Szerelem, szerelem

Évről évre megható, mulatságos és felemelő történeteket közlünk boldog egymásra találásokról

Megjelent: 2010. február

Kapcsolódó cikkek

Az élet úgy hozta
Négy évvel ezelőtt az élet úgy hozta, hogy megismerkedtem életem nagy szerelmével. A modern kor kívánalmainak megfelelően egy társkereső oldalon. Szerelem volt első látásra. Két hét múlva összeköltöztünk.

A párom már előzőleg nős volt, és két kislányát kéthetenként láthatta, vagyis nem voltunk mindig kettesben. Jól kijöttem a gyerekekkel, megszerettek engem, „apa új barátnőjét”.

Kapcsolatunk három hónap után változatlanul csodaszép volt, környezetünk örült, hogy boldogok vagyunk egymással. Egy decemberi reggelen úgy döntött a párom, hogy meglep engem egy kirándulással. Korán indultunk. A szokásos módon el voltunk mind a ketten varázsolva, mindaddig, amíg megcsörrent a telefonja. Beleszólt, majd utána nagy csend következett. Tudtam, hogy valami baj van, a párom elsápadt, és azt kérdezte. – Tessék? – Mint kiderült, a volt felesége meghalt egy balesetben.

Hirtelen nem is fogtuk fel, hogy mi történt. Tudtam, hogy a varázslatnak egyszer vége lesz, de nem gondolhattam, hogy ilyen szörnyű hír töri meg.

A gyerekek még aznap este odaköltöztek hozzánk. Amikor ők elaludtak, a párom megkérdezte, hogy most velünk mi lesz. Gondolkodás nélkül azt feleltem, hogy minden marad a régiben, azzal a különbséggel, hogy nem leszünk annyit kettesben. Amikor ezt kimondtam, hirtelen belém hasított, hogy semmi sem lesz olyan, mint régen, és megfordult a fejemben, hogy különválnak útjaink.

Két napba telt, mire eljutott a tudatomig, hogy mostantól két, számomra idegen gyerekkel kell együtt élnem, akik most veszítették el a számukra legfontosabb személyt a világon. Pánikba estem. A barátaimhoz rohantam, hogy kiöntsem a lelkem, és tanácsot kérjek. Feltettem magamnak a nagy kérdést: vállaljam, vagy ne vállaljam? Van olyan erős a szerelmünk, hogy átsegít minket ezen a nagy változáson?

Maradtam. Tudtam, hogy nem lesz könnyű helyzet, hiszen mindenkinek nehéz volt a történteket feldolgoznia. Karácsonykor a párom megkérte a kezem, és igent mondtam, a gyerekek másfél hónap után „anyá”-nak szólítottak, és tíz hónapra rá megérkezett a közös gyermekünk. A következő karácsonyunk varázslatos volt. Az eltelt időszak nem volt könnyű, de velem van a szerelmem, a gyönyörű kisbabánk és jó dolog egy nagycsalád részének lenni.
Nagy-Németberta Monica, Kiskunhalas

Jóvátett fájdalom
A repülőtiszti tanfolyam végeztével, felavatott vadászpilóta hadnagyként, bajtársammal Kecskemét város utcáit járva ismerkedtünk az új helyőrség adta lehetőségekkel. 1953. február hónapjának egyik szombatján a helyőrségi tiszti klub előtt sétáltunk el, és bentről csalogatón vidám zene hallatszott ki. Bajtársammal egymásra néztünk, és már fordultunk is a bejárat felé.

A nagyterem szinte zsúfolásig volt a táncoló párokkal, pár nélküli kislányt viszont nem láttunk. – No, Józsikám, itt nem sok keresnivalónk lesz – mondtam a bajtársamnak, de szinte abban a pillanatban nyílt a terem ajtaja, a folyosóról két szemrevaló leányzó lépett be, és fázósan a cserépkályha mellé húzódtak.

Illedelmesen odaléptünk hozzájuk, új, tiszti egyenruhánk gombjai csillogtak – a lányok egy pillanatra meg is rettentek a látványtól, de aztán beleegyezőn bólintottak, hogy elfogadják a felkérésünket.

Udvariasan bemutatkoztam: – Miklós vagyok –, a kislány meg szinte suttogta: – Éva – és felém fordult.

Vote it up
980
Tetszett?Szavazzon rá!