Táncforradalom

Luca „Lustaláb” Patuelli montreali breaktáncos mozgássérülteknek és egészségeseknek egyaránt példát mutat kitartásból

Kapcsolódó cikkek

A washingtoni egyetemi kocsmában álldogáló Luca Patuelli élénken figyelte két fiú „párbaját”. A magasba dobták magukat, a földre estek, majd sebesen pörögtek. A két b-boy – így hívják azokat a fiatalokat, akik a hetvenes években a New York-i feketék és Puerto Ricó-iak körében kialakult breaktánc hagyományait viszik tovább – mozgásában a dervisek kerengése sajátos kellemmel párosult.

Lenyűgözők voltak, de Patuellit sem kellett félteni. Születése óta artrogripózisban szenved, ízületei megkeményedése korlátozza a mozgását. Először hét hónapos korában műtötték, majd még tizenötször. Tizenhárom évesen fémrudat építettek a gerincébe, hogy enyhítsék a ferdeségét.

Ám Patuellit a mozgás éltette. Térdelve gördeszkázott, a kezével hajtva magát. Amikor egy térdműtét miatt így nem folytathatta, mankóval és járógéppel deszkázott. Miközben a breaktáncosokat figyelte, rájött, hogy tud valamit, amit ők nem.

A sarokba dobta a segédeszközeit, keresztülkúszott a tömegen a tánckör közepébe, és belekezdett a támaszmérleg-gyakorlatba – úgy csinált fekvőtámaszokat, hogy csak a keze ért a földhöz, a lába nem, amihez kivételesen erős felsőtestre van szükség. Mivel Patuelli jobbára a karját használta a hétköznapi tevékenységekhez, ugyanakkor a lába rövid és könnyű volt, már évek óta végezte ezt a gyakorlatot. A közönség el volt ragadtatva. Ilyeneket kiabáltak: „De menő, a láb nélküli srác repül.”

Másfél évtizeddel később az egykori kezdő már veteránnak számít. „Lustaláb” úgy fest, mint egy szikla pálcikalábakkal, széles vállát és mellkasát kiemeli az ujjatlan póló, a hip-hoposok kedvenc viselete. Fellépés közben szívesen poénkodik, kortársaihoz hasonlóan nyomja a magabiztos rizsát. De még ez az újdonságokat és egyéni ötleteket díjazó közösség is úgy tartja, hogy Patuelli stílusa megismételhetetlen. Toprockkal indít, mankóin egyensúlyozva gyors lépéskombinációkat ad elő, és a következő pillanatban powermove-ra vált, azaz szélsebesen pörög a padlón, mint egy helikopter propellere. Breaktáncosként Patuelli nem próbálja elfeledtetni a korlátait. Légies művészetet varázsol belőlük.
 

Patuelli a Washingtonban töltött évek után 2002-ben visszatért szülővárosába, Montrealba, amely Kanadában az elsők között adott otthont hiphoprendezvényeknek, és népszerű a breaktáncosok körében. Patuelli hamar megtalálta a helyét ebben a közösségben, emellett rengeteg fellépést vállalt világszerte. Gyakran vívott párbajokat ép táncosokkal tévés táncvetélkedőkben, és nemzetközi táncfesztiválokon szerepelt.

Bár nem ő az első fogyatékkal élő breaktáncos – ezt a címet a francia-kongói Junior viseli –, de Patuelli az első kanadai, aki mankóval lép fel. Az artrogripózis kihívások elé állította, de kreativitásra is ösztönözte. Mivel merev a válla, Patuelli nem tud szabályosan kézen állni, de feltalálta magát: sajátos kézen állását úgy éri el, hogy az egyik könyökén egyensúlyoz, és a fejét oldalt fordítja. Lábmunkája pedig összetéveszthetetlenül egyéni, hála „lusta” lábának.

A breaktánc vonzerejét az az improvizációs készség adja, amelyre a párbajok során van szükségük a résztvevőknek. Ez a spontaneitás és az egyéniség érvényesülése vonzó a fizikai hátrányokkal küszködő táncosok számára. – Ebben rejlik a breaktánc szépsége – állítja Patuelli. – Kifejezed magad, és elismert leszel.

Ebben a szellemben alapította meg az ILL-Abilities nevű nemzetközi csoportot, amelynek jelszava: „Nincs kifogás, nincs korlát.” A csapatba Patuelli négy táncost hívott meg – egy amerikait, egy chileit, egy hollandot és egy japánt –, akikkel külföldi versenyeken ismerkedett meg. A táncosok világjáró útjukon fejlesztik képességeiket, és inspiráló előadásokat tartanak. Mindegyikük másfajta fogyatékkal él – Checho torz altesttel született; Tommy Gunsnak rákbetegség miatt kellett amputálni a jobb lábát; Kuso a születésétől fogva részlegesen siket, ezért nehezen hallja a zenét; Redónak deformált a jobb könyökízülete és csípője –, és ehhez alakítják a koreográfiájukat.

– Az „Ill” szó beteget jelent – mondja Patuelli –, de úgy is lehet érteni: hihetetlen. Nekünk hihetetlen képességeink vannak.

Patuelli hatásos szónok, de állítása szerint nincs küldetéstudata. – Én csak magamat adom – magyarázza. – Ha követőkre találok, klassz.

De komolyan veszi a dolgát: fel akarja rázni a fogyatékkal élőket, és változtatni akar a róluk kialakított képen.
 

2008-ban egy este fellépett a montreali McGill Egyetemen. A közönség soraiban ott ült a sötét hajú Melissa Emblin foglalkozási terapeuta. Ahogy a bemelegítő Patuellit figyelte, Emblin, aki maga is táncol, azt vette észre, hogy szaporábban ver a szíve. Az előadás után a nő odament Patuellihez, és megkérdezte, volt-e gyerekkorában foglalkozási terapeutája. A férfi erre felnevetett. – Azt mondta, nem is tudja, mit jelent a szó – emlékezik vissza a nő. – Aztán elhívott egy buliba.

Emblin és Patuelli tavaly házasodtak össze; a boldogító igent egy sikátorban mondták ki, ezzel is közös szenvedélyükre, a hiphopra utalva.Kapcsolatuk több romantikus viszonynál. 2011-ben barátaikkal, Eric Martellel és Élaine Patenaude-dal megalapították a Project RAD nevű szervezetet, amely a montreali körzet tánciskoláit próbálja elérhetőbbé tenni a fogyatékkal élők számára. Emblin, akit a dzsesszbalettől csábított el a hiphop, már több csoportfoglalkozást tartott tanítványainak.

Patuelli eközben sajátos nevelési igényű gyerekek iskoláiban tartott táncórákat. – Rájöttünk, hogy a terápiás kezeléseken és az iskolai oktatáson kívül nem készítettek számukra semmilyen programot – meséli Emblin. – Ezért akartuk bevonni a gyerekeket a táncstúdió közösségébe.

A Project RAD bármelyik táncstúdióban működhet, amely földszinten található vagy megközelíthető kerekes székkel. Ha a stúdiónak nincs pénze az olyan átalakításokra, mint az ajtók kiszélesítése vagy korlát beépítése a mellékhelyiségekbe, a Project RAD támogatást nyújt nekik a Patuelli előadásaiból befolyó összegekből. A csoport instruktorai vagy maguk oktatják a gyereket, vagy kiképzik a stúdió tanárait a speciális feladatra. Alapítása óta a szervezet a montreali körzetben öt táncstúdiónak adott minősítést, ezekhez hamarosan további kettő csatlakozik.

A hetente tartott foglalkozásokon közel ötven szellemi vagy fizikai fogyatékkal élő gyerek vesz részt. – Azt valljuk, hogy a kis gesztusok nagy változásokat idézhetnek elő – mondja Patuelli. – Játékaink során gondoskodunk róla, hogy minden gyerek a képességeinek megfelelő mozdulatokat sajátítsa el.

A Project RAD foglalkozásain minden gyereknek ki kell találnia egy mozdulatot, amelyet aztán a többi gyerek megpróbál utánozni. Egy autista gyerek például toppant a lábával. A vele szemben kerekes székben ülő lány nem tud a lábával toppantani, de a keze emelgetésével vagy a lába ide-oda rakosgatásával utánozhatja. Később a gyerekeket párokba osztják, akik együtt gyakorolnak és dolgoznak ki koreográfiákat.

A fogyatékkal élők foglalkozásait a többiek órái közé ütemezik, hogy ezzel is bátorítsák a gyerekek érintkezését. A vegyes csoportok között hamar kapcsolat alakul ki. Patuelli szerint már volt példa arra, hogy kreatív ötletekkel „fertőzték meg” egymást. Egyik alkalommal egy cerebrális parézises fiú, akinek akaratlanul rángatózik a lába, egy freeze elemet gyakorolt. Egy táncos, aki a következő órára várt, figyelte a mozdulatait, és megpróbálta utánozni.
 

Claudine Lanoix személyesen tapasztalta Patuelli hatását. Iker fiai, Mathieu és Michel cerebrális parézissel születtek. Kilenc éve találkoztak először Patuellivel, aki egy montreali sajátos nevelési igényű gyerekek iskolájában tartott előadást. Michel csendes, félénk gyerek volt, de amikor meglátta Patuellit táncolni, életében először egyedül kimászott a tolószékéből. – Átkúszott a tornatermen, és táncolni kezdett Lucával – meséli Claudine.

Az ikrek összeismerkedtek Patuellivel, és jelenleg a Project RAD foglalkozásaira járnak. Claudine szerint a ma húszéves fiúk átalakultak: fejlődött az önbecsülésük, és már nem félnek attól, hogy új ismeretségeket kössenek. Mathieu mozgása összetettebb lett a foglalkozások nyomán, és a járása is sokat javult. – Az életünk összefonódott Lucával – állítja Claudine. – Családtagnak tekintjük.

És ami a legfontosabb, az ikrek ma már nem tekintik akadálynak a betegségüket.

Patuelli üzenete célba ér, akár küldetésnek tekinti, akár nem. Nemcsak pozitív a gondolkodása, hanem már-már kórosan derűlátó. – Hülyeségek miatt dühbe gurulunk, pedig ha nem sajnálnánk az időt, hogy odafigyeljünk és megértsük egymást, hatékonyabb társadalomban élhetnénk – véli Patuelli. – Ha az emberek fogyatékkal élő személyt látnak, rögtön arra gondolnak, hogy jaj, szegény, sok mindent nem tud megcsinálni. Nekem viszont inkább az a hozzáállás tetszik, hogy a fogyatékosság menő – mondja, és felnevet.

Vote it up
154
Tetszett?Szavazzon rá!