„Szeretlek, Anyu!”

Az anyák napjára szánt ajándékokban a valódi ajándék az idő és a fáradság, ami benne van az összes alkotásban

Nem múlt el anyák napja, hogy három kisfiam, Jeff, John és Robert ne készített volna ajándékot nekem. Az évek múlásával a legfelső komódfiókom megtelt ezekkel a megható, egyedi ajándékokkal: szívekkel telerajzolt lapokkal, rajtuk nagybetűs vallomások az örök szeretetről, házilag készített tűpárnákkal, esetlenül összeállított gyöngyfüzérekkel, egy apró agyagmalaccal, amelynek kunkori farkincája azóta sajnos levált a testéről.

Tavaly Robert maga faragta, gyönyörűen díszített papírvitorlával felszerelt fahajót adott ajándékba. Miután kiálmélkodtam magam és megköszöntem, megkérdezte, kipróbálhatná-e a ház mögötti patakban. Johntól egy talapzatra helyezett agyag ősemberfejet kaptam.

A valódi ajándék persze a munka – az idő és a fáradság, ami benne van az összes alkotásban. Amíg gyermekeim a feladattal birkóztak, mindvégig rám gondoltak. Energiájukat arra összpontosították, hogy minden tőlük telhetőt beleadva örömet szerezzenek nekem. Végül is ez az egyetlen ajándék, amelyre a legtöbb anya igazán vágyik.

Magam is emlékszem hajdani erőfeszítéseimre, mikor édesanyámnak ajándékot készítettem. Egy mókás zsebkendő jut eszembe, amelyre nagy öltésekkel, az anyagot összehúzva, ügyetlenül ráhímeztem: „Boldog házassági évfordulót!” További díszítésként mindegyik sarkára csipkebokrétát varrtam. A csipkedísz nevetségesen meredezett – édesanyámnak mindenesetre tetszett.

A legfőbb művemnek tekinthető ajándékot azonban negyedik osztályosként készítettem. Egy mellcsokor volt, amelyet pasztellszínűre festett, viseltes nejlonharisnyák darabjaiból állítottam össze az iskolában. Minden egyes levelet és szirmot külön-külön formáztam meg kézzel egy hajlékony drótból, s ezeket a megfelelő színű nejlonnal húztam be.

Anyák napja előtti este nem bírtam tovább a feszültséget. Megkértem édesanyámat, hogy bontsa ki az ajándékát. El volt ragadtatva ügyességemtől és ötletességemtől; a kis csokrot azonnal kitűzte kék-fehér kockás otthoni ruhájának vállrészére.

Alkonyodott, a szélesre tárt konyhaajtón keresztül a langyos tavaszi este frissessége és a madarak szűnő csiripelése áramlott be. Kellemes, lágy félhomály töltötte meg a helyiséget – félhomály, amelyben csak édesanyám szeméből tükröződött némi fény.

Halála után, ruhái rendezgetése közben kihúztam toalettasztalának egyik kis fiókját, és megtaláltam a csokrot – nem volt annyira finom munka, mint amilyenre emlékeztem, de a levelek és szirmok színei semmit sem veszítettek eredetiségükből és teltségükből. Édesanyám az évek során megőrizte a csokrot.

Mi, anyák ragaszkodunk emlékeinkhez, legyenek azok bármilyen egyszerűek is. Biztonságba helyezzük egy fiókban; selyem és csipke közé rejtjük, ahol ugyanolyanok maradhatnak, ahol nem másíthatja meg őket a külvilág. Néha elővesszük, és eszünkbe jut az üzenet, amit tolmácsoltak: „Szeretlek, Anyu!”

Vote it up
9
Tetszett?Szavazzon rá!