Szerelem, szerelem

Évről évre megható, mulatságos és felemelő történeteket közlünk boldog egymásra találásokról

Megjelent: 2010. február

Kapcsolódó cikkek

Vakrandiból házasság
Hittem is meg nem is, hogy egyszer majd megtalálom az igazit. 29 évesen, túl egy 11 éves kapcsolaton és csaknem három év egyedüllét után már-már arra hajlottam, biztosan velem nem stimmel valami.

Egy ismerősöm regisztrált az egyik társkereső oldalon, és rábeszélt, tegyem én is ezt, mert ez kicsit más, mint a többi ilyen oldal. Bár már próbálkoztam hasonlóval, és nem voltak túl jó tapasztalataim, úgy döntöttem, hogy nincs veszítenivalóm. Ezzel együtt is megdöbbentett, hogy egyetlen olyan jelentkező sem akadt, aki legalább egy randi erejére felkeltette volna az érdeklődésemet.

Pár nappal később, baráti társaságban meséltem legújabb kísérletemről. Az egyik barátnőm megkérdezte, hogy miért nem én keresgélek a pasik között, miért csak azokat nézem, akik nálam bejelentkeznek. Rögtön a számítógép elé ültünk, hogy felmérjük a kínálatot. Kiszűrtük kor, lakóhely és persze magasság szerint a tagokat (az átlagnál kicsit magasabb vagyok), és láss csodát – több találat is volt, amelyek közül válogathattunk. Barátnőimmel kiválasztottuk Attilát, akire rögtön rá is küldtünk egy rövid üzenetet – ezt egyedül tuti nem mertem volna megcsinálni, és utólag kicsit aggódtam is, hogy mit fog majd szólni ez a srác, hogy egy csaj üzen rá, ráadásul csak annyit, hogy „helyes vagy”!

Két nap múlva néztem meg, jött-e válasz az üzenetre. És jött. Egy aranyos levélben azt írta a fiú, hogy örül nekem, és nagyon tetszem neki! Nem vagyok híve a hosszas levelezgetésnek, és hiszek a személyes vonzalomban, válaszoltam, ezért el is küldtem neki a számom, hogy hívjon, és beszél­jünk meg egy találkozót.

Három nap múlva randiztunk először egy Duna-parti kávézóban. Rá két hétre volt az első közös hosszú hétvégénk, és egy hónap múlva már túl voltunk a szülők bemutatásán is. Aztán két hónap múlva összeköltöztünk, és a közös nyaralásunk alatt megkérte a kezem, amire én boldogan igent mondtam! 2008. április 14-én ismerkedtünk meg, és tavaly, 2009. május 2-án volt az esküvőnk. Úgy érzem, megtaláltam azt a férfit, akire érdemes volt ennyit várnom.
Margittai Zsuzsanna, Budapest

Soha nem késő
Negyvenkilenc éves voltam, túl egy 25 évig tartó, gyerekkori szerelemből indult házasságon, két felnőtt gyerekkel, meg egy unokával magam mellett. Mély depresszióban éltem, amely a mögöttem lévő három év következménye volt. 1987-ben a férjem 50 évesen meghalt tüdőrákban, rá egy évre édesapámat veszítettem el, majd egy évvel később édesanyám halt meg ugyancsak rákban. Csak a gyerekeim és a barátaim maradtak mellettem, de ők élték a saját életüket.

Magányos és beteg voltam; a munkába menekültem. Egy gyógyszergyár csomagolóüzemét vezettem. A kollégáim jól látták a küzdelmemet. Karácsony és szilveszter közelgett, és a műszerészek meghívtak, ünnepeljek velük fehér asztal mellett.

A sors vagy a műszerészek keze úgy hozta, hogy engem „korelnök” és özvegy kollégájuk mellé ültettek. Nagyon kellemesen telt az a néhány óra, jól elbeszélgettünk, rövid időre sikerült elfelejtenem a bánatomat. A búcsúzásnál derült ki, hogy egy irányba tartunk hazafelé, Pesterzsébetre. A régi vágású emberek módjára hazakísért, és búcsúzáskor telefonszámot cseréltünk.

Jöttek az ünnepek, a család együtt volt, és én elkönyveltem, hogy talán nem is lesz folytatás.

Vote it up
799
Tetszett?Szavazzon rá!