Táncolva a jövőért

Példaértékű, amit Álvaro Restrepo csinál: kiutat mutat kolumbiai fiataloknak a nyomor és az erőszak ördögi köréből

Kapcsolódó cikkek

A táncbemutató az imént kezdődött, és az avatatlan szemlélőnek úgy tűnik, remekül megy. A napfényes, hullámlemez tetejű stúdióban tucatnyi gyerek lendíti a lábát, karját, forog az afrokaribi dobok ütemére. A 10 és 13 év közötti srácok tánctudása nagyon eltérő, de mindegyikük imádnivalóan fest a fehér pólóban és az élénk színű melegítőnadrágban.

A díszvendégek – Kolumbia first ladyje, kulturális minisztere és több más előkelőség – élvezettel figyelnek.

A tanár azonban nem elégedett. – Kezdjük elölről! – kiáltja az ültéből felemelkedő Álvaro Restrepo. Az arányos, izmos, rövidre nyírt őszülő hajú, elegáns szemüveget viselő Restrepo ugyanúgy mezítláb van, mint a tanítványai. Megragadja az egyik táncost, és szelíden jobbra penderíti. – Errefelé kell fordulnotok – emlékezteti a társulatot. Amikor a dobszó újra felhangzik az erősítőkből, a táncosok mozgása észrevehetően összehangoltabb.

Restrepo (54) az egyik alapítója és igazgatója az El Colegio del Cuerpo (A test egyeteme) elnevezésű páratlan tánciskolának. Közel tizenöt éve igyekszik jobb irányba terelni a srácokat – és letéríteni őket arról a pusztulásba vezető útról, amelyet Cartagena de Indias nyomortelepein különben követtek volna.

Ez a tengerparti város megrendítő ellentétek helyszíne. A spanyol gyarmati építészetéről és elbűvölő diszkóiról híres, a fallal elkerített történelmi negyed a világ egyik turisztikai célállomása. És itt található az El Colegio del Cuerpo is. De az iskolában oktatott fiatalok jórészt a félreeső, nyomorúságos szegénynegyedekből érkeznek – onnan, ahol Cartagena egymillió lakosának többsége él.

Egy tucat felsőéves diák foglalja el a színpadot a Colegio nemzetközileg elismert héttagú hivatásos társulatának a tagjaival. Leomló karmazsinvörös köntösben szökellve, pörögve lélegzetelállító kecsességgel adnak elő bonyolultan megkoreografált tánckompozíciót egy kolumbiai népballada dallamára. Mozdulataik olyan feszesek és szögletesek, ami bármelyik manhattani vagy berlini avantgárd együttes becsületére válna, de felfedezhetők bennük a cumbia és mapelé – az ország spanyol, afrikai és bennszülött örökségében gyökeredző táncformák – nyomai is. Amikor meghajolnak, a közönség feláll, s ők ragyogó mosollyal fogadják a hangos ovációt.

– A tapsot hallani igazán örömteli – mondja Mayerlis Romero, miközben kinyújtóztatja fáradt izmait. A karcsú, kreol bőrű 21 éves Mayerlis a Nelson Mandela nevét viselő városrészben lakik, amely Cartagena legnagyobb és legszegényebb nyomornegyede. Itt, mint bárhol másutt a négy évtizedes polgárháború sújtotta országban, a nincstelenségből való csekély számú kitörési lehetőség egyike a drogkereskedelem. Amikor Mayerlis kilencéves volt, édesanyja azért íratta be a Colegióba, hogy a kislány valamivel elfoglalja magát. Mayerlis gyorsan beleszeretett a táncba és az iskola gondoskodó légkörébe.

– Álvaro volt az egyetlen apafigura, akit valaha ismertem – meséli. – Nem csak azt köszönhetem neki, hogy megtanított táncolni, de tőle tanultam meg figyelni, gondolkozni, becsülni magamat és másokat. – Mayerlis fellépett már Európában, Dél-Koreában és az Egyesült Államokban. Profi táncosnak készül, s az az álma, hogy egyszer majd saját társulatot alapít.

Mivel Álvaro Restrepo a felső tízezerből származik, sokkal több lehetőség nyílt előtte, mint az általa gyámolított gyerekek előtt. Egy sikeres ruházati kiskereskedő fiaként négy testvérével egy bogotái nagy házban nevelkedett, és előkelő katolikus iskolába járt. Számára az iskola katonás fegyelme gyötrelmesnek bizonyult, miként hazája merev, rasszista színezetű társadalmi hierarchiája.

Alig várta a vakációkat, melyeket rendszerint zenerajongó nagynénje cartagenai otthonában tölthetett. – Művész volt, és mintha a nagymamám lett volna – idézi emlékeit Restrepo a Colegio belső udvarára néző zsúfolt irodájában. – Úgy éreztem, Cartagena az oázisom. Egy gyönyörű város, régi és dekadens, de tele költészettel és varázslattal.

Restrepo először a klasszikus zenével próbálkozott, zongoraművésznek készült. Az egyetemen filozófiát és irodalmat tanult. De hamar abbahagyta, hogy megkeresse igazi hivatását. Beállt önkéntesnek egy olasz paphoz, aki városi utcagyerekek számára vezetett rehabilitációs programot egy Kolumbia északi tengerpartján fekvő faluban. – Rádöbbentem, hogy ezek a srácok színészkednek – meséli. – Az agresszió álarcát viselik, de amint gyöngédséget mutatsz irántuk, ismét visszaváltoznak gyermekké.

Abból a homályos indíttatásból, hogy színészi helyzetgyakorlatok felhasználásával segíthetne a gyerekeknek, beiratkozott egy bogotái színiiskolába. Az egyik mozgásórán meghökkentő felfedezést tett: – Kiderült, hogy a testem táncra született. – Hirtelen rájött, hogy mi a hivatása. A tánc segítségével eszközt nyújtani a hátrányos helyzetű gyerekeknek az önkifejezés, az önfegyelem és a létfenntartás eléréséhez.

És ez nem akármilyen tánc lesz: az eredeti kolumbiai formákat fogja vegyíteni a modern tánccal – azzal az érzelmileg gazdag és intellektuálisan provokatív művészettel, amelynek olyan előadók voltak az úttörői, mint Martha Graham és Merce Cunningham. Egy önálló műfajt teremt jövendő tanítványai számára.

Először azonban saját tudását kellett elmélyítenie. Kolumbiában a modern tánc gyakorlatilag ismeretlennek számított, ezért Restrepo New Yorkba költözött, ahol magától Grahamtől tanult az iskolájában, és élvonalbeli együttesekkel táncolt.

Öt év múlva megkezdte koreográfusi pályafutását. Munkája egyre elismertebbé vált, meghívták Európába, ahol ugyancsak eltöltött pár évet. Bogotába visszatérve kinevezték egy városi tulajdonú művészeti főiskola helyettes művészeti vezetőjének. És végül 40 éves korában elindította azt az iskolát, amelyről oly régóta álmodott – Cartagenában, vagyis ott, ahol leginkább otthon érezte magát.

Restrepo az utazásai során megismert másik koreográfussal, Marie-France Delieuvinnel alapította meg az El Colegio del Cuerpót. (Delieuvin akkor a franciaországi Angers-ban a Nemzeti Kortárs Táncközpont programigazgatója volt.) Mély benyomást tett rá Delieuvin energiája és intelligenciája. – Tetszett, ahogy figyelt – magyarázza Restrepo –, teljességgel hiányzott belőle a „segítsünk a szegény kolumbiaiakon” típusú hozzáállás.

Delieuvint pedig egészen lenyűgözte Restrepo víziója. – Az volt az elképzelése, hogy ha megváltoztatjuk a gyerekek saját testükhöz való viszonyát, az egész világlátásukon is változtatni tudunk – mondja az apró termetű, mégis erőt sugárzó, rövid vörös hajú Delieuvin. Elkezdett ingázni Cartagena és Franciaország között, aztán végleg Kolumbiában maradt.

1997-ben kolumbiai és francia táncosokból létrehoztak egy társulatot, és elindították az El Colegio del Cuerpót. Miután táncbemutatót tartottak az egyik szegénynegyed iskolájában, a hatodikosokat visszahívták egy heti három foglakozásból álló táncképzésre. Majdnem 500-an jelentkeztek. Egy hónap múlva Restrepo és csapata kiválasztotta a 90 legígéretesebb pályázót, akik folytathatták a tanulást.

Eduard Martinez, egy ezermester és egy élelmiszer-áruház pénztárosnőjének a fia, nem került be a kiválasztottak közé. – Kicsi és félénk voltam – emlékezik vissza. De a 11 éves kissrác visszament, és megfellebbezte a döntést. – Azt mondtam nekik, „Kérem, nézzék meg még egyszer a jelentkezésemet”. Leírtam, hogy „azért akarom a Colegióban folytatni, mert a modern tánc az, amelyre születtem”. Restrepót annyira megindította a fiú lelkesedése, hogy felajánlott egy helyet a számára. Ma a 25 éves Martinez egy márványból faragott Apolló kiállásával és fizikumával rendelkezik.

A Colegio hivatásos társulatában táncol, jó fizetést kap, és bejárja a világot.

A Ciudadela 2000 negyed kátyús utcáit fém- és fahulladékból összetákolt kunyhók szegélyezik. Kóbor kutyák és munkanélküliek alszanak a poros udvarokon. De a helyi iskola szellős termében húsz-egynéhány gyerek gyakorolja az egyszerű táncmozdulatokat az El Colegio del Cuerpo néhány végzős hallgatójának irányításával. – Amikor ezt tanulom, mindennap úgy érzem, mintha új ember lennék – lelkendezik a 14 éves, ösztövér Dayana.

Ezek a srácok a Világbank és a japán kormány által közösen finanszírozott Proyecto Ma elnevezésű programban vesznek részt, amelyen keresztül az El Colegio del Cuerpo eléri a legszegényebb negyedekben élő gyerekeket is. Az ilyen környékeken a fiatalok általában úgy vélik, csak a bűnözés révén javíthatnak az életminőségükön. Restrepo egyik célja az, hogy ettől eltérő értékrendet nyújtson a számukra. – Szeretném, ha megértenék, hogy attól érsz többet, ami vagy, és nem attól, amid van – mondja.

Van egy nagyobb célja is: világszínvonalú táncosokat képezni. – Mi nem jótékonysági program vagyunk – hangsúlyozza. – Minőséget teremtünk. – Egyre több diák érkezik tehetősebb családokból, sőt néha már Európából is, hogy az iskolában tanuljon. Egy új campus, kollégiumi férőhelyek építését és színházi stúdiumok indítását tervezik.

Restrepo társadalmi és művészi ideáljai elválaszthatatlanok egymástól. Az El Colegio del Cuerpo három szinten működik. A piramis alján találhatók a közkeletűen „tánccal oktatás”-nak nevezett programok (köztük a Proyecto Ma), amelyek az általános iskolás diákokkal ismertetik meg a tánc, a zene és a többi művészeti ág alapjait. A foglalkozások között helyet kapnak szakértői találkozók, viták és diákok által improvizált táncbemutatók olyan témákról, mint a drogok, a szexuális visszaélés, a környezetszennyezés és a bandaerőszak. Az iskolai tanárok szerint ezek a programok nagyban hozzájárulnak a magatartás és a tanulmányi eredmények javulásához, és csökkentik a lemorzsolódó diákok számát.

A szülők nem győznek csodálkozni a gyerekeikben végbement változásokon. – Az anyák elmondták, hogy a lányaik nyíltabbak, kevésbé elfogódottak – mondja Carolina Novella, aki a davisi Kalifornia Egyetem doktorandusz hallgatója performance-tanulmányok szakon, és aki mesterszakos diplomamunkáját a Proyecto Ma programról írta. – A fiúk erőszakossága mérséklődött. Képesek voltak szemkontaktust teremteni, sőt megérinteni egymást anélkül, hogy provokációként fogták volna fel.

Azok a diákok, akikben megcsillan a tehetség és az elhivatottság szikrája, magasabb szintű kurzusokon vehetnek részt. Innen néhányan beléphetnek a hivatásos társulatba, amelynek tagjai között a többi kolumbiai táncfőiskola végzett hallgatói is képviseltetik magukat. Az elmúlt 14 év folyamán összesen 8000 gyermek részesült e programok előnyeiből, 86 százalékuk tandíjmentesen.

A Colegio tapasztaltabb táncosai segítik az alsóbb szinteken lévők képzését. Ezért dolgozik Mayerlis Romero a Ciudadela 2000 iskolájában ma délután, és mutatja be pár tíz év alatti kislánynak a Martha Grahamtől kölcsönzött és a cumbia elemeivel ötvözött mozdulatokat. – Megtanítom nekik, hogyan tiszteljék a testüket, hagyják hátra a fájdalmaikat és félelmeiket s fejezzék ki az érzéseiket – mondja, és körbemutat a zajos helyiségben. – Azt teszem ezekért a kicsikért, amit Álvaro tett értem.

Vote it up
266
Tetszett?Szavazzon rá!