A kocsi hátsó ülésén kuksoló négyéves Robert egyszer csak felkiáltott: – Valami van ott az úton! – Megálltunk, kiszálltunk, és közelebbről is szemügyre vettük.
A szürke, borzas állatka csupa fej és láb volt. Fekete álarcából két élénk, éber szem ragyogott elő, hátsó felének tövéből rövid, örvös farok meredezett. – Mosómedvebocs – mondtam Robertnek és kétéves öccsének, Paulnak.
Óvatosan felemeltem az állatot – Maine falusias részein a hetvenes években még nem volt aggasztó mérvű a veszettség –, mire az a mellső mancsocskájával eltakarta a szemét. – Jaj, de aranyos! – kiáltottuk kórusban.
A hím mosómedve nem tűnt harapósnak, ezért letérdepeltem, és megengedtem a fiúknak, hogy közelebbről szemügyre vehessék. Az állatka pillanatokon belül elkezdett felfelé mászni a karomon, majd a fejemhez simult.
– Ugye megtarthatjuk? Kérlek! – nógattak a fiúk. Tudtam, a nőstény mosómedve elszántan védi kölykeit, s nemigen hagyja magukra őket, vagyis ennek az anyja alighanem elpusztulhatott. Amikor újra elindultunk, eggyel nőtt az utaslétszám.
Hazaérve a fiúk felvitték szobájukba az állatkát, s egy kartondobozban megágyaztak neki. Feleségemmel, Maryvel tisztán hallottuk a mosómedve nyüszögésével elegyedő mormolásukat. Milyen békés! – gondoltam.
Azután panaszos, reszkető sírás zavarta meg a nyugalmat. A mosómedve megéhezett.
Meleg vízzel hígított sűrített tejet töltöttünk egy tányérba, majd a dobozba helyeztük. A mosómedve belegázolt, nem tudván, mit kezdjen vele.
Robert oldotta meg a helyzetet. – Hozom a régi cumisüvegem!
A tej nagy része eltűnt, mire a mosómedve elengedte a cuclit. Böffentett egyet, becsukta a szemét, majd oldalára tottyanva álomba zuhant.
Este, nem sokkal azután, hogy lefeküdtünk, szívszaggató éhségvisítás hallatszott a fiúk szobája felől. – Éjszakai jószágok – idéztem fel hangosan.
– Előbb te jössz – szólt Mary.
Másnap reggel bejelentettem: – Nevet kell adnunk a mosómedvének.
– Már van neki – felelte Robert.
– Hogyhogy? – kérdeztem meglepve.
– Té-hat-öt – válaszolt nagyfiam.
Szótlanul ültünk néhány másodpercig. – Hát az meg mit jelent? – firtattam.
Robert letette kanalát, majd megtörölte az állát. – Semmit nem jelent – magyarázta – , ez a neve!
– Ó! – feleltem, ismervén Robert szertelen találékonyságát. S a T65 hamarosan már teljességgel természetes névnek tűnt számunkra.
Szöcskék és lárvák
Egyes indián törzsek szerint az állatok azért lépnek be életünkbe, hogy fontos dolgokra tanítsanak meg bennünket. S ha ez így van, akkor T65 első tanítása ez volt: „Az élet vidám!”
Folyvást csak játszott. Rávetette magát a fiúk lábára, ők pedig hanyatt gördítették és megcsiklandozták. Megkergette a játékszereket, s beült a kis teherautókba, a fiúk meg ide-oda vontatgatták. Legszívesebben Robert vállán üldögélt, és fiam hajába fűzte ujjait.
Felfedező útjain T65 jellegzetes, lúdtalpas csoszogással mozgott, farát magasan a levegőbe emelte, orrát pedig a padlótól alig pár centire tartotta. Az érdeklődésére számot tartó tárgyakat mancsával megragadta, és rezzenéstelen fekete gombszemével fürkészte. Pofácskája ettől mulatságosan rövidlátó kifejezést öltött.
Második tanítása ugyanis így szólt: „Az alapos tanulmányozás mindig kifizetődik”. Amikor először vittük ki őt a szabadba, óvatosan végigaraszolt a kavicsos kocsifelhajtón, s egyenként megfordította a köveket. – Mit keres? – kérdezte Robert.
– Nézzük meg! – feleltem.
Egy öreg szilfa tövénél T65 felemelt egy kéregdarabot, s mindkét mancsával lecsapott. Egy tücsköt talált. A szájába tömte.
– Azannyát! – kiáltott Robert elragadtatott undorral. – T65 bogarakat eszik!
Rovarfalatkákat keresendő a két fiúval csatárláncot formáltunk. Lehántottuk a szilről az elhalt kérget, s ólálkodó vörös százlábúakra meg kerekded szürke fatetvekre leltünk. Szöcskéket üldöztünk, s kezünkkel a felszántott földbe túrva pondrókat és vörös fejű fehér lárvákat forgattunk ki a mélyből. Hangos kiáltásokkal jelentettük be mindegyik zsákmányt, s vittük T65 elébe, aki egyforma elragadtatással fogyasztotta el valamennyit.
Paul mindent majmolt, ami megtetszett neki. Olykor körbe-körbekúszott a mosómedve nyomában. Mindig meghökkentett ez a páros: egymás mögött haladtak, fenekük a levegőben, orruk meg a földön.
Egyik nap rémülten láttam, hogy Paul mosómedvepózban növényeket legel a kocsifelhajtó mellett. Kihalásztam szájából a zöld pépet és a meg nem rágott növényekből odavittem néhányat Maryhez.
– Kamilla – állapította meg nejem. – Teát főznek belőle. Nagyon egészséges, nyugtató hatású. Ki kellene próbálnod!
Felhajtósalátának neveztük el a növényt, s Paul továbbra is legelt belőle olykor-olykor. Talán füvesember lesz belőle, tréfálkoztam, avagy az Akit a mosómedve nevelt című mű tekintélyes szerzője.
Az igazi átverés
Az újszülött mosómedvék 5-6 dekásak, amikor áprilisban vagy májusban világra jönnek, s novemberre akár 7 kilósra vagy még súlyosabbra is megnőhetnek. Egy hónapon belül T65 akkora lett, mint egy focilabda. Méreteivel együtt nőtt az ereje és mozgékonysága, no meg a kalamajkák száma.
Felzabálta a szemetet. Kikaparta a cserepes virágok földjét. Folyvást megpróbált felmászni a bútorokra, s olyan magasra kellett feltűznünk a függönyök alját, hogy ne tudja elérni.
T65 kinyitotta a konyhaszekrényeket, s imádta a fényes tárgyakat, például a lábasokat és serpenyőket. Élvezte a zajukat, amint a földre puffannak.
Régi hűtőgépünk alsó rekeszét kenyértartónak használtuk. Egyik nap T65 valahogyan elérte a kilincset. Lehúzta, bemászott, és az ajtó rácsapódott.
A püfölő hangokra riadva kinyitottuk az ajtót. Ott állt őkelme, egy halom cafattá szaggatott csomagolópapíron és szétlapított kenyéren, s tömte a fejét.
Noha a fiúk az összes csínyt hangos „Csúnya T65!” kiáltással fogadták, bűnei láttán mégis felvillanyozódtak. Mássz fel a bútorra! Egyél bogarakat! Csinálj felfordulást! A mosómedve épp úgy viselkedett, ahogyan ők is szerettek volna, ám mégsem tehették. T65 lett a hősük.
Maryvel lassan kezdtünk rájönni, hogy T65-ből sohasem lesz jó modorú, kedves háziállat.
Lakásromboló
Körülbelül ugyanekkor ismertük fel a mosómedvék egy újabb tanítását: „A kitartás megéri”. Minden mosómedve született problémamegoldó, s a kihívások éltetik.
Egyik nap, amikor kitettem T65-öt, csalódottan nekiugrott a szúnyogháló borítású ajtónak. Hamarosan rájött, hogy ha elég keményen vetődik neki, az ajtó felpattan, s így a mancsát bedugva bejuthat. Felszereltem egy riglit, és jókat mosolyogtam T65 hiábavaló öklelődzésén. Néhány nap múlva egy ágyúgolyó méretű lyukat találtam a hálón.
Nyár végére T65 a legtöbb éjszakát a kertben töltötte, s olykor csak délelőtt tért haza. Maryvel együtt örvendeztünk.
Egyik éjjel azonban csattogó hangokra ébredtünk. Kiszaladtam a konyhába, s felkapcsoltam villanyt. Tányérok és evőeszközök hevertek a padlón. T65 pedig, akiről úgy véltem, kitettem a szűrét éjszakára, ott trónolt az asztal tetején. A fiókgombokat létrának használva mászott fel, s élelem után kutatott.
Akkorra azonban már magam is megtanultam egyet s mást a kitartásról. Keresni kezdtem a lehetséges behatolási pontokat. A ház és a pajta illeszkedő falán egy keresztülrágott lyukat találtam. Néhány hosszú, szürke szőrszál árulkodott a tettesről. Bedeszkáztam a lyukat, noha Maryvel mindketten tudtuk, hogy sebezhető erőd az öreg ház, és végül mi fogjuk elveszíteni a háborút.
Rövidre rá betoppant Mr. Higgins, a háziurunk. – Apropó, mosómedve – szólt, amint T65 megjelent a szobában. Házi kedvencünk már-már fesztelen, noha némileg túlsúlyos magabiztossággal közlekedett.
– Engedik, hogy ez a mosómedve szabadon járkáljon? – kérdezte Mr. Higgins. Arcunk elárulta számára a választ.
– Aggódom a kukoricám miatt – folytatta Mr. Higgins. – Minden évben feldúlják a vad mosómedvék. Megkérek néhány kutyás pasast, hogy végezzenek velük. Ez a házi mosómedve is biztos rájár majd a kukoricára, amit nem szeretnék. A kutyák is elkaphatják, és azt sem szeretném. Kérem, tartsák ketrecben vagy adják oda valakinek, aki szabadon engedi.
Igaza volt. A mosómedvék imádják a kukoricát, s gyakran egy-két falat kedvéért kitépik az egész növényt. Rendkívüli pusztítást okozhatnak.
Önállóság
Maryvel elhatároztuk, hogy másnap megválunk T65-től. A fiúknak elmagyaráztuk, hogy T65 boldogabb lesz ott, ahol szabadon élhet. Az észérvek azonban nem hoztak gyógyírt a fájdalomra.
– Örültök, hogy T65 itt élt nálunk? – kérdeztem a fiúkat. Bólintottak.
– Mit tanultatok tőle?
– Bogarakat keresni meg ilyesmi – felelte Robert.
– Bogarakat – visszhangozta gyengéden Paul.
– Ugye emlékeztek: T65 mindig megszerezte, amit akart, mert sohasem adta fel? Talán nektek sem árt, ha megpróbáltok ugyanolyan elszántak lenni, mint ő – mondtam nekik. Amikor a fiúk lefeküdtek, úgy éreztem, megoldódott az ügy.
Másnap reggel megérkezett teherkocsijával az az olajbányász, aki felajánlotta, hogy a háza közelében szabadon engedi mosómedvénket. A mindig kíváncsi T65 azonnal bemászott a kocsiba, készen bármilyen új kalandra. Robert és Paul könnyes szemüket törölgették, s búcsúzóul integettek, amint a teherkocsi elindult lefelé a kocsibehajtón. A hátsó ablakban megjelent a ránk visszanéző T65 álarcos pofája.
Később az olajbányász elmondta: T65 egy darabig még ott sertepertélt, majd november végén eltűnt – kiadós téli álomra. Elképzeltük, amint jövő tavasszal felébred, s lázasan űzni kezdi a bogarakat új otthonában.
Robert és Paul mára felnőtt. (Paul kedveli a kamillateát.) Gyakran gondolok vissza őszinte szeretettel a T65-tel töltött nyarunkra, s mindarra, amit tőle tanultam.
Ma már tudom: az ember bármihez alkalmazkodhat – és boldogulhat –, ha kellően kitartó. Tudom, hogy az élet milyen örömteli lehet; és ha elég közelről vesszük szemügyre a dolgokat, mily sok felfedezni valóra bukkanhatunk.
Hozzászólás