Szerettelek, szerettelek, szerettelek

Derek K. Miller négy éven át küzdött a rákkal, ám vereséget szenvedett. Közben blogot vezetett

Kapcsolódó cikkek

Na, ez is jól kezdődik
2006. december 21.

Ez év elején a szokásosnál gyakrabban kezdtem a mellékhelyiségbe járni, a szelek bántottak, általában véve romlott a közérzetem. Kezdetben azt hittem, valami bélfertőzés vagy élelmiszer-allergia, mert hasmenésnek tűnt. Ez egész nyáron nem múlt el. Ősszel észrevettem, hogy a székletem véres, néha élénkvörös. A családorvosunk azt mondta, valószínűleg ártalmatlan ok áll a háttérben, de javasolta, hogy azért csak nézessem meg magamat gasztroenterológussal. Novemberben egy helyi kórházban dolgozó kitűnő szakemberhez, dr. Ennshez irányított.

Dr. Enns proctitisre (végbélgyulladás) gyanakodott, de a hajlékony endoszkópos szigmabéltükrözéssel polipot talált. A polip eltávolításához január végén teljes vastagbéltükrözésre lesz szükség. Kiderítettem, hogy az efféle daganat távolról sem ritka jelenség, de akkor sem örülök neki. Tudom, hogy irracionális, de valahogy ösztönösen úgy érzem, mivel cukorbeteg vagyok, nekem felmentés jár az attól független problémák alól. Az egészség és a valószínűség azonban nem így működik.

Vastagbéltükrözés
2007. január 7.

Holnap megtudom a múltkori szövetmintavétel eredményét. Az orvosom megmondja, hogy a belemben talált polip valószínűleg rákos-e. Optimista vagyok, mert demográfiailag az én esetemben csekély a kockázat.

Ahány vastagbéltükrözöttel eddig beszéltem – és ha az ember szóba hozza a témát, meglepődik, milyen sokan vannak –, mind azt mondja, az egész vizsgálatban az azt megelőző nap a legrosszabb, amikor valami löttyöt kell inni, hogy kitisztítsuk a tápcsatornát.

Bocsánat a cifra fogalmazásért
2007. január 8.

Ez általában eléggé jól nevelt blog, ártalmatlan a gyermekekre és egyéb érzékeny lelkűekre nézve. Ma viszont nem.

B... meg!
A kib...tt k... életbe!
Beszedtem egy kib...tt rákot.

Nem olyan durva, amilyen lehetett volna. Az orvosom azt mondja, valószínűleg a vastag- és végbélrák, konkrétabban egy mérsékelten differenciált adenokarcinóma igen korai stádiumában vagyok.

Biológiai értelemben minél differenciáltabbak a ráksejtek, annál kevésbé veszélyesek, mert inkább olyanok, mint a „valódi” sejtek, amelyek tényleges működéseket végeznek, és kevésbé olyanok, mint az „általános” sejtek, amelyek semmi mást nem csinálnak, csak osztódnak, növekednek. A differenciálatlan sejtek ősibb, kezdetlegesebb állapotúak, „általánosabbak”.

Az én polipom sejtjei nem teljesen differenciálatlanok, de nem is normálisak. Növekszenek, ezért el kell távolítani őket. Úgy fest a helyzet, hogy a rákom alighanem nullás stádiumú. Azt mondják, a beavatkozás gyógyulást hozhat.

Ma korán eljöttem a munkahelyemről, és Airdrie-vel, a feleségemmel beugrottunk az italboltba Glenlivetért, ma este el is fogyasztottam két pohár malátawhiskyt tisztán.

Van rá esély, hogy kinyírjuk ezt a hogyishívjákot, és egész jól leszek.

De akkor is b... meg! BÚÉK 2007!

Miller hawaii családi nyaraláson, nem egészen öt hónappal rákdiagnózisa előttFeledékenység, szórakozottság
2007. január 16.

Tudják, szeretnék úgy tenni, mint akinek kutya baja. Tárgyilagosan nézve tudom, hogy az orvosaim képesek eltávolítani a polipot, és utána hiperszuper-egészséges leszek. De minden rohadt percben ez jár az eszemben, és zavarja a rendes, némileg megkergült időbeosztásomat.

A kényes teendőket (gyerekek iskolába és hazavitele, étkezés) elintézem, de a legutóbbi héten a munkámban döbbenetesen eredménytelennek mutatkoztam.

Sosem értettem az embereket, akik azt mondták, a fejüket is elhagynák, ha nem lenne odanőve. Most már értem. Sőt, szívesen elhagynám a vastagbelemet, ha nem lenne makacsul odanőve.

Nulladik nap
2007. január 31.

Nem annyira rossz hír, de nem is jó. Airdrie-vel elmentünk a gasztroenterológusomhoz, aki közölte, hogy a belemben három-négy centiméter hosszúságú rákos lézió – az orvosok már nem használják a polip szót – van, amit el kell távolítani. A lézió a jelek szerint nem terjedt tovább, de csak akkor fognak biztosat tudni, ha már kivették és megvizsgálhatják szövettannal azt meg a nyirokcsomókat is.

A következő lépés az, hogy találkozom a sebészemmel, dr. Brownnal, aki majd megműt, kivág egy vastagbélszakaszt, és egymáshoz ölti a megmaradt részeket. Ez nem kis operáció. Legalább egy hétre befekszem a Szent Pál Kórházba, és körülbelül két hónapra kiesem a munkából. Nem tudni, hogy azután kemoterápiára, sugárkezelésre, illetve további sebészi beavatkozásra szorulok-e. Ennyi a terv – kicsit lesújtó, de mégiscsak terv. Úgyhogy kinevezem ezt a rákkezelésem nulladik napjának.

Megtervezett baleset
2007. február 2.

A közbeeső időben az a furcsa, hogy fizikailag közel normálisan érzem magamat. Ha jobban meggondoljuk, a „műtét” csupán szakkifejezés arra, hogy ellenőrzött körülmények között súlyos sérülést okoznak, ezáltal elejét veszik későbbi súlyosabb fejlemények bekövetkezésének. Emiatt megbomlik bennem a szellemi összhang, mert az értelmemmel tudom én, hogy ez szükséges, de az agyam érzelmi része háborog: „HOGY MIT fognak ezek csinálni velem? És még hagyom is?”

Félek
2007. február 7.

Ma felbőszültem, később pedig sírtam a gyerekeim előtt, pedig azt nem nagyon gyakran teszem. Az én fantasztikus, bámulatos lányaim, Marina és Lauren tudják, hogy sírni igenis helyes, sőt megmondták nekem, hogy én is nyugodtan sírhatok, de akkor sem lenne szabad látniuk, hogy az apjuk sír, mert rákos és fél.

De hát félek. Félek, hogy fiatalon halok meg. Félek, na.

Nem újdonság
2007. február 18.

Nem vagyok vallásos, nem hiszek istenekben, démonokban, szellemekben, semmilyen bolygó lelkekben. Miután a szervezetem leáll, én már nem létezem többé (sem kevésbé). Az ad értelmet, vigaszt, sőt késztet csodálatra, hogy igyekszem megérteni az embereket, más lényeket, az életet, a földkerekséget, a Tejútrendszert, a világmindenséget. Hogy igyekszem rendes ember, jó férj és apa lenni.

Átütemezés
2007. március 5.

Kezdem érteni Mike Myerst, aki azt nyilatkozta, hogy az ember semmit sem tervezhet meg. Kiderült, hogy a csomó, amelyet a sebészek eltávolítottak a végbelemből, mégiscsak rákos volt, mint ahogy legalább egy környező nyirokcsomó is. A vezető sebészem, dr. Brown erre azt mondta, hogy „döbbenetes”, márpedig orvostól nem nagyon gyakran hallani ilyesmit. Szóval ezek szerint a rákom 3-as stádiumú, nem nullás.

Ez a következőt jelenti: nem műtenek meg most rögtön, hogy eltávolítsák a följebb található rákos daganatot. Helyette vagy a jövő héten, vagy a rákövetkezőn fölkeresem a Brit Columbiai Onkológiai Intézetet, ahol sugárterápiás (és talán kemoterápiás) kúrát kezdenek, jól odapörkölnek a ráknak, hogy meghunyászkodjon. Ez olyan öt hétig eltart. Azután várok vagy nyolc hetet, amíg jelentkezik a besugárzás hatása, azután pedig jöhet a műtét, amellyel eltávolítják a végbelem legnagyobb részét és (remélhetően) az egész rákot.

Ennyit
2007. május 20.

Még sosem
aludtam ennyit
kakáltam ennyit
fogytam ennyit
szedtem ennyi gyógyszert
szellentettem ennyit
tusoltam és kádfürdőztem ennyit
éreztem magam lenullázva ennyit
penészedtem a négy fal között ennyit
néztem ennyit a Discovery Channelt
hiányzott ennyire, hogy a feleségem közelében legyek, noha egy fedél alatt vagyunk, és mégis.

Nem vagyok bátor
2007. május 27.

Aki meghallja, hogy rákos vagyok, kemoterápiára meg sugárterápiára fogtak, és majd meg is műtenek, mindjárt ámuldozik, hogy milyen bátor vagyok. Egy nagy sz...t vagyok bátor. Itt ez a betegség, és az orvosaim meg a családom segítségével harcolok ellene. Remélem, hogy megszabadítom tőle a szervezetemet. Azért blogolok róla, mert kényszeresen blogolok mindenről. De a kezelés fájdalmas és kimerítő. A legrosszabb pillanatokban önmagam zsémbes, szófukar, szürke árnyékává változom, aki az anyák napjától a halomba gyűlő szennyesig mindenről megfeledkezik. Nem bátorságból, hanem kénytelenségből, olykor elkeseredésemben vágok neki minden újabb napnak.

Az igazán bátrak a szeretteim, köztük a kislányaim, de különösen a feleségem. Elképesztő, amit ebben az évben teljesít, szinte naponta fuvaroz a Brit Columbiai Onkológiai Intézetbe, emellett dolgozni jár, vezeti a háztartást, mosdatja, öltözteti, jóllakatja és szeretgeti a gyerekeket, mialatt én goromba pokróc kemo- és sugárterápiás roncsból csupa csont és bőr kórháztöltelékké, majd mankós lábadozóvá vedlek át (és nemsokára ismét jön a kemó). Elvisel, amikor nyöszörögve nyomom az ágyat, egy órára a mellékhelyiségben rekedek, vagy amikor annyira sem tudom összeszedni magam, hogy megöleljem, vagy amikor az összes meleg vizet elpancsolom, hogy megpróbáljam lenyugtatni a hasamat. És mégis szeret, annak ellenére, hogy a kezelések csaknem agyatlan droiddá változtattak.

Mutassak egy bátor embert? Tessék, ő tényleg bátor, és imádom.

Halvajáró?
2007. június 26. és 27.

A rákos daganat a belemben a kemoterápia és a sugárkezelés dacára nőtt. A foltok a tüdőmben nem műtermékek, szóval nem a vizsgálat hibái, hanem tényleg további pici tumorokat jeleznek, vagyis a rákom áttétes (az eredeti helyén túlra terjedt). Ennélfogva most már hivatalosan 4-es stádiumú áttétes vastagbélrákom van.

A sebészek a lehető leghamarabb vastagbélkimetszést fognak végezni, és adjuváns kemoterápiát kapok, amely a tüdőáttéteket veszi célba. A vastagbélkimetszés közel sem olyan szörnyű, mint hinnénk. Sokan esnek át rajta, azután úszni járnak, sportolnak, élik az életüket. És, őszintén szólva, most már egyébként sem nagyon kedvelem a végbelemet.

Zsúfolt nap ez. Sírtam, nevettem, Simon barátommal ittam és kukoricachipseztem, megöleltem a feleségemet, a gyerekeimet és a szüleimet. És tovább küzdök. Vékony mezsgye választja el az esetleges következmények tudomásulvételét a tagadásuktól. A jövő, még a közeljövő is rejtély, mégis neki kell vágnom.

Furcsa egyértelműség van abban, hogy nem tudom, pontosan mennyi időm van hátra. Ezzel ugyebár mindenki így van, csak bennem jobban tudatosodik, mint az emberek zömé- ben. Mindannyiunk életében előfordulnak kockázatok, veszélyek. Autókarambol, húsevő baktériumok, elcsúszás a fürdőkádban, Afganisztánba vezénylés, hegymászóbaleset, földrengés, szökőár, áramütés, végzetesen cigányútra szaladt csirkecsont. És agresszív rák.

A gyógymód és a betegség
2008. augusztus 14.

Nemrégen rájöttem, hogy több mint egy esztendeje egyáltalán nem észlelek közvetlenül a rákom okozta tüneteket. Magát a halálos kórt nem érzékelem, de a módszereket, amelyekkel az orvosok, az ápolók meg én harcolunk ellene, azokat nagyon is. Ma éppenséggel kimerülten és émelyegve fekszem az ágyban, de a gyógyszerek, nem pedig a rák miatt.

Miller a lányokkal a parkban a mérleghintánál 2009 márciusában

Harcolni vagy élni
2008. október 23. és 25.

A konvencionális kezelés – kemoterápia, besugárzás, műtét – egészen szeptemberig azzal a számottevő reménnyel kecsegtetett, hogy tünetmentesíti vagy összezsugorítja a daganatomat, sőt akár (amíg nem tudtuk, hogy már áttétek képződtek a tüdőmben) meg is gyógyítja. Érdemes volt tehát kipróbálni mindent, üsse kő a mellékhatásokat meg a parkolópályára utasított életemet.

Pár nappal ezelőtt azonban Air elgondolkoztatott, miként akarok együtt élni a rákommal. Mert úgy néz ki, hogy ezt kell tennem. Nem tudjuk, mennyi ideig: hónapokig biztosan, és könnyen lehet, hogy évekig is. Minden jel arra vall, hogy a cukorbetegségemhez hasonlóan a rák is végigkíséri hátralévő életemet. Valószínűleg az végez majd velem, bármikor kerül is rá sor.

Most itt az ideje, hogy komoly döntéseket hozzak. Részt kívánok-e venni I-es fázisú klinikai gyógyszervizsgálatban, ezzel félig önzetlenül hozzájárulni a rákkutatáshoz, sok napot vizsgálatokkal eltölteni az onkológiai intézetben, nap mint nap gyógyszert szedni, talán folyton hányingerrel kínlódni, esetleg újabb fura mellékhatásokat eltűrni, akár teljesen értelmetlenül is? Vagy pedig megpróbálom kézben tartani a rákbetegségemet ahelyett, hogy hadakoznék ellene? Vajon tegyem a rákot az életmódom részévé, nem pedig olyasmivé, ami megakadályozza az életemet?

Vannak helyek, ahová még szeretnék eljutni, vannak dolgok, amelyeket megtennék, még szeretnék férj és apa maradni. Talán most van itt az ideje, hogy mindezt megvalósítsam. Nem lenne szabad elvesztegetnem az életemet, miközben azzal próbálkozom, hogy győzelmet arassak egy csatában, amelyet aligha nyerhetek meg.

Ezzel új fejezet kezdődik a betegségem értékelésében, abban, ahogyan a családom meg én együtt élünk vele, és ettől jóleső érzés tölt el, mert most az életre helyezem a hangsúlyt.

Mesék
2009. július 28.

A mesék logikája nem mindig nyilvánvaló. Nem feltétlenül vezetnek előre megjósolható befejezéshez, esetleg nincs se értelmük, se tanulságuk. Íme, egy mese: két évvel ezelőtt 65 kilót nyomtam, körülbelül harminccal kevesebbet, mint most. Úgy néztem ki, mint aki hadifogolytáborból szökött, sápadt voltam, zörögtek a csontjaim. Éppen kiengedtek a Szent Pál Kórházból, ahol majdnem egy hónapot töltöttem a nagy rákműtét és bélelzáródás után. Októberre visszahíztam tizenöt kilót. Egy év leforgása alatt még egy rakás kemoterápiát kaptam, kihullott, majd újra kinőtt a hajam, és a kemótól borzalmasan kipattogzott a bőröm. További egy év elteltével a rák még mindig itt van, de harcolok ellene, és egész jól érzem magamat. Vége a mesének. Egyelőre.

Nézd meg az életemet, öreg!
2009. augusztus 30.

Tehát a következőre jöttem rá: negyvenéves férfi vagyok, akinek a szervezete sokkal öregebb lett. Fiatalos pasi rozoga csomagolásban. Az emberiség történetének túlnyomó részében a negyvenéves életkor elérése már teljesítménynek számított. Az enyémhez hasonló 1-es típusú cukorbetegség halálos ítélettel ért föl. Nem azt akarom mondani, hogy minden mindegy, hanem igyekszem gyakorlatiasan gondolkozni, annak tudatában, hogy bár folytatom a harcot, amennyiben nincs valami gyökeresen új kezelés vagy rendkívüli szerencse, ez valószínűleg vesztes csata. De nem kudarc.

Hogy az a ...
2009. november 27.

Megtudtam, hogy új, egyenként két-három centiméteres átmérőjű daganatok jelentek meg a mellkasom közepén, nem messze a légcső elágazásától. A szeptemberi CT-men még nem látszottak, vagyis gyorsan növekszenek.

Ez súlyos. A gyorsabban növekvő, áttétes daganatok a két tüdőfél, a szív, a légcső és a nyelőcső közelében veszedelmesek és potenciálisan végzetesek. Kemóval támadjuk őket, emellett szóba kerülhetnek klinikai vizsgálati fázisban lévő gyógyszerek is, de ez nem biztos.

Sokszor ilyen a rák. A kezelések hatnak, hol jobban, hol rosszabbul – azután olykor nem hatnak tovább. Ez mindig harc, és olyan, amelyben alulmaradhatok.

Mindenki szomorú. Mindenféle gondolat zsong a fejemben. Ideje ismét nekivágnom az ismeretlen jövőnek.

A kemós osztály
2010. január 8.

Faramuci dolog a kemoterápia. Mintha a bőröm valami nyálkás-nyúlós anyaggal kötődne a testemhez. Érzem, hogy a gyógyszerek áramlanak a vérkeringésemben. Már csak azért is ajánlom mindenkinek a rák elkerülését, hogy ne kapjon kemoterápiát.

Az úton-útfélen emlegetett hányinger, testsúlycsökkenés és hajkihullás mind igaz, sőt akadnak egyéb, sokkal különösebb mellékhatások is. Az a brutális akné, ami másfél éve kivirágzott a bőrömön. Furcsa fekete csíkok alakultak ki a körmöm alatt. Napfény-túlérzékenység. Rengeteg hajmeresztő és randa emésztőszervi mellékhatás, amely miatt néha három-négy óráig ki sem mozdultam a mellékhelyiségből. És így tovább.

Újabb születésnap
2010. január 26.

L. lányunk ma töltötte be a tízet. A hét végén tartotta a szülinapi zsúrt, de annyira elkábultam a kemótól meg a hányinger elleni szerektől, hogy átaludtam az egészet. Szerencsére a feleségem szuper képeket csinált.

Boldog születésnapot, L.! Örülök, hogy megértem a két számjegyűvé válásodat.0

Miller 2010 májusában, vancouveri séta közben készített önarcképe

A végjáték
2010. november 27.

Az orvosok hírhedten ódzkodnak a várható élettartamot illető jóslástól, és nem ok nélkül, ugyanis gyakran tévednek. Én azonban kicsikartam a választ az onkológusomból, dr. Kennecke-ből.

– Gondolja, hogy két év múlva még élek? – kérdeztem.

– Őszintén? Nem – felelte.

Honnét tudom, hogy ez igaz? A kemoterápia már nem hat, és majdnem négyesztendei különféle rákkezelés után kifogytam a kipróbálható újdonságokból. Továbbra is daganatok növekszenek a tüdőmben, a mell- és hasüregemben, úgyhogy ezen a héten megállapodtunk az orvosaimmal, hogy abbahagyom a gyógyszerszedést. Nagyjából egy év múlva meghalok, talán egy kicsit hamarabb vagy később.

A haladási irány régóta nyilvánvaló – nekem, Airnek, két kislányunknak. 2007 elején tudtam meg, hogy rákos vagyok. Legalább 2008 óta világos, hogy semmiféle kezelés nem fogja elpusztítani, meggyógyítani a rákomat. Sosem lettem tünetmentes, és minden CT-leletből, minden vérképből egyértelmű volt, hogy az áttétes daganatok száma és mérete szinte folyamatosan, lassan, de biztosan tovább nőtt. Fontos, hogy készen állok annak elfogadására, hogy föl kell készülnöm a halálra. Ez nem azt jelenti, hogy föladom, csak szembenézek a realitásokkal.

Az élettartam rohamos hosszabbodása mellett társadalmunk egyre nyamvadtabbul képes megbirkózni a halál gondolatával. Rendszeresen kapok e-maileket idegenektől, akik mindenáron rá akarnak beszélni egy bizonyos csodakúrára. Jót akarnak, de azt is érzem, hogy nem hajlandók elhinni, hogy egy máskülönben egészséges, negyvenegy éves férfi rákos lehet, meghalhat, és végeredményben nincs mit tenni ez ellen. Ez a dolog szemlátomást zavarja egyesek világképét.

A sakkban végjátéknak hívják ezt, amikor megváltozik a taktika és a stratégia, mert nem sok bábu maradt a táblán, és a játékosok tudják, hogy már majdnem vége a játszmának.

Ahogy megjósoltam, Lucy, a kutyánk túl fog élni. Talán az idei az utolsó karácsonyom, vagy talán még egyet megünnepelhetek. Vagy megérem jövő júniusban a negyvenkettedik születésnapomat, vagy nem. Alighanem megvettem már az utolsó autómat és az utolsó szemüvegemet, de az utolsó doboz tej és csésze kávé még valamivel odább van.

Ideje van a télnek
2010. november 30.

Air, a feleségem pár napja valami bámulatosat írt a Facebookon: Minden rendben lesz. Nincs több gyötrelmes kemó. Gondoljunk csak arra, milyen egy fa ősszel, gyönyörű lombdíszben. De azután hullani kezdenek a levelei. Hiábavaló erőfeszítés a visszacelluxozásukkal meghosszabbítani a fa koronájának szépségét. A hidegben ácsorogva az ágakhoz nyomkodni a leveleket kimerítő. Ideje van a télnek. Örüljünk minden évszaknak.

Legutóbbi blogbejegyzéseimben harmincöt bekezdést írtam a kilátásaimról. Ő egyetleneggyel többre jutott.

Fölösleges hazudnotok nekem
2011. január 7.

Nem váltam a rák mint betegség szakértőjévé, de a rákosságban szakértő lettem. Rákosnak lenni különös, mert a saját szervezetem árulja el önmagát. A daganatsejtek nem holmi betolakodók: a sajátjaim. Megállás nélkül osztódnak, sokasodnak, és nem csinálnak semmi mást. Az egészségügyi szakemberek segítségével mindeddig megakadályoztuk, hogy lehengereljék a szervezetem többi sejtjét, de végül, akárcsak egy átrozsdásodó autónál, elkezdenek kiesni a működések, és azután meghalok. Ez most már sokkal kevésbé dühít, mint eleinte, mert négyévi dühöngés rettentően bomlasztó hatású lett volna.

Lehetséges, hogy még egy vagy két évig elélek, de nem valószínű. Híres rocksztárrá is válhatnék, vagy nyerhetnék a lottón, de egyikre sem érdemes számítanom, sem úgy élnem, mintha biztosra venném, hogy bekövetkezik.

Napról napra kicsit kevesebb
2011. február 24.

Az ember csak utóbb veszi észre, ha végképp abbahagyott bizonyos tevékenységeket. Fél évvel ezelőtt még mászkáltam a Whistler környéki hegyekben, elfurikáztam Seattle-be, és több száz fotót készítettem az unokatestvérem esküvőjén. Most már egyikre sem vagyok képes.

Néha azonban rögtön nyilvánvaló, például nemrégiben, amikor Disneylandbe látogattunk, világos volt: valószínűtlen, hogy ezután még egyszer eljussak Kaliforniába.

Az írást mégsem unom meg.

A kavicsos útpadkán
2011. április 14.

Odáig jutottam a rákommal, hogy a kocsi végül lecsúszott az aszfaltról, és most a kavicsos szegélyen zötykölődünk. Az út vége valahol előttünk van, nem túlságosan messze, és addig már egyáltalán nem fogok sebesen, zökkenőmentesen haladni. Ez gyorsabban következett be, mint vártam, de hát az élet gyakran ilyen.

A feleségemmel komolyan tervezgetjük a következő heteket-hónapokat. Kitöltöttem az újraélesztésről lemondó hivatalos nyilatkozatot, tehát mindenki tudja, hogy már nem élek sokáig, és nem óhajtok semmiféle heroikus beavatkozást, hogy bármi áron életben tartsanak.

Annak különösen semmi értelme, hogy intenzív osztályon lélegeztetőgépre kötve tartsanak ahelyett, hogy azt a helyet olyasvalakinek juttatnák, aki még teljesen felépülhet és hosszú életet élhet.

Meglepően kielégítő, sőt egy kicsit örvendetes érzés, hogy Airrel döntéseket hozhatunk az életem lezárásának módjáról.

Hetek vagy néhány hónap múlva egyszerűen leállok és meghalok. Ez tisztességes távozásnak tűnik.

Mindigek és néhák
2011. április 21.

Derek 1. szabálya: Mindig jön újabb kaka.

Derek 2. szabálya: Mindig jön újabb telefonhívás.

Derek 3. szabálya: Még ha „ma senki sem jön látogatóba”, valójában valaki akkor is jön látogatóba, talán hét-nyolc személy is.

Szerencsére Airnek, a feleségemnek csak az utóbbi kettőt kell intéznie. A mindigek itt véget érnek.

Néha szeretetcsomagot hoznak: három rekesz kólát, tornazsákot meg ruhát, amit a lányaim másnap fölvesznek az iskolába; néha hajnali háromkor fölbontok egy doboz jégbe hűtött üdítőt, csak hogy érezzem az első korty bizsergését a nyelvemen; néha időtlen időkig tart, hogy elolvassam a facebookos üzeneteket és twitteres válaszcsiripeket és bloghozzászólásokat és e-maileket; néha fölbosszant, hogy ismételten hiába jelentkezem le levelezőlistákról.

Néha Airrel belátjuk, hogy mindezek csak elterelik a figyelmünket, mert most már nyilvánvalóan haldoklom. És olyankor kettesben ülünk a kórházi ágyon, amely egész kényelmes, és sírunk.

Az utolsó blogbejegyzés
2011. május 4.

Hát itt van. Meghaltam, és ez az utolsó posztom. Megkértem rokonaimat és ismerőseimet, hogy miután a szervezetem végre elzárkózik a rák rám mért büntetései elől, tegyék közzé ezt az üzenetet. 1969. június 30-án a kanadai Vancouverben születtem, és 2011. május 3-án, negyvenegy évesen Burnabyben, 4-es stádiumúnak nevezett áttétes vastag- és végbélrák szövődményei következtében haláloztam el.

Mindannyian tudtuk, hogy ez be fog következni. Tudták rokonaim és ismerőseim, tudták a szüleim, Hilkka és Juergen Karl. Tudták a lányaim, Lauren (11) és Marina (13), akik a betegségem megállapítása óta annyit tudtak, amennyit elmondhattunk nekik. És tudta a feleségem, Airdrie.

Airrel biológiát tanultunk a Brit Columbiai Egyetemen, ott ismerkedtünk meg 1988-ban. Abban az évben természetvédelmi területen végeztünk nyári diákmunkát, fölborítottam az evezős csónakunkat, és úgy kellett kitolnunk a partra. Néhány tárgyra együtt jártunk, azután elvesztettük egymással a kapcsolatot. Évekkel később Airdrie meglátta valahol a nevemet, levelet írt, válaszoltam neki. Így kezdődött.

Ez 1994 márciusában történt, és 95 augusztusában házasodtunk össze. Egy másodpercre sem bizonytalanodtam el. Azt azonban nem hittem volna, hogy közös életünk ilyen rövidre sikeredik – az első találkozásunktól számítva csak huszonhárom esztendő? Nem elég. Távolról sem elég.

Kölyökfejjel, amikor a kivonást tanultam, kiokoskodtam, hány éves leszek a jelentőségteljes 2000. esztendőben: harmincegy. Nagyon öreg. (Akkor úgy tűnt.) Mire harmincegy lettem, nős voltam, két kislány édesapja, és a számítógépes szakma dolgozója. Nagyon felnőtt.

De még sok más volt hátra. Akkor még el sem kezdtem a blogomat, nem doboltam a zenekarommal, és nem kezdtem podcastolni. Mi több, podcastolás még nem is létezett. A Facebooktól meg a Twittertől még évek választottak el. A Spirit és az Opportunity marsjárók felbocsátására három esztendőt kellett várni. Az emberi génkészletet még nem térképezték föl teljesen. A Világkereskedelmi Központ tornyai még álltak.

És nem voltam rákos. Nem is sejtettem, hogy az leszek, és bele fogok halni.

Airdrie és Derek (fent), Lauren és Marina (lent) egy 2010. júliusi kaliforniai családi kirándulásonHogy miért említem mindezt? Mert sopánkodhatok azon, amit sohasem fogok látni, mégsem bánom azt, ami eljuttatott idáig. Meghalhattam volna 2000-ben, elégedetten az életemmel, de akkor sok mindent elszalasztottam volna.

És most már sok minden nélkülem fog megtörténni. Vajon milyen lesz a világ újabb tíz év múlva, vagy 2060-ban, amikor én 91 lennék, olyan korú, amilyet a nagyim megért?

Milyen új dolgokat fogunk megismerni? Hogyan kommunikálunk és közlekedünk majd? Mit fog csinálni a feleségem?

A gyerekeimnek is lesznek gyerekeik? Lesz olyasmi az életükben, amit én nehezen tudnék fölfogni?

Senki sem tudja elképzelni, mi következik az életünkben. Tervezhetünk, de nem számíthatunk rá, hogy a terveink megvalósulnak. Ez se nem jó, se nem rossz, csak a realitás.

Remélem, a lányaim és csodálatos feleségem levonják majd a betegségemből a következtetést, hogy azzal kell foglalkozniuk, amiben örömöt lelnek – hogy készüljenek föl a lehetőségekre, és ne legyenek csalódottak, ha a dolgok félresiklanak, miként elkerülhetetlenül szoktak.

A világ, igen, az egész világegyetem gyönyörű, káprázatos, csodálatos hely. Mindig, de mindig van újabb felfedeznivaló.

Visszatekintve semmit sem bánok, és remélem, a családtagjaim megtalálják a módját, hogy ugyanígy érezzenek. Az biztos, hogy szerettem őket.

Lauren és Marina, ahogy az évek során érettekké váltok, és megtaláljátok önmagatokat, tudjatok róla, hogy szerettelek benneteket, és minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy jó apátok legyek.

Airdrie, te voltál a legjobb barátom és legszorosabb kapcsolatom. Nem tudom, mihez kezdtünk volna egymás nélkül, de azt hiszem, úgy szegényebb lenne a világ.

Szívből szerettelek. Szerettelek, szerettelek, szerettelek.

Vote it up
199
Tetszett?Szavazzon rá!