Té úr nálunk

Amikor rátaláltunk, a halálán volt, mégis mindketten egy pillanat alatt beleszerettünk a csuromvizes pici rágcsálóba

Kapcsolódó cikkek

Amikor rátaláltunk, vak volt, csuromvizes, a sikátor kövére roskadva, láthatóan közel a halálhoz.

Nagy nehezen lábra állt, majd oldalra dőlve ismét lerogyott. Borzadva néztük. Aztán, minthogy egyszerűen nem hagyhattuk, hogy ott elpusztuljon, felemeltük, és bevittük a házba.

Gyöngéden lefektettük a hófehér konyhapultra. A kinti monszun sötét homályához képest a konyha olyan világos és csöndes volt, akár egy műtő. Colin, a vőlegényem, kék színű Tiffany dobozba tette a kis jószágot. Ezért Tiffanynak neveztük el, később Tiffany úrnak hívtuk – de leginkább Té úrnak.

Aznap este, míg én a hálószobában kucorogtam az ágyon, hogy ne lássam a kis állat elkerülhetetlen pusztulását, Colin szemcseppentővel óránként tejet és energiaitalt adott neki.

Kóbor patkány volt, alig néhány napos. Hongkongi lakásunk mellett, egy mocskos sikátorban jött a világra, és az emberek többsége szemében a piszkot és a betegséget jelentette. Mi ezzel szemben egy törékeny, idegen életet láttunk, és a következő három év során megtanultuk különleges lénynek látni őt.

Té úr életünknek egy átmeneti időszakában lépett színre. Három hónap választott el minket az esküvőtől, én a hét minden napján dolgoztam, gyakran késő éjszakáig. Az állásom miatt – külföldi tudósító voltam – állandóan utaztam, jártam a világot; még a saját bútor is óriási fegyverténynek tűnt.

Colin és én úgy terveztük, valamikor majd gyermekeink lesznek, noha voltak esték, amikor arra se volt időnk, hogy megvacsorázzunk. Hogy befogadjunk egy félholt patkányt, amelynek csupán az életben maradása is állandó felügyeletet igényelt, ez nem szerepelt a terveim között.

Épp ezért, amikor másnap reggel kiderült, hogy Té úr csodával határos módon még mindig lélegzik, megegyeztünk, hogy amint teljesen felépül, szabadon engedjük. Életben maradt, de az övéi között a helye. Ráadásul mindketten rengeteget olvastunk arról, milyen sokféle fertőző betegséget terjesztenek a rágcsálók.

Nem akartam, hogy bármiféle kötődés alakuljon ki köztünk, ezért kerültem Té urat, akár ... szóval, akár egy leprást.

Mégis, mialatt Té úr a következő hetekben erőre kapott, lehetetlennek tűnt nem megünnepelni a parányi mérföldköveket: azt, amikor egy hétre rá, hogy megtaláltuk, kinyitotta a szemét; azt az estét, amikor már nem félt a padlócsempéktől; a napot, amikor mászókává avatott egy biciklit, és parányi, fekete szemében izgalom villant, miközben átmászott a pedálon.

Té úr kezdte otthon érezni magát, elorozott postát, golyóstollat és egész pizzaszeleteket, bevonszolta kincseit a kanapé alá, majd búvóhelyet rágott magának a kanapé belsejében. Egyértelmű volt, hogy hosszú távra kíván berendezkedni. De tényleg megtarthatjuk ezt az állatot? Másfelől volt-e realitása annak, hogy Té úr visszatérjen a kóbor léthez?

Tiffany úr a kanapé belsejébe költözött

Felhívtunk egy professzort az Oxfordi Egyetemen, aki a patkányok viselkedésével foglalkozik. Közölte velünk, hogy az erdőben szabadon engedett háziasított patkányok néhány órán belül vadon élő patkányokként kezdenek viselkedni. Nem volt tehát akadálya annak, hogy búcsút intsünk Té úrnak és folytassuk a saját életünket.

Semmi, kivéve azt a tényt, hogy képtelenek voltunk ellenállni a vonzerejének. Miközben elláttuk, ő is tanítgatni kezdett minket.

Azzal, hogy felborította vagy érintetlenül hagyta az etetőtálkáját, értésünkre adta, hogy a legtöbb zöldség – sárgarépa, zöldbab, paprika – ehetetlen a számára, ha nem forgatjuk meg vajban. A borsót csak a héjából kifejtve ette meg, a brokkolinak csak a rózsáját, a szárát soha, az áfonyát pedig kizárólag félbevágva. Kedvenc étele a gombás pástétom, a szusi és a rántotta lett. Pár csepp sörre mindig vevő volt. Naponta kétszer kapott meleg ételt, ezeket sebészi pontossággal fogyasztotta el, először a legzsírosabb falatokat piszkálva ki. Túl aranyos volt ahhoz, hogy elengedjük.

Colin fából és dróthálóból ötszintes lakot épített Té úrnak, ezt a tönkrement kanapé párnáival béleltük ki. Té úr kényszeresen átrendezte új otthonát, a párnákat cafatokra tépte, és a töltelékanyag darabkáit a drótháló lyukaiba tömködte. Néha a tenyerem alá bújt, s kidugta orrát a nagy- és mutatóujjam között. Ha megpróbáltam arrébb menni, rózsaszín, párnás mancsaival megragadta az ujjaimat.

Kezdtem Hongkongot olyan helynek látni, ahol az embereken kívül még rengeteg minden nyüzsög: óriás atlaszlepke szövi be egy irodaépület sarkát; madár ül a járdán az órabolt előtt, elvadult kutyák kóborolnak a házunk mögötti területen. Egy délután, miután ugyanabban a sikátorban, ahol találtuk, megláttam Té úr egyik szurtos rokonát, rájöttem, mennyire önkényes is, hol húzzuk meg a vonalat a társadalmilag elfogadott és az undorítónak tartott állatok között.

Té úr megtanította Alexandrának és Colinnak, mit jelent szülőnek lenniMiközben Té úr határozott léptekkel utat talált a szívünkbe, Colin és én életünkben először szülőként néztünk magunkra. A férjem racionális, nagylelkű apa volt. Én meg neurotikus, aggodalmaskodó anya.

Colin próbálta Té úr szemével nézni a világot, tömör faajtót szerelt kis „otthonára”, amikor rájött, mennyire szeret egyedül lenni, vagy finom dörzspapírt ragasztott a feljáróra, amikor látta, hogy Té úr elcsúszott rajta. Én viszont Té úr egészségéért aggódtam, attól tartva, hogy minden szunyókálás vagy a dohányzóasztal megmászásának sikertelen kísérlete halálos betegség jele.

Egész világunk Té úr szükségleteihez igazodott. Colin és én ritkábban jártunk el vacsorázni esténként, inkább odahaza maradtunk, és büszkén mosolyogtunk, ha Té úr almát és zoknit vonszolt nagy komolyan a házikójába. Voltak éjszakák, amikor hajnali kettőig, háromig, négyig ébren virrasztottunk a kanapén, arra várva, hogy az éjszakai életet élő Té úr végre felébredjen és lemásszon a bejárathoz.

Véget vetettünk a közös utazásoknak, hogy egyikünk mindig otthon lehessen vele, és ha nem tudtuk másképp megoldani, házi segítőt vettünk igénybe, akinek ujjnyi vastag használati útmutatót nyomtunk a kezébe.

A partikon a barátaink a gyerekeikről meséltek, mi Té úr legfrissebb csínyjeiről számoltunk be, a legújabb felfedezéseiről: fanyelű késekről és villákról, keményített éttermi szalvétákról, lazacszasimiról.

Fotókat tettem fel a Facebookra Té úrról, amint zöldbabot eszik, parányi mancsa csupa paradicsomszósz, vagy a pihenő Té úrról, pofácskája körül a bajuszszálak formálta glóriával.

És mindvégig küszködtünk a tudattal, hogy Té úrnak már nem sok ideje van hátra. Az utcán a patkányok többsége kimúlik, mielőtt megérné az első évet. Fogságban a legtöbben hároméves korukig elpusztulnak.

Nem sokkal az után, hogy belépett második életévébe, Té úr egykor fürge lépte kocogássá lassult, majd totyogássá, és egyre többet aludt nappal is. Amikor bekövetkezett az, amitől oly gyakran tartottam, vagyis daganata lett – akkora, mint a feje –, találtunk egy mikrosebészt, aki eltávolította a tumort, és Té úr még aznap átcikázott a nappalin.

Amikor egy gerincbántalom következtében megbénult a két hátsó lába, rászokott, hogy az elülsőkkel húzza magát föl-le a feljárón.

Egyik éjjel Té úr kezdte nehezen venni a levegőt. Ezúttal a sebész már nem tudta megmenteni. Colin kezében múlt ki.

Elhamvasztattuk, és egy kis szertartás keretében hamvainak egy részét a házunk mögötti parkban szórtuk szét, hogy a családja közelében nyugodhasson. A megmaradt hamvakat urnába tettük, az urnát pedig egy róla készült kép mellé a nappaliba, miközben próbáltuk elfogadni a szomorú tényt, hogy már nem vagyunk Té úr szerető szülei. De nem sokkal kedvencünk kimúlása után Colinnal egy kisfiú szülei lettünk, akit Louis T. névre kereszteltünk.

Alexandra, Colin és Louis

Néhány éve azzal küszködtünk, hogy legalább egyetlen szabad órát találjunk a nap folyamán, Té úr azonban megtanította nekünk, hogyan maradjon helye az életünkben az elképzelt jövőnek, hogyan legyünk beleérzőbbek, türelmesebbek. Megtanított bennünket feltétel nélkül szeretni.

Életünk egyik átmeneti fázisában találtunk rá Té úrra, az együtt járás és a házasság, a páros élet és a szülővé válás között. Ha akkor este a sikátorunkban egy kutya vagy egy macska rogyott volna össze, ma nem lenne mit mesélnünk. Egy menhelyre vittük volna az állatot. Tudván, hogy Té urat sehol nem fogadnák be, hazavittük, és ez mindent megváltoztatott.

Barátaink és családtagjaink közül páran nem tudtak mit kezdeni Té úrral. Nem értették, hogyan szerethetünk egy patkányt. Mi pedig azt nem értettük, hogyan lehetett volna nem szeretni őt, ha már találkoztunk vele.