Támasz a bajban

Hogyan talált barátokra az igen ritka veleszületett betegségben szenvedő kislányuk gyógyulásában reménykedő holland család Philadelphiában

Kapcsolódó cikkek

Segítőket keresünk! – Dave Bersonnak megakadt a szeme az e-mailen. Az internetes átverésekhez hasonlóan a levél tárgyát félkövér betűvel szedték. Ez a felhívás mégis másnak tűnik, gondolta Dave. Philadelphiai, külvárosi lakásának dolgozószobájában ült, családi fotókkal és biciklisruhákkal – két nagy szenvedélyének ereklyéivel – körülvéve. Olvasni kezdett.

Ez 2011 márciusában, egy télvégi reggelen történt, és a levél szíven ütötte a 44 éves céges fejvadászt. Az e-mail Bo Jansenről, egy bátor, vidám holland kislányról szólt, akinek közel 90 fokos szögben megmerevedtek a térdízületei, ezért nem tudja kiegyenesíteni a lábát. Bo a szüleivel és két kisebb testvérével Philadelphiába készült, ahol megműtik, és talán életében először lábra állhat.

Dave megtudta, hogy a hatéves kislány igen ritka veleszületett betegségben, artrogripózisban szenved, és annak is egy különleges változatában, amely 10 ezer gyerekből egyet érint. Bo azonban igen elszánt, önállóan akar mozogni, és akár térden csúszva is átvonszolja magát a szobán, mint aki alig várja, hogy csoda történjen vele.

Az e-mailt Bo családjának Amerikában született barátja írta, aki hangsúlyozta, hogy a szülők, Nancy és Remco Jansen nem alamizsnát, hanem tanácsot szeretnének kérni. Remco már talált munkát, és a házaspár folyékonyan beszél angolul, de a család átköltöztetése egy idegen országba enyhén szólva ijesztő feladatnak tűnik.

„Vajon a híresen segítőkész amerikai közösség képes-e pártfogolni ezt a családot, hogy letelepedhessenek egy időre Philadelphiában? – olvasta Dave. – Akadnak-e vállalkozók, akik létrehoznák Bo álomcsapatát?”

Dave-nek nem volt kétsége afelől, hogy a tagja akar lenni ennek a csapatnak. Meg fog mozgatni minden követ, határozta el, hogy a közösségük támogassa Bót és családját abban, hogy a lehető legsimábban menjen a beilleszkedés – és nem csak azért, mert a jó szomszédoknak ez a dolguk.

A felesége, Rita, gyakran ugratta is Dave-et: – Ha valaki éjfélkor rád csörög, hogy menj át segíteni, te már pattansz is ki az ágyból.

Bo és mamája, Nancy az első vizsgálatra vár dr. Van Bosse philadelphiai rendelőjébenDave megszállott biciklista, és amikor a kilencvenes években Európában versenyzett, megtapasztalta, milyen érzés külföldön élni. Sokan látták vendégül az otthonukban, segítettek neki eligazodni a kontinens szokásai, nyelvei és kiismerhetetlen, kusza útviszonyai között. Mindezt azzal hálálta meg, hogy maga is gyakran szállást adott európai kerékpárosoknak.

Azonban nemcsak ezért érezte, hogy fel kell karolnia az ügyet. Bo története ugyanis mélyen érintette Dave-et: kislánya, a szintén hatéves Hannah súlyos betegséggel született, amelyről Dave még ma sem szívesen beszél.

Dave felvette a kapcsolatot Barbarával, aki a segélykérő e-mailt továbbküldte neki. – Benne vagyok – mondta.
 

Még aznap, az Amszterdamhoz közeli Broek in Waterland nevű városkában Nancy Jansen megnyitotta a postaládájába érkezett új e-mailt. A tömör üzenet így szólt: „Üdv, Dave vagyok. Segítünk. Írjátok meg, mire van szükségetek.”

Az asszony megkönnyebbülve hívta fel a férjét. Már belefásultak a legalább féléves külföldi út tervezgetésébe, s most végre választ kaptak internetes segítségkérésükre.

Broekban mintha megállt volna az idő: a szűk utcácskákat a szivárvány színeiben pompázó alacsony házikók szegélyezik; mindenki ismer mindenkit. A hosszú szőke hajú, nyílt tekintetű, állandóan mosolygó Bo itt nőtt fel, és most már magabiztosan közlekedik kerekes székében.

Nancyék sajnos hiába kerestek Hollandiában olyan orvost, aki azzal kecsegtette volna őket, hogy a lányuk valaha is lábra áll. Aztán Nancy tudomást szerzett egy philadelphiai sebészről, dr. Harold Van Bosséról, aki artrogripózisban szenvedő gyerekek gyógyítására specializálódott. Elküldte Bo kórtörténetét a doktornak. 2010-ben aztán Van Bosse megüzente a szülőknek, hogy amikor Amszterdamba megy konferenciára, megvizsgálná a kislányt.

A találkozóra késő délután került sor. Bár Bo már fáradt volt, és éhes, a térdén araszoló kislány nagy hatást tett az orvosra. – Ha erre képes, járni is fog – mondta a szülőknek. Nancy és Remco úgy néztek egymásra, mint akik nem hisznek a fülüknek. Pedig jól hallották.

Bo jobb lába majdnem egyenes. Ezután kerül fel a bal lábára is a kiigazítóA szülők nem akarták kettészakítani a családot, hogy míg egyikük Bóval tart a fájdalmas beavatkozásokat jelentő lábnyújtó kezelésre, a másikuk otthon marad Zeffel és Fayjel, aki még a kettőt sem töltötte be. Szerencsére Remco egészségügyi szaktanácsadói állást kapott egy multinál Philadelphiában, így ideiglenes munkavízumával magával vihette a családját.

Elsőként lakásra volt szükségük. Ki is néztek egy házat a város északi részén, és a fényképét elküldték Dave-nek. – Elég rossz környék – válaszolta azonnal a férfi. – Felejtsétek el!

Dave ugyanakkor fel is ajánlotta, hogy keres egy ingatlanügynököt, akitől listát kér a kiadó házakról, ezeket lefotózza, és a fényképeket a megjegyzéseivel együtt elküldi Jansenéknek. Ők hálásan beleegyeztek. Így kezdődött a kapcsolatuk a férfival, aki keveset beszél, de annál nagyobb a szíve.

– Ez papundekliből van – írta meg elutasító véleményét az egyik házról. – Túl sok benne a lépcső – írta egy másikról. Végül a saját lakhelyétől nem messze eső Jenkintownban javasolt egy ingatlant. A Philadelphiától 15 kilométernyire fekvő kisváros néhány apró boltból és étteremből, a főtérből, illetve egy kávézóból állt, ahol a környék legfinomabb tejeskávéját szolgálták fel. A háromszintes, faburkolású épületben még a látogatóba érkező nagyszülőket is kényelmesen el tudják szállásolni.

Miután megtalálták a házat, Dave, Barbara és a barátaik akcióba lendültek. Kívánságlistát állítottak össze, amelyben gyerekágyak, egy kanapé és egy nagy, kétszemélyes fotel szerepelt, no meg „minden, amire egy konyhában szükség lehet”. Felkérték ismerőseiket és kollégáikat, hogy nézzenek körül otthon, mit tudnának nélkülözni. Május közepére már annyi felajánlást kaptak, hogy Dave-nek nyilvántartást kellett vezetnie. Az egyik tételhez például ezt írta: egy kanapé és két fotel, a felajánló „egy srác a jenkintowni parkból”.

Amikor a táblázatot elküldte Jansenéknek, Remco és Nancy teljesen meg volt hatódva Dave és jószívű barátai önzetlenségén.
 

Viszlát, dr. Van Bosse, és mindent köszönök!Remco pár héttel a család többi tagja előtt érkezett Philadelphiába, 2011 májusának közepén. A repülőtéren az alacsony termetű, komoly tekintetű Dave várta.

Elnézést kért, hogy a házban nincs külön fürdőszoba a földszinten Bo részére, és amiatt is aggódott, hogy kicsinek találják majd kertet.

– Ne viccelj már! – mondta Remco kissé zavartan, miközben végigjárták a Jansen család új lakhelyét. – Látnod kéne a mi kertünket Broekban: zsebkendőnyi.

Dave segített Remcónak beszerezni mindazokat a kellékeket, amelyek otthonossá tesznek egy házat. Vásárlás közben jobbára a biciklizésről beszélgettek – levélben már eszmét cseréltek közös szenvedélyükről. Amikor Dave fényképet küldött magáról, hogy Remco felismerje majd a reptéren, a holland férfi visszaírt, hogy mennyire hasonlít egy spanyol profi kerékpárosra, Pedro Delgadóra.

– Csak én alacsonyabb vagyok – állt a válaszban.

Dave csak egy hét elteltével hozta szóba a lányát. Bár Hannah már meggyógyult, a rémület, a kiszolgáltatottság és a vágy, hogy megvédjék, velük maradt. Így aztán Dave számára egyértelmű volt, miért költözik az egész család Bóval, mint ahogy az is, miért ragadták meg ezt a lehetőséget. Ő is habozás nélkül megtette volna Hannah-ért ugyanezt. Azzal, hogy mindezt elmondta Remcónak, újabb kapocs keletkezett a két férfi között.

Végül, csomagokkal megrakottan megérkezett a család hátramaradt része is. Remco és Dave együtt vitte őket haza a repülőtérről. Amikor Bo meglátta a hálószobáját – az elsőt, amelyet nem kell megosztania senkivel –, felragyogott az arca. A tágas, világos helyiséget megirigyelte volna egy Disney-hercegnő is, a falra aggatott posztereken Bo kedvenc állatai: lovak vágtattak. – Tetszik – jelentette ki a kislány. – Csúcs ez a ház.

Nem telt el sok idő, s máris otthon érezték magukat. Dave mindig rendelkezésre állt, ha szükségük volt valamire – egy napig fuvarozta őket, segített érvényesíteni a jogosítványokat. Nemegyszer áthívta magukhoz Jansenéket kerti sütögetésre, vagy szólt nekik, hogy a családjával az állatkertbe mennek, nincs-e kedvük csatlakozni.

Bo, egy barátnője és húga a család hollandiai otthonábanElőször Bo dongalábát műtötték meg, két héttel Amerikába érkezésük után. Egy hónappal később Van Bosse külső „kiigazítót” erősített a kislány jobb térde köré, vagyis egy fémkarikákból álló szerkezetet, amelyet vékony, csuklópántos rudak tartottak a gyerek síp- és combcsontjába csavarozva. Nancy egy csavar meghúzásával naponta három alkalommal feszített a kiigazítón, amely így milliméterenként egyenesítette Bo lábát.

Bo időnként sikított a fájdalomtól, de nem adta fel, és Van Bosse segítségével a másik lábával is végigcsinálták a nehéz procedúrát. Aztán 2012. január 18-án, egy nappal a kislány hetedik születésnapja előtt levették a második kiigazítót is. Egy hét múlva a kórház gyógytornarészlegébe voltak hivatalosak. A kislány nagyon félt.

– Mama, fogd a lábam! – kiabálta eleinte.

Nancy óvatosan tartotta Bót, miközben a gyógytornász két rúd közé vezette a kislányt. Bo megkapaszkodott a rudakban, s közben csikorgatta a fogát az erőfeszítéstől. Majd ezt suttogta: – Mama, menj odébb!

Nancy kissé hátrább lépett. – Messzebb, mama! Messzebb!

És akkor Bo elindult. Noha csak pár ügyetlen lépést tett, de Nancy szemében ez óriási haladásnak tűnt. Sírva hívta fel Remcót. – Bo jár – ismételgette.

A fejlődés keservesen lassan ment. Ám a kislány, akinek a lábát színes merevítőbe bújtatták, mégiscsak kezdett önállóan mozogni. Állva mosott fogat, és egyedül botorkált el az ágyáig. Bár még kissé görbe volt a lába, hajlítani és egyenesíteni tudta a térdét.

– Lélekben mindig is hihetetlenül erős volt – mondta Remco Dave-nek egyik biciklitúrájuk során. A két férfi egyetlen szombatot sem hagyott ki, hogy együtt kerekezhessen. – Csodálatos látni, hogyan hozza be a teste a lemaradást.

Aztán eljött az a nap is, amikor Bo az édesanyjával elment az iskolába Zefért. A kislány óvatos, mégis lezser mozdulatokkal végigsétált a hosszú folyosón. Az öccse odafutott hozzá.

– De hiszen te ugyanolyan magas vagy, mint én – mondta, miközben körbetáncolta a nővérét. – Bo, de megnőttél!
 

Azóta két év telt el, Jansenék visszatértek Broekba, a két család között azonban továbbra is szoros a kapcsolat. Rendszeresen üzennek egymásnak e-mailben, Facebookon, februárban pedig Dave Hollandiába látogatott, a cyclocross-világbajnokságra. – Olyanok vagyunk, mint egy család – mondja Dave. – Ez a barátság egy életre szól.

Vote it up
255
Tetszett?Szavazzon rá!