Szelíd sodrásban

Sebességre senki ne számítson az Oxford-csatornán – de éppen ebben rejlik a brit vízitúra-útvonal páratlan szépsége

Kapcsolódó cikkek

Griffmadár ukulelén játszik a Broad Streeten. Hernyó a közeli Bodleian könyvtárnál helyes táplálkozásra okít egy csapat kötényruhás gyereket. Álteknős a Pitt Rivers Múzeummal szemben homárnégyes-leckéket ad. És hogy én mit csinálok? Bevetem magam az Alice Csodaországban évfordulós ünnepségébe Oxfordban, ahol a meseregény szerzője, Charles Lutwidge Dodgson (írói álnevén Lewis Carroll) harminc éven át tanított az egyetemen.

Oxfordi hallgató koromban 2009-től 2010-ig a St. Barnabas Streeten laktam. Mindennap valódi kulturális sokkot jelentett egyeztetni az angolok tartózkodó magatartását és az én túláradóan lelkes amerikai stílusomat… s azt hiszem, az egyensúlyt a mai napig nem sikerült megtalálnom.

Ezúttal azonban egészen más szögből néztem egykori lakhelyemre, amely északnyugati irányban 95 kilométerre fekszik Londontól.
 

Brit barátnőmmel, Sarah Heenannal kalandvágytól hajtva kibéreltük a Hertford nevű csatornahajót, hogy eltöltsünk egy hetet a 18. században kialakított Oxford-csatornán, amely a várostól észak felé kanyarog, egészen a 130 kilométerre lévő Hawkesbury csatornatorkolatig. Az előttünk álló élmény különbözőnek ígérkezett attól, amit a gótikus tornyú Oxfordi Egyetemen átéltem, és mindattól, amit a jómódú, mindig higgadt és udvarias, de zárkózott Oxford városában tapasztaltam. A csatornán csordogáló narrowboatok, vagyis keskenyhajók egy jóval kevésbé szigorú angol életstílust testesítenek meg.

– A csatorna mentén az idegenek is köszönnek egymásnak – magyarázta Heenan, aki egy közeli faluban, Cotswoldsban nőtt fel.

Heenannel néhány lecke után hajóskapitánnyá váltunk, s felpörgettük a motort. Nem sokkal az után, hogy nekivágtunk a csatornának, egy a vontatóúton sétáló idős párt pillantottunk meg. Az asszony észrevette Heenan kezében a Pimm’s koktélt. – Az ám a jó dolog! – kiáltott mosolyogva, amint elhaladtunk mellettük. Emeltük rájuk poharunkat.

Később azon kaptam magam, hogy bebámulok a kertekbe, fürkészem, miféle ember lehet a gazdájuk. Kié a Napóleon-mellszobor? Hát a faragott nyúl, amely békára vadászik? Megkérdeztem Heenant, vétek-e leskelődésemmel az angol etikett ellen. Nevetve válaszolt: – A lehető legangolosabban viselkedsz! Mélyen legbelül mind kíváncsiskodók vagyunk.

Wolvercote közelében nehezen dokkoltunk, de egy kedves fiatalember felugrott a fedélzetre, és megragadta a hajókötelet. – Ne aggódjanak – mondta, miután kikötöttünk –, elsőre nekem sem ment jobban!

Kiderült, hogy Mike Pitmannek hívják, dokumentumfilmes és zenész. Oxfordi lakásának árából vásárolta a hajóját, hogy egy művésztelep tagjaként a vízen élhessen.

– Korábban nem tudtam a szomszédjaim nevét – mesélte lelkesen –, de itt, a vízen mindenki ismer mindenkit… Törődünk egymással – tette hozzá –, odafigyelünk a másik hajójára vagy kertjére, ha távol van, vigyázunk egymás állataira, segítünk a hajójavításban…

Míg beszélgettünk, megjelent egy másik hajólakó, Jeff Slade fényképész. Két híre is van, mondta lihegve, és beszámolt róla, hogy két ölyv telepedett a közeli fára, valamint hogy egy vízityúknak öt csibéje született.

Meglepett ez az aprólékos figyelem a természet jelenségei iránt. Aztán ahogy távolodtunk a várostól, a csatorna környéke egyre zöldebb és varázslatosabb lett. Pár zsúpfedeles házakkal teli falucskát is hátrahagyva az egyhangú táj helyett végtelen természeti sokszínűség tárult elénk. Óránként legföljebb 6-7 kilométeres sebességgel tudtunk haladni, így lehetetlen volt nem szemügyre venni minden egyes ágat, levelet. Lassacskán felismertem az ártéri és az óriás keserűfű, a bodza és a vadmurok közti különbséget. Azelőtt a „vidék” csupán egy homályos fogalom volt számomra. Pár nap a vízen, és a csatorna minden bokra, minden ága külön kis univerzumot rejtett.
 

A Széljárta fűzfa meséiben a patkány azt mondja a vakondnak: „nincs még egy olyan jó dolog – de még feleolyan jó sem –, mint lopni a napot egy hajón”. Kenneth Grahame klasszikus gyerekregényének állatszereplői az Oxford-csatorna lakói.

Csakhogy a Hertford fedélzetén mindig akadt tennivaló: kormányozni; rögzíteni, majd eloldani a köteleket; feltölteni a víztartályt; és nem utolsósorban szüntelenül zsilipelni. Óránként megállni; kinyitni a támkaput; bekormányozni a hajót a zsilipkamrába; felemelni a tolózárat, hogy a vízszint megemelkedjen (felfelé, ár ellen haladtunk); kinyitni a felső támkaput; majd mindent visszaállítani eredeti helyzetébe.

Ez a gyakorlat adta összefolyó napjaink vázát. Büszke voltam magamra, ha sikerült felcsörlőznöm egy nehéz panelt vagy nyílásra bírnom egy beragadt kaput. Szeretem a kézzelfogható, fizikai eredményeket.

A zsilipek a karizmainkat és a társas életünket egyaránt erősítették: az idegenek ezeken a helyeken szívesen osztják meg hajózási tapasztalataikat, adják tovább a pletykákat és segítenek a kevésbé rutinos hajósoknak.

Egy-egy zsiliphez érve ismerős arcokat láttunk: a vörös hajú, négytagú skót családot; a legénybúcsús társaságot; Dereket, a nyugdíjas férfit Birminghamből, aki utolsónak maradt, hogy segítsen bezárni a kaput. Ez csupán a hajós etikett része, magyarázta, miután megköszöntem előzékenységét. Derek egyedül él ritkaságnak számító hajóján, rengeteget kell dolgoznia. De sosem aggódik. – Mindig akad, aki segítsen a zsilipeknél, tehát én is mindig segítek. Így megy ez. Különben meg – tette hozzá –, úgysem sietek sehová. – Ahogy errefelé senki más sem.

Beletelt néhány napba, mire megértettem, mit jelent a kifejezés: „csatornatempó”. Gyorsan mentünk, amilyen gyorsan csak lehetséges, hogy még az est leszállta előtt elérjünk King’s Suttonba. Alkonyi aranyfény játszott a vízen, ahogy elhajóztunk Upper Heyford mellett. Gótikus templomtornyának árnyékában bárány harapdálta a hosszú füvet. A látvány annyira idilli volt, hogy bár másként terveztük, leállítottam a motort.

Pár perccel később a vontatóúton felbukkant egy kutyát sétáltató fiatal férfi. Ahogy közelebb értek, az állat hirtelen felugrott a fedélzetre. A fiú hebegve-habogva kért bocsánatot. Nevettünk, beszédbe elegyedtünk vele, majd gondoltunk egyet, és meghívtuk egy italra. Normál körülmények között ez felért volna egy házassági ajánlattal. Csakhogy most egy hajón voltunk.

Kevin, mert így hívták a fiút, egy pillanatra meglepődött, sőt idegesnek látszott, de aztán nagy levegőt vett, és fellépett a fedélzetre. Készítettünk neki egy Pimm’set, és koccintottunk. Végre mosolygott. Bevallotta, hogy mindig tetszettek neki ezek a hajók, de sosem tudta elképzelni, hogy ő is nekivágjon az útnak. – Állandóan köszöngetnetek kell és kedvesnek kell lennetek! A magamfajta ezt nehezen tudná megszokni.
 

Van egy hely, mondta Heenan, ahol az angolok mindig köszönnek egymásnak. Ami a hajósoknak a zsilip, az a helyieknek a kocsma: találkozási pont, ahol idegenek is bátran beszédbe elegyedhetnek egymással.

Minden kocsmának megvan a maga jellegzetessége. Thruppban, a Boat Inn nevű fogadóban a helyiek egymással versengenek az öreg kocsmakutya, Ollie kegyeiért, aki imádja a chipset. Amikor Lower Heyfordban, a téglafalú Bell Innben ücsörögtünk, belépett egy idős férfi, ám ahogy megpillantott bennünket, kifordult az ajtón. (Egy másik törzsvendég elmagyarázta: elfoglaltuk az úr fotelját.)

A legduhajabb hangulat a Red Lionban fogadott, a nádfedeles házakkal teli Cropredyben. A mosdóban bekeretezett limerickek (abszurd ötsorosok) állítanak emléket a törzsvendégek részeg bohóckodásainak és „baleseteinek”. A versike szerint egyikük este 6-tól 10-ig rögtönítélő bíróságot tart a pultnál, és az elítéltnek el kell szenvednie a többiek ugratásait.

– Amikor először jártam itt – mesélte Mick, egy javakorabeli hajós –, úgy beütöttem a fejem a gerendába – azzal az alacsony mennyezetre mutatott –, hogy fenékre huppantam.

A pincérnő, ahelyett hogy felsegített volna, csak kacagott rajtam. Ilyen egy valamirevaló kocsma! Az emberek ugratják egymást, kinevetik az idegent is. – Az angol ember, tette hozzá Mick, éppoly nyitott, mint a többi, csak ürügy kell neki, hogy kimutassa. – Mit gondol, miért beszélünk olyan sokat az időjárásról?

Elmeséltem Micknek, milyen hosszan időztünk Upper Heyford festői tájain. – Az semmi! Én három hét alatt tettem meg az utat… úgy tetszettek a mezők a legelésző tehenekkel.

A templom harangjai 11-et kongattak. Azt hittük, indulnunk kell, de a helyieknek eszük ágában sem volt hazamenni, és a pultosnő sem törődött az idővel, csevegett tovább a vendégekkel. – Zárnak, amikor zárnak – vonta meg a vállát Mick.
 

Ha Angliában a kocsma az a hely, ahol nincs különbség gazdagok és szegények, helyiek és átutazók között, akkor a kocsma ellentéte a vidéki kastély. A közelmúltban a történelmi múltú, mai napig arisztokraták lakta angol kúriák közül sokat megnyitottak a nagyközönség előtt.

Három-négy kastély mellett haladtunk el utunk során, közülük leginkább a fejedelmi Rousham-ház ragadta meg az érdeklődésemet. A 17. századi épületben ma is az eredeti tulajdonosok leszármazottai élnek. Kizárólag előre egyeztetett időpontban látogatható, de a park mindennap nyitva áll. A kastély kertjeit az 1700-as években élt művész-építész, William Kent, a „tájképi” kertépítés úttörője tervezte. – Jellegzetesen angol dolog olyan kerteket álmodni és alkotni, amelyek a vadont utánozzák – mondta Heenan.

A sövénnyel szegélyezett sétautak titkos tavacskák, műromok és sehová sem vezető árkádsorok mellett tekeregtek. Magányos páva lépegetett egy kör alakú galambdúc előtt, amelyből békés turbékolás visszhangzott.

A Rousham-házban a lakók nyomai után szimatoltam. A bejáraton egy papíron az állt: „magánterület”. Belestem az ablakokon. Odabent a falak, az olajfestmények, az arany brokáttapéták, minden múzeumba illő volt, kivéve azt a figyelemre méltó kerámiafigura-gyűjteményt, amelynek darabjainál sosem láttam rondábbakat.

Eszembe jutott, mit mondott Heenan az angolok kandi természetéről, és elmosolyodtam. Az angolság kezdett átragadni rám.

Utolsó éjjel lehorgonyoztunk Oxford északi részén, rövid sétányira az egyetemi negyedtől. Vajon mi mindent nem vettem még észre, amikor itt éltem? Miként lehet, hogy akkoriban nem fedeztem fel az ösvényt, holott az egykori házunk előtt indul?

Lábam előtt leszállt a földre egy rigó. Korábban talán elriasztottam volna, de a vízen töltött egy hét lelassított, és óvatosabbá tette a mozdulataimat. A madár hagyta, hogy egész közelről lefényképezzem, majd tovaröppent.

Emlékszem, a Temze partján táblákat láttam, amelyek szóbeli történetek megörökítésének céljából készültek. Az egyiken ez állt: „Apám szerette a növényeket. Egyszer egy egész délutánt eltöltöttünk Godstow-nál a folyóparton azzal, hogy farkasalma után kutattunk a napsütötte tavaszi mezőn, mindhiába. Órákat fecséreltünk el! – gondoltam akkor, de ma már úgy emlékszem vissza arra a délutánra, mint együtt töltött boldog időre az én hóbortos apámmal.”

Így szólt a szöveg. Értettem. Vízen és vízparton nincs elfecsérelt idő.

Vote it up
183
Tetszett?Szavazzon rá!