Szeptember, a disznók hava

Rend kell, fegyelem kell, tessék összeszedni magam

Nem kéne ám ennyire utálni a szeptembert. Hisz még nyílnak a völgyben a kerti virágok. Jó, tudom én, hogy végtelenül szomorú és lehangoló, mert hogy ne lenne lehangoló, amikor az ember vagyonokért szerzett tengeri/tóparti/folyóparti bronzszíne foltokban kopni kezd, a bikinialak és a kockahas is kissé mintha eresztene már, ahogy a tárolóba dobott gumimatrac, és miként a lehulló falevelek, sorra potyognak elénk a megsárgult számlák, fedezetüket meg rég elsodorta a víz, egész pontosan még júniusban, jelesül a Balaton vize, amely széles, de keskeny a híd rajta, ihajja.

De most komolyan. Szóval hogy ne lennénk már bánatosak és frusztráltak, amikor a finom bolgár homokhoz szokott talpunkat cipő szorítja, napfényhez idomult bőrünket irodai neon szárítja, és csak semmi fetrengés, láblóbálás, lábfelpakolás, mert ez itt a főnök szobája, nem a bícs, nahát!

A főnök egyébként pont értekezletet tart, pedig még zöldell a nyárfa az ablak előtt, de semmi kifelé bambulás, ordítja, kicsit sem úszószemüvege mögött összeráncolja a szemöldökét, és nyomatékosan felszólít mindenkit, hogy haladéktalanul, és a régi rend szerint, és minimum negyven százalékkal hatékonyabban.

És hogy ne lennénk már csüggedtek és kétségbeesettek, amikor az ebédszünet csak a sarki csehóig futja, ahol se sült hekk, se kolbász, se sör, hanem borsófőzelék, amit lapátolni kell, hogy jusson idő fotókat mutogatni a szintén oly bágyadt-barna kollégának, hogy nézd, itt is jártunk a nyáron, és ti hol.

És a percek, órák oly lassan kúsznak, mint a munkaidő többnyire, és elhull a virág, eliramlik az élet. És délután se séta a naplementében, se pediglen lángsugarú nyár, hanem káromkodás a dugóban, aztán a tanévnyitó szülői és Marika néni, aki idén már sokkal szigorúbban fogja ellenőrizni.

Aztán hazafelé még be kell ugrani a közértbe, ahol jövő tavaszig áll a sor pöttyös tízóraiért, vámpíros uzsis zacsiért, lazításként legfeljebb egy tévéújság, hisz kezdődik, kezdőőődiiik, új évad, új részek! Új néma, buta bambulás zombi módban, hogy teljen már el a tél, és hó takará el a bérci tetőt. De sebaj, mert kedden 6-kor lakógyűlés, és Jani úr, az új közös képviselő, akit, ha megszavazunk, majd eltakarítja, mint a lépcsőházi locspocsot is meg az avart. És kicsit emeli a közös költséget.

Tudom én, hogy fáj. Az éjszakák nyúlnak, a nappalok kurtulnak, a villanyszámla nő, a gáz fogy, az eső esik, de akkor is, könyörgök, ne utáljuk már ennyire a szeptembert! Mégse ne. Mert ugye, ha nem lenne, mi lenne? Maradnánk örökre alélt boldogan, hanyatt fekve a tűző napon, UV-sugárzásban, sörtől kábultan, pulzuspergető mulatós zenére, fülszaggató tücsökciripelésben, vérnyomásingató hevületben, tóban-tengerben-folyóban ázó testünket ellepné a vízkő és a moszat, agyunk összezsugorodna a gondtalan tespedésben, miközben a stresszfaktor csak nőne a hőségriadó meg a sárga viharjelzések hallatán.

Hát kell ez? Nem kell. Rend kell, fegyelem kell, erőfeszítés, siker, eredmények, feladat, tessék összeszedni magamat.

Vigasztalásképpen még csak annyit mondanék némi áthallásra számítva, hogy a szeptember például a disznók kedvenc hava. Ilyenkor kezdik degeszre zabáltatni őket, à la carte. Télen majd elárulom, miért.

Vote it up
194
Tetszett?Szavazzon rá!