Szeretettel tőle nekem

Éveken át sok kedvességet kaptam egy liverpooli asszonytól, akivel soha nem találkoztam személyesen

Kapcsolódó cikkek

 

Like almost every girl in Britain, I fell in love with a Beatle. In 1963, I was 14 and “my” Beatle was George Harrison. I was drawn to his dark eyes, serious face and enigmatic demeanour. He rarely smiled, even when he was being funny. Compared with the uncouth boys I met at school every day, George was a delicate, idealised vision of what I thought boys ought to be like.

We had just moved to Norwich. A girl in my class had somehow obtained all The Beatles’ home addresses and was selling them at playtime for half a crown each. Immediately, 174 Mackett’s Lane, Liverpool, became the repository of all my fantasies.

That day I hurried home to compose my first letter to George. When an envelope with a Liverpool postmark arrived, I opened it with trembling fingers. Instead of a letter from George, I found one from his mum Louise.

After a few niceties and general bulletins about “the boys’ ” progress, a question leaped off the page: “Are you”, she asked, “related to a writer called Ivy Ferrari, who writes doctor-and-nurse romances?”

I bellowed a scream that brought the family running: my mother was Ivy Ferrari, a romantic novelist churning out Mills & Boon paperbacks with titles like Nurse at Ryeminster. I might be a fan of her son, but Mrs Harrison was evidently a fan of my mother.

I wrote back to tell her that I was indeed Ivy’s daughter and we began a correspondence that lasted for several years—years that took her from the Mackett’s Lane council house to a smart bungalow near Warrington; George from gangling teenage guitarist to married man and me from schoolgirl to young woman.

I sent Mrs Harrison signed copies of my mother’s novels. She sent me signed pictures of The Beatles. On my 15th birthday, she sent me a small piece of blue fabric, part of a suit George had worn at the Star Club in Hamburg. Once, I got a crumpled newspaper cutting containing a photo of The Beatles with their scribbled signatures on it and a big lipstick kiss which, she said, had been planted there by John Lennon.

She sent me notes that George wrote to her on used envelopes: “Dear Mum, get me up at 3, love George.” She offered glimpses of life as the mother of a superstar—“I’m sitting by the pool with Pattie”—tantalisingly combined with mundane observations about knitting and cakes. Of course I never mentioned “real” boys who had caught my eye—that would have been somehow unfaithful to George.

After several years the gaps between our exchanges grew. By the time I was 18 and working in London, the correspondence had petered out. Mrs Harrison died in 1970 when I was 21. As the years passed, my life came into focus and George receded. He married, had a son, as did I. Gradually, I lost the priceless relics of those years.

In September 2001, my husband died. Two months later, George was dead too. It felt as if two distinct parts of my life had ended all at once: my dreamlike girlhood and my real, adult life with a beloved partner and friend. But every day in my study at home, I look at something that binds these two parts together. It’s a photograph of George taken in 1962 by Astrid Kirchherr (girlfriend of “fifth” Beatle Stuart Sutcliffe). My husband Colin secretly bought it, made a frame for it and gave it to me on my 40th birthday. It is one of my most treasured possessions.

Mint a legtöbb lány Angliában, én is beleszerettem az egyik Beatles-fiúba. 1963-ban, 14 évesen az én választottam George Harrison volt. Elbűvölt a sötétbarna szeme, komoly arca és talányos viselkedése. Ritkán mosolygott, még akkor sem, amikor tréfált. A faragatlan fiúkhoz képest, akikkel az iskolában nap mint nap találkoztam, George testesítette meg azt az ideált, amilyennek a fiúknak szerintem lenniük kellett volna.

Akkor költöztünk Norwichba. Az egyik lány az osztályból valahogy megszerezte az összes Beatles-fiú lakcímét, és a szünetekben pénzért árulta ezeket. A 174 Mackett’s Lane, Liverpool cím egy csapásra minden ábrándképem tárháza lett.

Aznap siettem haza, hogy megfogalmazzam az első levelemet George-nak. Amikor boríték érkezett liverpooli postabélyegzővel, remegő kézzel bontottam fel. Nem George írt, hanem a mamája, Louise.

Néhány kedves sor és a „fiúk” sikereiről szóló rövid beszámoló után azt kérdezte: „Talán rokona vagy Ivy Ferrari írónőnek, aki orvos-nővér szerelmes regényeket ír?”

Akkorát sikoltottam, hogy odaszaladt a család, köztük az édesanyám, Ivy Ferrari, akinek romantikus regényei puha fedelű sorozatban jelentek meg. Miközben én Mrs. Harrison fiáért rajongtam, ő az édesanyám rajongója volt.

Megírtam neki, hogy Ivy lánya vagyok, és ezzel éveken át tartó levelezés kezdődött közöttünk. Közben Mrs. Harrison egy szép kis házba költözött a bérlakásából, George nyurga kamasz gitárosból nős férfi lett, én pedig iskoláslányból fiatal nővé serdültem.

Elküldözgettem Mrs. Harrisonnak édesanyám regényeinek dedikált példányait. Ő fotókat küldött nekem a Beatlesek aláírásával, a 15. születésnapomra pedig egy kék szövetdarabkát George öltönyéből, amelyet a hamburgi Star Klubban viselt. Kaptam tőle egy gyűrött újságkivágást is, amelyen a róluk készült fotóra mindannyian odafirkantották az aláírásukat, sőt még egy nagy, rúzsos csók is volt rajta – Mrs. Harrison szerint egyenesen John Lennontól.

Elküldött nekem üzeneteket, melyeket George használt borítékokra firkantott neki: „Mama, édes! Kelts fel háromkor! Puszi: George”. Betekintést engedett a szupersztármama életébe – „Pattie-vel a medence mellett üldögélünk” –, miközben hétköznapi sütési és kötési tapasztalatokról is említést tett. Én persze soha nem említettem meg a „valódi” fiúkat, akiken megakadt a szemem, mert ezzel valahogy hűtlen lettem volna George-hoz.

Néhány év múltán ritkultak a levélváltások. Mire 18 éves lettem, és Londonba mentem dolgozni, véget is értek. Mrs. Harrison 1970-ben halt meg, amikor én 21 éves voltam. Ahogy teltek-múltak az évek, a saját életem került előtérbe, és George egyre kevésbé foglalkoztatott. George megházasodott, fia született, és velem ugyanez történt. Fokozatosan elhalványultak azok az évek.

A férjem 2001 szeptemberében meghalt. Két hónapra rá George is. Úgy éreztem, mintha az életem két fontos része egyszerre ért volna véget: az álmodozós bakfiskorom és a valódi társsal és baráttal élt valódi életem. Az otthoni dolgozószobámban azonban mindennap ránézek valamire, ami ezt a két részt összeköti. Ez egy fénykép George-ról, amit Astrid Kirchherr (az „ötödik” Beatle, Stuart Sutcliffe barátnője) készített 1962-ben. Colin, a férjem, titkon megvette, bekeretezte, és a 40. születésnapomra adta nekem ajándékba. Egyike legbecsesebb kincseimnek.

Vote it up
178
Tetszett?Szavazzon rá!