Tévhitek nyomában a világ körül

Orrukat összedörzsölő eszkimók? Gonosz farkasok? Szeszélyes tevék? Kannibálok? Tudja meg az igazat!

Kapcsolódó cikkek

Mindenki tudja, hogy az eszkimóknak 50 különböző szavuk van a hóra. Vagy inkább 500? Ami számunkra csak fehér hó, abban az eszkimók a fehér ezer árnyalatát, a hó állagának végtelen változatosságát látják. Igazán csodálatos! Kár, hogy nem igaz. Az átlagos eszkimónak nagyjából ugyanannyi szava van a hóra, mint nekünk. Erre akkor jöttem rá, amikor kutyaszánnal utazgattam Oroszország sarkvidéki területein, és rákérdeztem az ott élőknél. És ez még nem minden: az eszkimók nem igluban laknak, sőt még az orrukat sem dörzsölik össze. Ekkor kezdtem el gondolkodni: vajon milyen tévhitek élnek bennünk a világ távoli helyeiről? De előbb lássuk, mi is a helyzet az eszkimókkal!

Hány szó van a hóra?
Először is: az összehasonlítás értelmetlen, hiszen nincs egyetlen eszkimó nyelv – e nép tagjai egész sor különböző nyelvet beszélnek. Benjamin Whorf nyelvész az 1940-es években hét, havat jelentő eszkimó-inuit szót határozott meg. Az 1970-es évekre azonban ez a szám valahogy 50-re kúszott fel, és a New York Times 1984-ben már nagyvonalúan 100 szóról írt.

Másrészt amikor a hóról (vagy bármi másról) beszélnek, az eszkimó-inuitok egy elő- vagy utótagot tesznek az alapszóhoz, így végül egy szóval fejezik ki például, hogy „nedves hó” vagy „csúszós hó”. A qanniq például hulló havat jelent, a piqsiq a szél által felkavart havat, az aniuk pedig az ivóvíznek való hó. A mi nyelvünknek sincs oka a szégyenkezésre: hófúvás, hóesés, hószállingózás, hóvihar, hókása …

Igluk
Az eszkimó-inuitok valóban készítenek hótéglákból olyan menedékeket, amilyenek a képzeletünkben élnek. Csak éppen nagyon ritkán élnek bennük huzamosan, és bármilyen kiábrándító is, az általam megkérdezett vének egyike sem hallott még róluk soha. Valójában ugyanis e nép csoportjai hagyományosan a tengerparton éltek, s az ott gyűjtött uszadékfákból, bálnacsontokból, kövekből és tőzegből építették táboraikat. Hókunyhókat csak a vadászexpedíciók és a vándorlások idején használtak.

Rossz természetű tevék
A tevékről szóló tévhitek oka az lehet, hogy világuk elképzelhetetlenül egzotikus számunkra. A valóság az, hogy a púpjukban nem víz, hanem zsír van, nem köpködnek, és nem terjesztenek szifiliszt. Ami pedig a szeszélyességüket illeti, nos, a tevék hajlamosak kissé kéretni magukat, de egyébként igen kedvesek azzal, aki elnyerte a bizalmukat.

Rossz hírüket (mogorván caplatnak a homokban, nyögdécselnek) talán azoknak a fajtársaiknak „köszönhetik”, amelyekkel turistaként találkozunk. De a teve szemszögéből nézve az átlagos turista sem éppen kellemes útitárs. Sivatagi körülmények közt a tevének a túlélésre kell játszania, így nem csoda, ha jobban kedveli azokat, akik nem csak látogatóba érkeznek – mindenki másra csak az energiájukat vesztegetik.

A hetedik hullám a legnagyobb
Ezt is gyakran hallani, s gyermekként el is hittem – és a Pillangót még csak az után olvastam el. Pillangó, a francia fegyenc esküdött arra, hogy a hírhedt Ördög-szigetről való menekülés módja az, ha az óriási erejű hetedik hullámmal sodortatja ki magát. Én is jártam a szigeten, s a parton ülve vártam … és vártam. Sok hullám jött, de a hetedikek semmivel sem voltak nagyobbak a többinél.

Utazásaim során azóta is mindig figyeltem a hullámverést, s vártam azokra a nagy hetedik hullámokra, de hiába.

„Kannibálokkal is találkoztunk!”
Nem, nem találkoztak. Emlékszem egy ismert tévés műsorvezetőre, aki úgy vezette fel az egyik műsorát, hogy a következő héten hírhedt emberevők között fog élni. A törzs tagjai úgy is néztek ki: rengeteg nyilat hordtak maguknál, és csontok voltak átszúrva az orrukon. Csakhogy én húsz évvel korábban tényleg éltem közöttük, és akkor sem voltak kannibálok. Rengeteg a szóbeszéd, egyetlen bizonyítható eset nélkül.

Persze ott vannak a gyakran emlegetett Pápua Új-Guinea fennsíkján élő forék. E törzs tagjai körében gyakori betegség a kuru, azaz a kergemarhakór egy változata, amely a jelek szerint valóban a koponya tartalmának elfogyasztásával terjed a körükben.

A Kongó-medencébe merészkedő Viktória-korabeli hittérítőktől is vannak hiteles szemtanúi beszámolóink, s ugyanarról a vidékről napjainkban is érkeznek hátborzongató jelentések emberevésről. Ezek azonban csak ritka aberrációk, a többi pedig nagyrészt az utazók erősen kiszínezett meséje. Azért „nagyrészt”, mert van a mítoszoknak egy második forrásuk is: maguk a helyi népek. Olykor ők is hasznosnak találják, ha egy kicsit rájátszanak a hírnevükre: aki a bűzlő mocsarak és a maláriával fertőzött erdők környékén él, annak komoly előnyt jelenthet, ha a többi törzs békén hagyja, s így semmi sem vonja el figyelmét a túlélésről.

Ami pedig a forékat, a pápua új-guineai kannibálokat illeti, a szokás náluk egyfajta szertartás, amelynek sokkal több köze van a túlvilági élethez, mint az ellenségek hasznosításához.

A gonosz farkas
Ez a kép a távoli múltból ered, amikor a farkas az ember létét fenyegette. Nos, bizonyíthatóan csupán egy-két esetben támadtak farkasok emberre, s még itt sem egyértelmű, hogy melyik fél volt a hibás. A farkasok ugyanis időközben rájöttek, hogy az életben maradás érdekében jobb elkerülniük az embert, tudtam meg egy lengyelországi farkaskutatótól, aki már három éve tanulmányozott egy falkát – de még egyszer sem sikerült megpillantania őket. Az európai és más farkasok valóban rátámadnak olykor a háziállatokra – a lengyel pásztorkutyákra például valóságos páncélt aggatnak gazdáik, amely az összecsapásokban nyújt nekik előnyt. Ám az egyetlen farkas, amely az ember közelébe merészkedik, a kutya, amely már rég megtanulta, hogy behódolóan kell viselkednie és hasznossá kell tennie magát.

Hanyatt eső pingvinek
A történet a Falkland-szigeteki háború idejéből származik. Amikor sugárhajtású vadászgépek repültek el a szigetek felett, a kíváncsi pingvinek állítólag egyre jobban hátradőltek, míg végül hanyatt estek – a pilóták szerint úgy, mint a dominók. Valójában a pingvinek rendkívül jól egyensúlyoznak, és stabilan állnak a lábukon.

A legvalószínűbb magyarázat az, hogy a kolóniákon kitört a pánik, és a pingvinek fejvesztve menekültek a rémes zaj elől.

A kaméleon a környezetéhez igazítja a színét
Bár sok kaméleon változtatja a bőre színét, ennek sokszor nem az álcázáshoz, hanem inkább a hangulatukhoz és a testhőmérsékletükhöz van köze. Ha egy kaméleon fázik, „besötétíti” magát, hogy több hőt nyeljen el, míg ha hűlni szeretne, kivilágosodva a bőre többet verhet vissza a napsugárzásból.

A kaméleonok emellett sok esetben jelzésre használják a bőrszínüket. A párduckaméleon élénk narancssárgára változva próbálja elijeszteni a ragadozókat, mások ellenkező nemű fajtársaikat próbálják magukhoz csalogatni feltűnő színek felvillantásával. A behódolást éppen fordítva, fakó szín felöltésével jelezhetik, a nőstények pedig szintén színjelekkel utasíthatják el a nekik nem tetsző udvarlókat. Úgy tűnik tehát, hogy a feltűnés sok esetben fontosabb az eltűnésnél.

Vagyis az igazság, mint azt utazásaim során sokszor megtapasztaltam, itt is legalább olyan érdekes, mint a tévhit.

Orrokat összedörzsölő eszkimók
Az első európai felfedezőknek úgy tűnhetett, hogy az eszkimók valóban ezt teszik – a vaskos prémruhákban más nem is nagyon tűnt lehetségesnek.

Az igazi eszkimó-inuit öleléskor azonban – ez náluk a gyengédség egy bensőséges kifejeződése – a szeretett személy hajának illatát lélegzik be mélyen.

A vadászó jegesmedve eltakarja az orrát
Ez ésszerű cselnek tűnhet, hiszen fényes fekete orruk árulkodó jel. Csakhogy ezt az állítást semmi sem támasztja alá. Az viszont tény, hogy ha valami felizgatja őket, akkor ezek a nagyszerű vadászok két lábra állnak, és mindkét mancsukkal kapálóznak. Talán ez lehet az alapja az utazók és az eszkimók történeteinek, amelyek a jegesmedvék ravaszságát hivatottak igazolni – például, hogy ezek a medvék jégfalat építenek, és mögötte rejtőznek el.

Vote it up
198
Tetszett?Szavazzon rá!