Szappanopera

Rögtön az első randinkon kiderült, hogy vészesen különbözik a higiéniáról alkotott véleményünk. Mi lesz ebből?

Kapcsolódó cikkek

 

It was our first date together. The man who was to become my husband, the man I call Ed, got up from the table within minutes of his arrival and excused himself to go wash his hands. I found this adorable. He was like a little raccoon, leaning over the stream to tidy himself before eating. At the same time I found it odd, as it typically would not occur to me to wash my own hands before a meal, unless I’d spent the afternoon coal mining, say, or running an offset printing press.

It was at this same dinner that I made the unfortunate decision to share my philosophy of bath towels, which holds that you needn’t wash them very often because you’re clean when you use them.

We both sensed something of a hygiene gap, and, not wanting to alarm one another, spent our first six months trying to hide our true selves. Ed didn’t tell me how he’d replace the toilet seat whenever he moved into a new place, on the grounds that he “didn’t know who’d been sitting on it.” He said nothing when I used the Designated Countertop Sponge to wash the dishes and the Designated Dishwashing Sponge to clean the bathtub, an act I now know to be tantamount to a bioterror attack. For my part, when I dropped food on the floor I’d throw it away instead of picking it up and eating it, and I’d clean the spot where it landed, albeit with the wrong sponge.

As time went by, we reverted to our true selves and the Hygiene War commenced. More than anything else, it was a war of perception. Ed has crud vision, and I don’t. I don’t notice filth. Ed sees it everywhere. I am reasonably convinced that Ed can actually see bacteria. Like any normal couple, we refused to accept each other’s differences and did whatever we could to annoy the other person. I flossed my teeth in bed and drank from the OJ container. Ed insisted on moving our vitamins out of the bathroom and into the kitchen, where the germs are apparently less savage. He confessed he didn’t like me using his bathrobe because I’d wear it while sitting on the toilet.

“It’s not like it goes in the water,” I protested, though if you counted the sash as part of the robe, this wasn’t strictly true.

Akkor randevúztunk először. A férfi, aki később a férjem lett, a férfi, akit Ednek szólítok, néhány perccel megérkezése után felállt az asztaltól, elnézést kért, és kiment kezet mosni. Imádnivalónak találtam. Olyan volt, mint egy kis mosómedve, aki a patak fölé hajolva tisztogatja magát, mielőtt enni kezdene. Ugyanakkor furcsálltam is a dolgot, mivel nekem eszembe nem jutna kezet mosni étkezés előtt, hacsak nem a bányában, vagy mondjuk egy ofszet nyomdagép mellett töltöttem a napot.

Ugyanezen a vacsora során vetemedtem arra, hogy megosztottam Eddel a fürdőlepedőkre vonatkozó nézeteimet. Szerintem ugyanis nem szükséges azokat nagyon gyakran kimosni, hiszen úgyis tiszták vagyunk, amikor használjuk őket.

Mindketten megsejtettünk valamit higiéniai felfogásunk végzetes különbözőségéről, de nem akartuk elriasztani a másikat, ezért az első félévben igyekeztünk leplezni valódi énünket. Ed nem mesélte el, hogy ha új lakásba költözik, az első dolga kicserélni a vécéülőkét „hiszen nem tudhatni, ki ült rajta azelőtt”. Egy árva szót sem szólt, amikor a konyhapult törlésére rendszeresített szivaccsal mosogattam el, és a mosogatószivaccsal mostam le fürdőkádat, amely cselekedetről ma már pontosan tudom, hogy felér egy biológiai terrortámadással. Én, ha egy falat ételt leejtettem a padlóra, kidobtam a szemétbe – pedig jóízűen megettem volna –, s még a helyét is föltöröltem, noha nem a megfelelő szivaccsal.

Ahogy telt-múlt az idő, valódi énünk lassan lelepleződött, és kezdetét vette közöttünk a Higiéniai Háború. Mindenekelőtt az érzékek háborúja volt ez. Ednek kitűnő a „piszoklátása”: mindenütt észreveszi a koszt. Én nem. Szilárd meggyőződésem, hogy Ed a baktériumokat is látja. Mint minden normális házaspár, mi sem voltunk hajlandóak elfogadni a másik fél különbözőségét, és mindent elkövettünk, hogy bosszantsuk egymást. Én bevittem a fogselymet az ágyba, és előszeretettel ittam dobozból a narancslét. Ed ragaszkodott hozzá, hogy a vitaminjainkat költöztessük át a fürdőszobából a konyhába, ahol kevésbé brutális kórokozók garázdálkodnak. Bevallotta, hogy nem szereti, ha fölveszem a fürdőköntösét, mert abban szoktam a vécére menni.

– Úgyse ér bele a vízbe – tiltakoztam, ami nem felelt meg teljesen a valóságnak, már amennyiben az öv is a köntös részét képezi.

 

Ed elmélete szerint minden, ami hozzáér a vécéhez, akár csak a lezárt fedeléhez, az tisztátalan és Mózes 3. könyvének tilalmai vonatkoznak rá

 

“Doesn’t matter,” Ed said. Ed has a theory that anything that touches the toilet, even the top of the closed lid – which I pretty much use as a dressing table in the mornings – is unclean and subject to the sanitary laws of Leviticus.

Things came to a head one evening at a local eatery. When Ed returned to the table after washing his hands, I told him there was no rational reason to do that unless he was planning to handle his food and then leave it sitting out at room temperature for three or four hours before eating it. This reminded me of something I had recently learned in the course of my work, which was not even raccoons wash up before eating. Yes, according to wildlife expert David McCullough, of Wartburg College in Waverly, Iowa, raccoons are not washing, but merely handling their food. They do it even when there’s no water around. “It’s a tactile thing,” he told me. “They have extremely sensitive hands, and one idea is that they are just fulfilling a need to feel food moving around in their paws.”

I told this to Ed. He looked like he wanted to strangle me, and Professor McCullough too. I followed his gaze to the true source of his emotion: the restaurant’s cook. The man had his right hand tucked in his left armpit and was absently massaging the flesh as he read our dinner order and prepared to contaminate Ed’s halibut.

“Big deal,” I said. “He’s wearing a shirt. Maybe he has extremely sensitive hands and it fulfills a need.”

Ed called me insane. I called him abnormal. He was right, I was right. We decided we canceled each other out and that together we made one sane, normal entity, at least compared to, I don’t know, raccoons. Then Ed did something very touching. He reached over and kissed my hand, which we both knew hadn’t been washed since the night before.  

– Az mindegy – mondta Ed. Az ő elmélete szerint ugyanis minden, ami hozzáér a vécéhez, akár csak a lezárt fedeléhez – amit én, mellesleg, rengelenként rendszeresen sminkasztalként használok –, az tisztátalan és Mózes 3. könyvének tilalmai vonatkoznak rá.

Egy este a közeli étkezdében kenyértörésre került a sor. Amikor Ed az obligát kézmosás után visszatért az asztalhoz, megjegyeztem, hogy csak abban az esetben volna ésszerű, amit csinál, ha a kezébe akarná fogni az ételt, majd három-négy órára szobahőmérsékleten félretenné, hogy majd azután elfogyassza. Ugyanis eszembe jutott, amit a munkám során nemrégiben megtudtam: még a mosómedvék sem mosnak kezet étkezés előtt! Igen, David McCullogh szerint, aki a vadon élő állatok viselkedésének szakértője és az iowai Wartburg College professzora, a mosómedvék nem mosakodnak, csupán fogdossák az ennivalót. Akkor is ugyanígy cselekszenek, ha nincs víz a közelben. – Az egész a tapintásról szól – mondta a professzor. – A mosómedvék mancsa rendkívül érzékeny, és ellenállhatatlan kényszert éreznek, hogy megtapogassák, összefogdossák a táplálékukat.

Ezt meséltem el Ednek. Láttam rajta, hogy legszívesebben egy kanál vízben megfojtana engem és McCullogh professzort is. Követtem a pillantását, és hirtelen megértettem, mi váltotta ki belőle e heves érzelmeket. Pontosabban ki. Az étkezde szakácsa. A jóember jobb kezével éppen benyúlt a bal hóna alá, és szórakozottan masszírozni kezdte hájas testét, miközben a mi vacsorarendelésünket olvasta és arra készült, hogy beszennyezze az Ed rendelte halat.

– Nem nagy ügy! – szólaltam meg. – Ing van rajta. Biztos érzékeny a keze, és ellenállhatatlan kényszert érez egy kis tapogatásra.

Ed azt mondta, nem vagyok épeszű. Én azt, hogy ő nem normális. Igazunk volt: neki is, nekem is. Rájöttünk, hogy tökéletesen kiegészítjük egymást, és együtt normális egészet alkotunk, a mosómedvékhez képest például feltétlenül. Azután Ed valami döbbeneteset művelt. Átnyúlt az asztalon, megfogta és megcsókolta a kezem, noha mindketten tudtuk, hogy tegnap óta nem mostam meg.