Tíz kérdés Sigourney Weaverhez

Aki pályafutása során mindig könnyedén lépett át egyik műfajból a másikba

Megjelent: 2010. november

Kapcsolódó cikkek

Sigourney Weaver filmsztár, halloweenkor mégis ő maga nyit ajtót. Nemrég, amikor a 60 éves legenda üdvözölte a hozzá édességért becsöngetőket, a Szellemirtók című, 1984-ben készült és azóta világhírű filmvígjáték szereplőinek öltözött családdal találta magát szemközt. A film egyik szerepét ő játszotta. – Az apa az egyik nagy szellemirtónak öltözött, a fia az egyik szellem volt – mondja. – Az anya pedig olyan öltözéket viselt, mint én a szerepben. – Vajon felismerték? A felnőttek talán igen, de a gyerekek biztosan nem. Mint nevetve mondja: – Nekik én csak egy nő vagyok, aki ajtót nyit.

Weaver nem törődik túl sokat a hírnévvel. Pályafutása során mindig könnyedén lépett át egyik műfajból a másikba, játszott science fictionben (az Alien-sorozatban és az Avatarban), paródiában (Galaktikus küldetés), természetvédő moziban (ő játszotta a Gorillák a ködben címűben Dian Fossey szerepét) és animációs filmben is (a WALL-E című film űrhajójának számítógépe az ő hangján szólalt meg). A novemberben a magyar mozikba kerülő Már megint te?! című új vígjátékban együtt játszik Kristen Bell-lel és Jamie Lee Curtisszel is. Fennhéjázó szállodatulajdonost alakít, aki a középiskolában elszenvedett gúnyolódást továbbadva pezsdíti fel a karrierjét – egy újabb szereplehetőség, hogy tréfát űzzön önmagából.

Az önirónia volt egész életében a túlélési technikája, miután tizenegy évesen hirtelen 177 centis, esetlen bakfissá nőtt, azaz jóval magasabb volt az osztálytársainál, de némelyik tanáránál is. A felnőtt Weavernek azonban van egy komoly oldala is. Elkötelezett környezetvédő és New York állam buzgó támogatója, itt nőtt fel, itt él most is, és a legjobb helynek tartja a világon. Akár a sztárságát veti latba valamely nemes cél érdekében, akár édességet ad a hozzá becsöngetőknek, a jelek szerint egyformán jól érzi magát a bőrében.
 

Reader’s Digest: Új filmje, a Már megint te?! vígjáték, de olyan, amelyben valódi érzelmek is megnyilvánulnak.
Sigourney Weaver: Aki megtudja, miről szól a film, mind azt mondja: „Te jó ég, velem is ez történt. Én is lúzer voltam.” Az emberek nevetnek, mert viszonyulni tudnak a helyzethez.

RD: Azt mondta, hogy fiatalkorában félszeg volt.
SW: Teljesen azonosulni tudok a figurával, mert az iskolában én is ilyen fura madár voltam. Így sikerült átvészelnem. Nevetségessé tettem magam, még mielőtt bárki más megtehette volna, ezért aztán elsőtől harmadikig mindig én nyertem el az évfolyam mókamestere címet.

RD: Megfélemlítették a diáktársai?
SW: Nem, de emlékszem, annyira lelkesen játszottam a szerepemet, hogy időnként félreértették. A lelkem mélyén olyan vagyok, mint egy golden retriever. Ma már nem gond, de volt egy olyan időszak, amikor nehezemre esett nem nekirontani az embereknek. Fékeznem kellett magam.

RD: Milyen különös!
SW: Hollywoodban azért nem tudok olyan barátságos lenni, amilyen szeretnék. Azelőtt szörnyen félénk voltam, tehát vagy félénk voltam, vagy épp az ellenkezője, ezért mindig nehéz volt. Ma már ez tényleg nem gond.

RD: A Yale drámaiskolájába járt.
SW: Ott valóban úgy éreztem, hogy megfélemlítenek. 18-an voltunk az osztályban. Egy év alatt tízen hagyták ott, és minket, akik maradtunk, próbaidőre bocsátottak. Nekem azt mondták, tehetségtelen vagyok, és akár abba is hagyhatom. Elmentem az iskola pszichiáteréhez, de öt alkalom után fizetnem kellett, és nem akartam több pénzt kérni a szüleimtől arra az iskolára, ahonnan ki akartak rúgni. Így aztán csöndes idegösszeomlásom lett. De azt nem tudom, vajon kitartottam volna a színészet mellett, ha az iskola támogatóbb. Mivel azt mondták, hogy nem lehet belőlem színész, sikeres színésszé kellett válnom.

RD: Összefutott bárkivel is az egykori drámatanárok közül, tudott-e törleszteni nekik, mint ahogyan a Már megint te?! szerepében teszi?
SW: A két fő vétkes már halott. Régebben arról fantáziáltam, hogy egy fűtetlen alagsorban laknak, és rongyos, foltos fürdőköpenyben macskakaját esznek.

RD: A káröröm mellett mi a rossz szokása?
SW: Azonkívül, hogy azt kívántam, éljenek azok a tanárok macskakaján? Az a rossz szokásom, hogy túl sok mindenre mondok igent. Szeretném, ha tudnék nemet mondani.

Weaver és Kristen Bell a Már megint te?!-ben

RD: Sokáig az Alien-sorozat Ellen Ripley hadnagy szerepéről volt közismert, aki fehérneműben harcolt a szörnyetegekkel. Most, az Avatar után lelkes tudósként is ismerik, akinek kék a bőre. Milyen érzés a sci-fi királynőjeként népszerűnek lenni?
SW: Az emberek úgy gondolnak rám, mint aki rengeteg science fictionben szerepelt, pedig csak körülbelül öt filmben vettem részt.

RD: Az Avatarban játszott tudóshoz hasonlóan az életben a természet elkötelezett támogatója.
SW: Igen, főleg amióta eljátszottam Dian Fossey szerepét. Nagyon bánt a más fajok jogait semmibe vevő emberi magatartás. Rendkívül aggaszt, ami a Mexikói-öbölben történik. Szívfájdító.

RD: Van kedvenc könyve?
SW: Nagyon szeretem [a hatvanas évek divatguruja] Diana Vreeland D. V. című könyvét. A nőknek az a generációja, ha valami szörnyűség történt, nem a tévé- vagy filmnézéshez menekült, nem tömte magába a fagylaltot, hanem felöltözött, elment az El Morocco night-clubba, és kitáncolta magából a bajokat. Ezt én nagyra tartom. Annyira jellegzetesen amerikai. Most sokan kerültek rémesen nehéz helyzetbe, nekem mégis a szüleim jutnak eszembe, akik két világháborút éltek át, és elámulok rajtuk. Biztosan bennünk van a kibekkelés képessége.
 

A cikket angolul is elolvashatja itt!

Vote it up
26
Tetszett?Szavazzon rá!