Szerethető Kuba

Nálunk is egyre népszerűbb a salsa. Ha csak kicsit is szeret salsázni, akkor tartson velünk oda, ahol ez a tánc igazi életre kel

Kapcsolódó cikkek

Két táncos perdül ki a színpadra. A férfi szélvészként fordul hármat, majd térdre hullik. Partnerének szoknyája úgy pörög, hogy szinte fátyollá válik, miközben lába a levegőt hasítja. A héttagú salsazenekar mindent belead. A havannai Café Taberna nevű éjszakai klub közönsége körében ülve alig bírom türtőztetni magam, hogy talpra ugorva táncolni ne kezdjek.

A trombita magas hangjára a táncosok egy forgással fejezik be a produkciót, megköszönik a tapsot, aztán elsuhannak. Hozzájuk lépek: – Hol tanultak meg így táncolni?

– A Tropicanában – feleli Asmara Núñez, néven nevezve a legendás havannai éjszakai mulatót. Yoel Letan Pena vállat von, és felfelé fordított csuklójára mutat: – Sangre – mondja. A tánc a vérében van.

A salsa az én véremben is benne van, pedig tudomásom szerint egyetlen ősöm sem származott a 35. szélességi körnél délebbről. Először a húszas éveimben tapasztaltam meg a salsából áradó elektromos töltést, amikor egy karibi mulatóban dolgoztam pincérként, és azóta is bele-belekontárkodtam a táncba, órákat vettem, klubokat derítettem fel. A salsa boldogabbá tesz szinte bármi másnál, s ebből egyenesen következően többször és jobban akartam ropni – ráadásul egy olyan helyen, ahol ez a tánc igazi életre kel.

Azok alapján, amit hallottam, egyértelmű volt, hogy ez az ország Kuba, ahol a zene fő stílusjegyei a 20. század első felében kifejlődtek. Az volt a terv, hogy a feleségemmel, Anne-nel „felderítjük” a zenét, táncleckéket veszünk, és felkutatjuk a legjobb klubokat az olyan, egykori gyarmati városokban, mint Havanna, Cienfuegos és Trinidad. A salsa kétségkívül az egyik „arca” ennek az összetett országnak. A fájdalmas, ünnepélyes, bonyolult improvizációkkal átszőtt muzsika ideális segédeszköz az ide érkező látogató számára Kuba megértéséhez.

A Café Tabernában a zenekar az utolsó számokat kezdi játszani. Mielőtt bármit mondhatnék, Asmara Núñez kirángat a táncparkettre, ahol Yoel Letan és Anne is csatlakozik hozzánk. Próbálok a basszus szaggatott lüktetésére figyelni, amit inkább csak érezni lehet, mint hallani a dobok robaja és a kürtök sivítása mögött.

A ritmus felfelé áramlik a lábamból, ellazítja a csípőmet, majd a karomat. Kétszer megforgatom Asmarát, aztán magam is pördülök egyet, ahogy a zene bódító sodrása a hatalmába kerít.

Lópatkolók kopognak a macskaköveken. Egy hintó a járda széléhez kanyarodik, jól öltözött férfi és nő száll ki belőle. Mosolyogva indulnak lefelé az éjszakai Habana Vieja – Ó-Havanna – egyik sikátorán.

– Pontosan tudják, hová mennek – jegyzi meg Anne. – Kövessük őket! – Befordulunk a gyarmati palotahomlokzatok között kanyargó sikátorba. Havannában sok ezer történelmi jelentőségű épület található, de közülük alig pár százat újítottak fel egy több millió dolláros köz- és magánegyüttműködés keretében. Utunk omladozó műemlékek között vezet. Aztán egy téren találjuk magunkat, amely tele van szabadtéri asztalok körül ülő vacsorázókkal: a pincérek sertéssülttel és zúzmarás mojitós poharakkal megrakott tálcákat egyensúlyoznak – a mojito a sziget jellegzetes, fehér rumból, mentából, cukorból és zöldcitromból álló koktélja. Egy gótikus templom harangtornyai alatt salsa-zenekar játszik a vörös szőnyeggel borított színpadon. A reflektorok fénye megcsillan a trombiták tölcsérén, a kongadobok felett vonallá egyenesednek a kezek. A zenekar mellett két táncos forog profi módon. – Szerezzünk egy asztalt! – fordulok Anne-hez.

Kubában gyakori, hogy valaki remek élő zenére bukkan, ahogy mi is a Plaza de la Catedralon. Havi húsz dollárnak megfelelő átlagfizetés mellett kevés kubai hord magánál iPodot. Helyette passzióból megalkotják maguknak a saját számaikat. A Kubában töltött első délelőttünk első órájában ráakadtunk egy trovadorra (népdalénekesre), aki egy teraszon pengette a gitárját, és két harsonásra, akik melódiatöredékeket cserélgettek egymás közt. Egyikük sem közönségnek játszott, doboz se volt az aprópénznek.

Másnap felfedezzük a Calle Mercaderest, az Ó-Havannát behálózó számtalan macskaköves utca egyikét. Amikor elhagyjuk a fák árnyékolta Plaza de Armast – a sziget egyik legelső közterét –, háromemeletes palotához érkezünk. Bekukucskálok a kapun, amely annyira impozáns, hogy mögötte csakis múzeum vagy szálloda lehet. Ehelyett egy bútorokkal, emberekkel és frissen mosott ruhával telezsúfolt helyiséget pillantok meg.

A kubaiak tökéletesen megtanulták, hogyan lehet abszurd viszonyok között élni: még most is sorban kell állni az államilag támogatott élelmiszer-fejadagokért, de mindenkit megillet az egészségügyi alapellátás. A polgárok zömének nem engedélyezik, hogy ingatlant vagy autót vásároljon, mégis a Malecónt (Havanna kb. 8 km hosszú tengerparti sétányát) szegélyező lepattogzott festésű, korhadó gerendájú bérpaloták bármelyike másutt dollármilliókat érne, ha felújítanák.

Egy lépés előre, egy lépés hátra. Bal láb, jobb láb, bal; jobb láb, bal láb, jobb. A ritmus: gyors-gyors-lassú, és nem szabad sietni. ¡Más despacio, por favor! Sietni veszélyes.

Yoel Letan, a Café Tabernában megismert táncos pár centire áll a jobb fülemtől. Délelőtt tizenegy óra van, és a Café Taberna fölötti galérián szorongunk. Nincs légkondicionálás, agyvízforraló a hőség. – Egy-két-há, egy-két-há – számol Yoel. Kétségkívül valamit rosszul csinálok, de nem tudom, mit. Az alaplépéseket már évekkel ezelőtt megtanultam, szóval a lábam úgy mozog, ahogy kell. Azzal van a gond, ahogy én mozgok. – Suave, suave – mondja Yoel. Lágyan, lágyan. – Lazulj el, barátom!

Anne közben különleckét vesz Asmarától, és bár egyikünk sem érdemli ki az aranycsillagot a tanárától, szerencsésnek érezzük magunkat, hogy hajlandók oktatni minket. Havanna tele van briliáns salsatáncosokkal, de általában nincs weboldaluk, hogy meg lehetne velük szervezni az órákat külföldről.

További tíz perc tanulás után Yoel párba állít Asmarával, míg ő Anne-nel salsázik. Megtanít minket dile que no – nemet mondani. Ez egy olyan lépéskombináció, amelyben a partnerek helyet cserélnek, majd forgások következnek. Az utolsó lépés a közös forgás: egymásba font karjaink habverőként pörögnek a fejünk fölött. Ez olyan bonyolult mozdulatsor, hogy csak akkor tudom kivitelezni, ha nem gondolok arra, amit csinálok. Yoel végre bátorítón biccent egy kicsit. – Impresivo – mondja.

Maga zenész? – kérdezi Lili Robinson. – A fiam is az! Úgy örülök, hogy megismerkedtünk! – Filigrán és energikus. Robinson azt a casa particulart – panziót – vezeti, amelyben megszállunk a déli parti Cienfuegos városában. Lepottyantja táskáinkat a hálószobánkban. – Jól van – mondja cinkosan. – Mit fogunk csinálni?

Szeretnék ellátogatni abba a faluba, mondom, ahol Benny Moré, Kuba egyik leghíresebb énekese született 1919-ben. Robinson elveti az ötletet. – Nincs ott semmi látnivaló – jelenti ki. Minek nézegessem egy rég halott énekes poros relikviáit, amikor összejöhetek egy mai kubai muzsikussal is?

Robinson kituszkol az ajtón. Pár saroknyira beszaladunk egy lakásba, ahol Lili gitáros fia, Rajadel próbál a zenekarával. Amikor a kubai zenéről kérdezem, egy 19. századi népzenét és táncot, a danzónt említi, amely hatással volt a salsára, aztán a combján dobolja el a 19. században afrikai rabszolgák által meghonosított ritmusképleteket, és elmagyarázza, hogyan épültek be ezek a kubai dallamokba.

– Szívesen ötvözzük a rockkal és a hiphoppal a modernebb hangzás érdekében. Ez a stílus a timba.

Az élet Kubában kötélhúzás a modern és a hagyományos között, a változás ütemét vánszorgássá lassította a kommunista ideológia és gazdasági realitás. A Havannából Cienfuegosba tartó busz parlagon heverő szántóföldek mellett haladt, a nagy ritkán felbukkanó óriásplakátok Kuba köztiszteletben álló szabadságharcosait – José Martít, Che Guevarát és Fidel Castrót – ábrázolták, olyan jelmondatokkal, mint „Viva la revolución!”. Forgalom szinte nem is létezett.

Természetesen Kuba megváltozott az 1959-es forradalom óta, de Cienfuegosban, ahol a Rajadelnél tett látogatásom után kószálok, kevés jelét fedezem fel a fejlődésnek. Eltérően a sziget más gyarmati városaitól, ahol a súlyos spanyol barokk építészet hatása jellemző, ebben a városban – amelyet francia bevándorlók alapítottak az 1800-as évek elején – az épületek tágasak és kifinomultak. Pasztellszínű oszlopsoros paloták előtt sétálok el, míg kiérek a Cienfuegos-öböl nyugodt, félhold alakú partjára.

Egy nappal később és 80 kilométerrel keletebbre Trinidadban lovagolok, melyet sokan Kuba legszebb gyarmati kisvárosának tartanak. Pálmafák övezte terek és magas, fehér templomtornyok csoportosulnak a hegyoldalban a csillogó Karib-tenger felett. Lovas idegenvezetőm, Julio Muñoz poroszkál előttem a macskaköves utcán két színesre festett villa között. Egy városszéli házból salsa dübörög, amiről eszembe jut, hogy az embereknek Kubában improvizálniuk kell, különösen, ha vállalkozni akarnak. Muñoz minden volt már gépszerelőtől esküvői fotósig. Most a Casa Colonial Muñoz nevű vendégházat üzemelteti Trinidadban, és nemrég fogott bele a lovas idegenvezetésbe.

Letérünk egy ösvényre, amely az Escambray hegység egyik kanyonjára vezet. Ahogy a hegytetőket bearanyozza a lemenő nap, Muñoz megjegyzi, hogy Kuba jelenlegi elnöke, Raúl Castro a szabad piaci reformokkal kísérletezik. Kubában a legnagyobb munkáltató az állam, de nemrégiben a kormány terveket jelentett be a magánfoglalkoztatás bővítésére. Muñoz legálisan most először vehetett föl egy alkalmazottat, aki segít a vendégház körüli teendőkben.

– Az emberek jelentik Kuba legnagyobb erőforrását – mondja. – Csak szabadság kell nekik, hogy azt tehessék, amit akarnak.

Füst. Veríték. Villogó rózsaszín és zöld fények hasítanak keresztül a füstgép ködén. A zene kalapácsként lüktet a mellkasomon. A színpadon három nő összehangoltan táncol bűnösen rövid szoknyában.

Búcsúesténk színhelye a Casa de la Música. Ide azért járnak az emberek, hogy Kuba legjobb salsaegyütteseinek játékát hallgassák az éjszakában, s olyan zenére táncoljanak, amely a modern – szenvedélyes, színes és szexi – kubai életet tükrözi.

A táncosok után a konferanszié előrelép, és úgy jelenti be az est fő attrakcióját, mint egy gólt a foci-vb-n. – Charangaaa Habaneraaa!

Egész zenészhadsereg – énekesek, trombitások, billentyűsök és megszámlálhatatlan ütős özönli el a színpadot. Mindegyikük fehérben. És valamennyien jobbra-balra lépegetnek egy begyakorlott koreográfia szerint.

Sabor, amely a rajongók szerint a nagy salsa meghatározója, szó szerint „ízt” vagy „fűszer”-t jelent. Igazi jelentése inkább csak érezhető, mint érthető. Én ma éjjel biztosan érzem. Ki akarom próbálni frissen szerzett tánctudásomat. Anne áldásával felkérek egy kubai nőt. Kézen fogom, és kikacskaringózunk a táncparkettre.

Bal kezemmel megfogom a partnerem jobb kezét, és átkarolom a derekát. A leckéket felidézve gondosan számolok, és átlendítem magam előtt egy dile que no-val. – Hát te tudsz salsázni! – kiált fel a hölgy.

Új szám kezdődik a dübörgő, modern timba stílusban. Trombiták siketítik a fülem, és kongadobok visszhangoznak a gyomromban. A levegő megsűrűsödik a minden irányból összepréselődő testek forróságától. Nemsokára kikapcsol az agyam. És csak táncolok, forgok, és ugyanúgy részévé válok a zenének, mint a muzsikusok a színpadon. Ez kétségkívül a sabor. Olyan érzés, mintha benzint locsolnának lángoló lelkemre.

Vote it up
207
Tetszett?Szavazzon rá!