennel állományába. Ugyanakkor Jerry szobakutyaként csak szenvedne. Másnap hosszan elbeszélgettem vele a tölgyfa tövében. – Ennek a futkározásnak az lesz a vége, hogy bezárnak valahová – mondtam neki. – Nem tudnád előbb elkapni a madarakat, és azután futni?

A hangom hallatán fölnézett rám, úgy pislogott ki a szemhéja alól, mint amikor szégyelli magát. Ettől én szomorodtam el. Hanyatt feküdtem, ő elnyúlt mellettem, fejét a mellkasomra tette. Miközben a füle tövét vakargattam, behunytam a szemem, és váltig a megoldáson gondolkodtam.
 

A következő szombaton reggel a papa elvitte Jerryt, hogy a saját szemével győződjön meg arról, miként viselkedik. Jerry mindent úgy csinált, mint egy profi vadászkutya. Feszülten figyelte a felbukkanó fürjcsapatot, s miután apám kilőtt két madarat, ő annak rendje-módja szerint begyűjtötte azokat.

Apa úgy nézett rám, mintha a bolondját járattam volna vele Jerryt illetően. A kutya abban a minutában eliramodott.

– Mi az ördögöt művel ez a kutya?

– Fut – mondtam. – Imád futni.

És Jerry futott. Végigrohant a kerítés mentén, aztán karcsú testével hibátlan ívet rajzolva átugrotta. Futott vagy száz métert, majd a tó felé iramodott, és ahogy belevetette magát, a csobbanás keltette hullámokon megcsillant a napfény. Csupa kecsesség és könnyedség volt a futása, mintha általa eggyé válna a földdel, a fénnyel, a levegővel.

 – Nem vadászkutya ez, hanem dámvad! – mondta apám. Míg én az élete legfontosabb vizsgáján elbukott kutyámat néztem, apám a vállamra tette a kezét. – Be kell látnunk, hogy nem fog beválni.

Másnap összepakoltam a holmimat, aztán kiballagtam a kutyákhoz, hogy elköszönjek Jerrytől. Nem volt ott. Arra gondoltam, apám talán bevitte a városba. Közös kudarcunk gondolata nagyon elkeserített.

Amikor azonban bementem a házba, fellélegeztem, mert Jerry ott szundikált a kandallónál üldögélő apám lábánál.

Ahogy beléptem az ajtón, apám becsukta a könyvét, és rám nézett. – Tudom én, fiam, hogy ez a kutya sose fogja azt csinálni, amit kellene, de valami fantasztikusat művel. Felvidítja azt, aki látja őt futni.

Eközben engem nézett mindvégig – úgy éreztem, belelát a lelkem legmélyére.

– Minden élőlény csak akkor válik ki a többi közül, ha vállalja önmagát – folytatta apám. – Ez a kutya vállalja, ami a vérében van.

Nagyot sóhajtottam. – Papa, én nem hiszem, hogy orvos lesz belőlem.

Apám lesütötte a szemét, mint aki azt hallja, amitől a legjobban félt. Szomorú arcát látva majd a szívem szakadt meg. Ám amikor újból rám nézett, a tekintetében olyasmit láttam, amit azelőtt soha.

– Tudom – mondta. – Akkor győződtem meg róla végképp, amikor megnéztelek ennek a mihaszna jószágnak a társaságában. Látnod kellett volna az arcodat, amikor nekiiramodott!

Ahogy belegondoltam, mekkora csalódást okozok neki, kis híján elbőgtem magam. Azt kívántam, bárcsak meglenne bennem az, ami boldoggá tenné őt. – Nagyon sajnálom, papa – mondtam.

Szúrós pillantást vetett rám. – Nem csalódtam benned, fiam. Ezt akkor érted majd meg, ha már te is megtaláltad a magad helyét az életben, ahogy én. Az persze csalódás nekem, hogy nem akarsz orvos lenni, de benned nem csalódtam.

– Gondolj csak bele, mit kívántál Jerrytől – folytatta. – Azt vártad tőle, hogy olyan vadászkutya legyen, amilyennek te betanítod, de ő olyan, amilyen. Erről mi a véleményed?

Néztem a mélyen alvó Jerryt, ahogy a tappancsai meg-megrándultak, mintha még álmában is futna.

– Egy darabig úgy gondoltam, kudarcot vallottam vele – feleltem. – Aztán amikor láttam, hogyan fut, mennyire élvezi a futást, akkor az az érzésem támadt, hogy ez igazán jó dolog.

– Nagyon is jó – mondta apám. Mélyen a szemembe nézett. – Idővel rólad is kiderül majd, te hogyan futsz.

Megveregette a vállamat, jó éjszakát kívánt, és otthagyott. Abban a pillanatban értettem meg apámat igazán, és soha nem szerettem még őt annyira, mint akkor. Leültem Jerry mellé, és vakargattam a hátát a két lapockája között. – Azt még nem tudom, én hogyan fogok futni – súgtam oda neki –, de majd kiderül.

Jerry épp csak egy kicsit felemelte a fejét, megnyalta a kezem, nyújtózkodott egyet, aztán visszatért álmai örömteli birodalmába.

Vote it up
7
Tetszett?Szavazzon rá!