Sziklának ütközött

A repülőgép lezuhant, az ablakok betörtek, a kabin kigyulladt. Úgy tűnt, hogy a hidroplán utasainak semmi reménye sincs a túlélésre

Kapcsolódó cikkek

– Ezt nem éljük túl! – hallatszott Marvin Boyd pilóta kiáltása a Beaver hidroplán motorjának zúgása és a törzs rázkódása közepette. A ködből fekete sziklák és zöld fák bontakoztak ki. Boyd kétségbeesetten a hasához rántotta a kormányt, hogy elkerülje a víz felszíne fölött repülő, utasokkal, csomaggal és üzemanyaggal terhelt gép ütközését. Amikor a Beaver megdőlt, az egyik úszótalp a sziklás partnak ütközött, és a gép vesztett lendületéből, majd a kerekén gurulva nekiütközött egy sziklának. Letört a hajtóműve, és felhasadt a külső üzemanyagtartálya, amelyből kerozin spriccelt a törzsre. A part peremétől harminc méterre a gép megállt, és kigyulladt.

Brit Columbia középső partvidékét sziklás szigetek ezrei őrzik, amelyek a legszívósabb élőlényeknek adnak otthont – moszatoknak, tengeri csillagoknak és kagylóknak. A partvidéken nem haladnak utak, a Vancouver-szigetről 22 óra alatt jut el a komp a tartomány északi részén fekvő kikötővárosig, Prince Rupertig. Az Első Nemzetek néven ismert indián települések, mint Bella Bella és Klemtu lakossága elsősorban a kompjáratokon, illetve kis helyi repülőterekről induló gépeken jut el a külvilágba. A vidék egyik legnagyobb iparága a turizmus: nyáron sporthorgászok lepik el a környéket, hogy lazacot és óriás laposhalat fogjanak.

Boyd 2014. július 11-én a Bella Bellától 35 kilométerre eső St. John Harbour öbölben egy halászkunyhónál készült letenni a hidroplánt, amikor a baleset történt. A tapasztalt pilóta 29 éves pályafutása során több mint 12 500 órát repült hidroplánnal.

Miután 2009-ben eladta a saját légitársaságát, alkalmanként kisegítette barátját, Don McNeice-t, a Beaver tulajdonosát, aki a brit columbiai partvidéken szállított utasokat távoli sporthorgásztanyákra.

A szűkös, fémborítású fülkében ott ült McNeice és a szerelője, Richard Pick. Boyd nemrég vette fel őket egy part menti településről. St. John Harbourban Gordon McLeod várt rájuk, McNeice ismerőse.

A repülőgépet 1953-ban építették; egyetlen hajtóműve hangosan zúgott, ahogy az öbölhöz közeledtek. A szárazföld fölött tiszta volt a levegő, de a pilóta nem lepődött meg, amikor a part mentén sűrű ködfelhőt vett észre. A tenger fölött gyakran bukkannak fel váratlanul kisebb-nagyobb ködsávok. Marvin három kört írt le, hogy felmérje a helyzetet. Tudta, hogy utasai mielőbb haza szeretnének érni Haida Gwaiira a hétvégére, a köd pedig akár napokig is ott lebeghet. A zöld-fehér Beaver leereszkedett az öböl sós vizére, és egy úszó csónakházhoz siklott, amelyben Gordon McLeod várt a fuvarra.

Boydot aggodalommal töltötte el, hogy milyen sokáig tart bepakolni McLeod szerszámait és felszerelését. Amikor a három férfi végre felmászott a gépre, Boyd végiggondolta a repülési tervét, mielőtt a felszálláshoz bekapcsolta a hajtóművet: a vízfelszín fölött siklik majd, míg rést nem talál a ködfelhőn, ahol biztonságosan felemelkedhet a tiszta égboltra. Ha nem sikerül, ismét leszáll, és a vízen úszva halad át a sűrű ködrétegen – ezt a stratégiát korábban már több helyen is alkalmazta.

A köd áthatolhatatlannak bizonyult, ezért Marvin a terv szerint kiengedte a fékszárnyakat, hogy felkészüljön a leszállásra. Ekkor vette észre a horgászhajót, amely épp ott ringott a vízen, ahol ő le akart szállni. A pilóta megfeledkezett arról, hogy sokan hajóznak ki ide horgászni a közeli kunyhókból. Nem tehetett mást, a gépet a szárazföld felé kormányozta, s reménykedett, hogy a part mentén elnavigálhat a ködben.

Alig telt el néhány másodperc, és Marvin rájött, hogy zsákutcába került. A szárazföld vészes sebességgel közeledett, és a telepakolt gépet nem tudta felemelni a fák fölé.

David Bell kapitány a tizennégy méteres Pacific Lure-t kormányozta, amelynek egyfős legénysége és hat utasa volt. A St. John Harbour északi részén, Cheney Point mellett hajóztak, lazacra horgásztak. A két emelet magasságban a kormánynál álló Bell látta, amint a ködből egy hidroplán bukkan elő a hajó jobb oldalán, és egyenesen feléjük közeledik.

A Beaver, amilyen váratlanul feltűnt, olyan hirtelen a part irányába fordult, és belerepült a ködbe. David a navigációs műszereire nézett. Kizárt, hogy átjusson azon a szűk szoroson – gondolta.

Az öböl bejáratához kormányozta a hajót. A ködfátyolon keresztül látta, hogy lángra kap a repülőgép roncsa. Mivel a sekély vízben nagyméretű hajójával nem mehetett közelebb a parthoz, Bell nem tehetett mást, csak általános riasztást adott ki, segélyhívást valamennyi tengeri járműnek. Rögzítette a hosszúsági és magassági koordinátákat, majd lenyomta a tengeri VHF-rádió gombját. Adását így fejezte be: – Nem hiszem, hogy ezt bárki túlélte volna.
 

A St. John Harbour vízén lebegő csónakházban Richard Mellisnek görcsbe rándult a gyomra, amikor a recsegő rádión meghallotta Bell segélyhívását. Eredetileg úgy tervezték, hogy Mellis, aki Don McNeice-nek dolgozott mint szerelő, kollégáival együtt repül majd a Beaveren, de úgy döntött, hogy inkább hátramarad és befejez néhány sürgős munkát.

Mellis és egy horgászvezető beugrott az alumíniumcsónakba, és a baleset helyszíne felé indultak. Miközben a két kilométeresre becsült távolságon hajóztak, Mellis próbált felkészülni a dermesztő látványra.

Amikor Marvin kétségbeesetten elkanyarodott, Richard Pick ösztönösen a térde közé hajtotta és karjával lefedte a fejét. A repülő a sziklának ütközött, kitörtek az ablakai, a fülke lángba borult. Pick könyökével kilökte az égő roncs hátsó ajtaját, és kiugrott.

Miután végigvizsgálta a testét, s mindössze a feje búbján talált egy kis sebet, a hátsó ajtón keresztül visszamászott a gépbe. A gyúlékony üzemanyag ijesztő sistergése mellett McLeod nyöszörgését hallotta, aki alig volt magánál, miután beverte a fejét a pilótaülés fém háttámlájába. Pick odamászott hozzá, kikapcsolta társa biztonsági övét, és kihúzta a gépből. McLeod feje erősen vérzett. Pick a karjánál fogva eltámogatta a férfit egy néhány méterre lévő sziklahalomhoz, és bekötözte a fejét az ingével.

Don McNeice egy perccel az ütközés után magához tért. Balra fordult, és meglátta az öntudatlan Boydot, akit az ülésébe szegezett a magassági kormány és a biztonsági öv. A pilóta lábát lángok nyaldosták. Ahogy próbálta kiszabadítani Boyd mozdulatlan testét, McNeice nadrágja is lángra kapott. Kimászott a gépből, és a dagály után visszamaradt pocsolyához szaladva eloltotta a lángokat.

Ám McNeice, akinek csúnyán megperzselődött a térde meg a lábszára, tudta, hogy nem hagyhatják Boydot a gépen. Bemászott a segédpilóta ajtaján, és kikapcsolta Boyd biztonsági övét, miközben Pick a hátsó ülésről előrenyúlva ragadta meg az övet. A két férfinak sikerült az ájult Boyd testét kihúzni a gépből.

A pilóta állkapcsa eltörött, a karja és a keze szinte elszenesedett. A legsúlyosabb sérüléseket az altestén szenvedte el: a nadrágját és a cipőjét elemésztették a lángok, a bőre megsemmisült, a lábfején és a lábszárán láthatóvá váltak az ínszalagok. Testének mintegy harmadán szenvedett el harmadfokú égést, keringési rendszere csak nehezen tudta pótolni a folyadékveszteséget. Szinte teljesen meztelenül feküdt a sziklás talajon. Biztosra vették, hogy ha rövid időn belül nem kap orvosi ellátást, a szervezete felmondja a szolgálatot.

McNeice levette az ingét, és Boyd feje köré tekerte, hogy elállítsa a vérzést. Többet nem tehetett. Gordon McLeod gyakran elvesztette az eszméletét, Pick ingét pedig átáztatta a fejéből szivárgó vér. – Beszélj hozzám, Gord! – kiáltott McNeice, hogy ébren tartsa McLeodot.

A testében szétáramló adrenalin hatására nem vett tudomást a lábán lévő égési sebekről. Hamarosan úrrá lesz rajta a fájdalom. Egyedül Pick maradt sértetlen, csak az arca pirult ki a hőtől. De az égő gép előtt rostokló férfiaknak nem volt elsősegélycsomagjuk, és sehogyan sem tudtak segítséget hívni.
 

A hajósok rádióadásán hamar híre ment a szerencsétlenségnek. A kanadai szövetségi rendőrség (RCMP) és a parti őrség – mindkét szervezet egységei Bella Bellára, az őslakosok hétvégi ünnepségére vonultak fel – egy gumicsónakot és egy orvosi felszerelésekkel ellátott nagyobb vízi járművet irányított a baleset helyszínére. Comox városából mentőhelikoptert küldtek, de a köd miatt kénytelen volt visszafordulni.

Mindeközben egy horgásztúrán lévő brit columbiai orvoscsoport is értesült a balesetről, és rögvest feltekerték a zsinórjaikat. Horgászvezetőik a félórás hajóútra lévő helyszínre irányították őket.

Negyed órával a baleset bekövetkezte után Richard Mellis ért elsőként a helyszínre. A roncstól távol látta meg a négy férfit – kettő elterült a földön, mint akiket kiütöttek, kettő ült. A horgászvezető a part közelébe irányította a hajót, és Mellis a csúszós sziklára ugrott, kezében elsősegély-felszerelésekkel, amelyeket a horgászhajón szedett össze. Tudta, hogy a túlélők sokkos állapotban lehetnek, és amennyire csak lehet, fel kell őket melegíteni. Néhány perccel később befutott egy kirándulóhajó St. John Harbourból. Két utasa és Mellis elsősorban Boydot akarta elvinni, aki súlyos égési sérüléseket szenvedett. A három férfi összekulcsolt karjával hordágyat rögtönzött, és így emelték le Boydot a szikláról. Ezután Richard Picket és Don McNeice-t segítették az egyik hajóra, míg Gordon McLeod a másikra került.

A motoros járművek a sérültekkel a fedélzeten Bella Bella felé indultak, és a rádiójukból értesültek róla, hogy hamarosan jobban felszerelt tengeri egységekkel fognak találkozni. Boydot és McLeodot a parti őrség mentőhajójára, McNeice-t és Picket pedig a rendőrségi gumicsónakra tették át. Időközben megérkeztek az orvosok is, akik ellátták a sérülteket. Boyd égési sebeit és McLeod fejsérülését korábban bekötözték a parti őrség elsősegélynyújtói.

– Sok szempontból szerencséjük volt: a közelben járt a kirándulóhajó és az orvoscsoport, valamint Bella Bellában nagyobb készültséget tartottak – sorolja Dale Judd rendőrtiszt, aki a gumicsónakkal érkezett a helyszínre. – Pedig a baleset a semmi közepén történt. Nézzék csak meg a térképen, milyen messze van onnan a vancouveri kórház!
 

Marvin Boyd 2014 szeptemberében térhetett haza Haida Gwaiiba a vancouveri G. F. Strong Rehabilitációs Központból; arra számít, hogy „100 százalékig” rendbe fog jönni, és újra repülhet. Don McNeice lábán bőrátültetést hajtottak végre. A kezelés miatt a nyár nagy részét ágyban kellett töltenie, és ezalatt megváltozott a hozzáállása a munkához. – Korábban munkamániás voltam – ismeri el. – De a kezelés alatt néhány telefonhíváson és e-mail megírásán kívül nem tudtam csinálni semmit. És az üzlet nélkülem is remekül ment.

Richard Picknek kicsit megpörkölődött a haja, de egyéb baja nem lévén rögtön visszamehetett dolgozni. Gordon McLeod, aki otthonában tért magához súlyos agyrázkódásából, nagyon hálás Boydnak, aki gyorsan reagált a vészhelyzetre. – Ha ő nem kapja félre a kormányt, most nem beszélgetnénk itt – mondja.

Boydnak a balesetről eszébe jutott, amit egyszer a feleségének jósolt a repüléssel kapcsolatban. – Azt mondtam neki, ha valaha baleset ér, az biztos ködben történik majd – idézi fel. – Hogy megúsztuk, az több, mint szerencse. Kész csoda.

Vote it up
99
Tetszett?Szavazzon rá!