Táncra fel!

Vajon mi kell ahhoz, hogy az érintettek végre felfogják: a nők odavannak a táncolni tudó fiúkért és férfiakért!?

Kapcsolódó cikkek

 

After ballroom dancing for nearly eight years, I’ve developed a group of dance friends I often meet for dinner before we venture out. Fortunately, several are men. Yes, men who love to dance. Men who will look other men in the eye and declare their dancing addiction. Men in their 40s who admit it’s a shame it took them so long to embrace the activity.

Because, as competent male dancers, they are the source of constant female attention. At every one of these dinners, I find myself booking each of them in advance. “Geoff, will you save a samba for me? And Tom, how about a waltz?” And if two-thirds of the evening passes and they haven’t delivered, I usually have to wrench them away from other demanding females to get my turn.

It may have taken these men decades, but they’ve finally accepted a truth that has been obvious to women for millennia: we dig guys who can dance. When a man dances, sensuality burns through his power, grace and confidence. And the better he is, the hotter he burns.

How loudly do women need to scream this before men and boys grasp it? How many Gene Kellys, John Travoltas and Justin Timberlakes have to become famous before men cotton on?

Consider Fred Astaire. Any woman who passed him on the street without knowledge of his dancing prowess might have found him … well … ordinary. Yet when he danced, plain Fred became larger than life and women swooned. A contemporary example might be Robbie Kmetoni from Australia’s So You Think You Can Dance. Slender and quiet with teeth in braces, he doesn’t fit the classic definition of a spunk. But when he dances, little Robbie charismatically transforms, so bedazzling us with his strength and finesse that his human flaws vanish.

Közel nyolcévi társastáncolás után kialakult egy táncos baráti köröm, gyakran együtt vacsorázom velük, mielőtt nekivágunk az estének. Szerencsére vannak köztük férfiak is. Igen, férfiak, akik imádnak táncolni. Férfiak, akik belenéznek más férfiak szemébe, és nyíltan vállalják, hogy élnek-halnak a táncolásért. Negyvenes férfiak, akik beismerik: rettentően sajnálják, hogy oly sokáig tartott nekik, mire ráéreztek e tevékenység ízére.

Mivel a jól táncoló férfi a nők állandó figyelmét élvezi, minden ilyen vacsora alkalmával azon kapom magam, hogy már előre le akarom foglalni őket. „Geoff, táncolnál velem egy szambát? És Tom, mit szólnál egy keringőhöz?” Ha pedig az este kétharmad része már eltelik, és ők nem kértek fel, általában rájuk igényt tartó más nőktől kell őket elcibálnom, hogy rám kerülhessen a sor.

Lehet, hogy ezeknek a férfiaknak évtizedekig tartott, de végül csak felismerték a tényt, amely a nők számára az idők kezdete óta nyilvánvaló: odavagyunk a táncolni tudó férfiakért. Amikor egy férfi táncol, az érzékiség átsüt az erőn, kecsességen és magabiztosságon. És minél jobban csinálja, annál perzselőbben süt.

Milyen hangosan kell a nőknek kiabálniuk, hogy a fiúk és a férfiak ezt végre felfogják? Hány Gene Kellynek, John Travoltának és Justin Timberlake-nek kell híressé válnia ahhoz, hogy a férfiaknak leessen a tantusz?

Gondoljanak csak Fred Astaire-re. Minden nő, aki elment mellette az utcán nem tudva a tánctehetségéről, valószínűleg... nos, hát... átlagosnak, hétköznapinak látta. Amikor viszont ez a „szürke” Fred táncra perdült, úgy átlényegült, hogy a nők elolvadtak tőle. Egy kortárs példa lehet Robbie Kmetoni, az ausztrál So You Think You Can Dance amatőr tehetségkutató verseny győztese. A vékony, csöndes, fogszabályozós fiatalember egyáltalán nem úgy fest, mint a táncparkett ördöge. Amikor azonban Robbie táncra perdül, karizmatikussá válik, annyira lenyűgöz bennünket az energikusságával és ügyességével, hogy az alkati hibáit nem is látjuk.

A szerző, Christine Darcas és táncpartnere, Bruno Granieri

Ask a man why he doesn’t dance and you’ll hear myriad arguments. Most boil down to anxiety that he either doesn’t have any natural ability or will look silly learning. His concern isn’t unfounded. Having spent time with men who gave themselves permission to enjoy dancing as boys and others who didn’t, I’m convinced the ones who danced – even if just grooving to their bedroom stereos – have developed a stronger sense of rhythm and movement that’s worked to their advantage as they’ve undertaken dance more seriously as adults. Which isn’t to say that men who never danced as kids can’t become strong dancers. They can and I’ve seen it. It just might involve a degree of initial stumbling embarrassment.

Even if more men are realising they missed an opportunity to benefit from dancing as boys, many boys still stubbornly resist learning. Over the years, I’ve asked numerous boys about their attitude towards dancing. More often than not, the answer is an awkward shuffling, a declared preference for sports or computer games, and then the sad admission that dancing is still associated with being gay – and the perception of being gay is something that boys still want to avoid.

Obviously, major exceptions exist to this assertion. Cultural and ethnic backgrounds have an influence. Whether it be tango or samba, the zest with which men and women dance in South America is legendary.

Western European men are also more sensitised to tapping into their dancing DNA from childhood. I have vivid memories of afternoons spent learning LeRoc [French jive] in neighbourhood garages as a 15-year-old exchange student in France. After hanging out with French boys who comfortably released their bodies to rhythm, it was a shock to return home where, jammed in party corners downing beers, Anglo boys were determined to not even try.

It would be unfair to suggest that progress hasn’t been made. Dancing with the Stars, with its footy players who have not only discovered their inner Dancing Kings, but enjoyed their discovery, has signalled to boys that dancing is worthwhile. And hip-hop, with its roots in African-American and Latino street culture, improvisational elements and competitive “crew” orientation, offers a unique blend of testosterone-charged movement, competition and camaraderie.

There’s an intriguing irony in the “I-don’t-want-to-dance-because-the world-might-think-I’m-gay” thing. Women know guys fear it, so we admire those with the guts to dance even more. And male dancers who are gay? Women find them pretty hot, too. Untouchable, yes, but still smouldering.

The tide seems to be turning. Slowly, men and boys are coming to value dance as a hobby, a form of exercise and a way to pick up. But it’s taking a long time.

Hurry up, guys. We’re waiting for you. 

Ha megkérdeznek egy férfit, miért nem táncol, számtalan kifogást hallhatnak. A többség feszengve arra hivatkozik, hogy nincs hozzá érzéke, vagy hogy nevetséges lesz tánctanulás közben. Ezek az aggodalmak alaptalanok. Mivel sok időt töltöttem olyan férfiakkal, akik sráckorukban megengedték maguknak, hogy élvezzék a táncot, és olyanokkal, akik nem, azt tapasztaltam, hogy azoknak, akik táncoltak – még ha csak a szobájukban ropták is a hifi-berendezésük hangjára –, sokkal jobb lett a ritmus- és mozgásérzékük, ami aztán előnyükre vált, amikor felnőttkorukban komolyabban vették a táncolást. Ez persze nem jelenti azt, hogy a sráckorukban egyáltalán nem táncolókból ne válhatna remek táncos. Igenis válhat, én láttam ilyet. Csak egy bizonyos mértékű kezdeti feszengést kell leküzdeniük.

Bár egyre több férfi fájlalja, hogy sráckorában elmulasztott élni a tánc kínálta előnyökkel, sok fiú mégis makacsul elutasítja, hogy megtanuljon. Az évek során rengeteg fiút kérdeztem arról, hogy mit gondol a táncról. Az esetek döntő többségében félszeg szabadkozás a válasz, esetleg arra hivatkoznak, hogy a sport vagy a számítógépes játékok jobban érdeklik őket, aztán azt is beismerik, hogy a tánc még mindig a homoszexualitással társul – a homoszexualitás bélyegét pedig a fiúk még mindig nem szívesen viselik.

E megállapítás alól persze érdemleges kivételek is vannak. A kulturális és etnikai háttér sokat számít. Legendás, hogy a dél-amerikai férfiak és nők milyen lelkesedéssel táncolnak, legyen az tangó vagy szamba.

A nyugat-európai férfiak is szívesen hivatkoznak a gyermekkorban magukba szívott tánc iránti vonzódásukra. Jól emlékszem azokra a délutánokra, amikor 15 éves cserediákként Franciaországban a LeRoc (francia jive) tanulásával töltöttem a környékbeli garázsokban. Miután olyan francia fiúkkal múlattam az időt, akik magától érthetődően adták át magukat a ritmusnak, megrázkódtatás volt hazatérve tapasztalni, hogy az angolszász fiúk a bulikon bevonultak egy sarokba sörözni, és megpróbálni sem voltak hajlandók.

Nem felelne meg a valóságnak, ha azt állítanám, hogy nincs semmi előrelépés. A Szombat esti láz (Dancing with the Stars) amatőr versenyzői nemcsak a bennük rejlő tánckirályt fedezték fel, hanem élvezték is a felfedezésüket, és azt az üzenetet közvetítették a fiúknak, hogy van értelme táncolni. Az afrikai-amerikai és latin utcakultúrában gyökerező, improvizációs elemeket és versengő „bandaszellemet” egyesítő hiphop pedig a tesztoszterontöltetű mozgás, a verseny és az összetartozás sajátos keverékét kínálja.

Furcsa ellentmondás van a „nem akarok táncolni, mert homokosnak vélnek” kifogásban. Mi, nők, tudjuk, hogy a férfiak tartanak ettől, tehát még jobban felnézünk azokra, akiknek van merszük táncolni. És a meleg férfi táncosok? A nők őket is menőnek tartják. Igaz, nem elérhetők, de mégis izgatók.

A tendencia megfordulni látszik. A férfiak és a fiúk lassanként kezdik számításba venni a táncot mint hobbit, a testedzés és az erőnlétjavítás egy formáját. De még sok időre van szükség.

Igyekezzetek, fiúk! Mindannyian rátok várunk!

Vote it up
299
Tetszett?Szavazzon rá!