Túlélő kutya

Dave Schelske imádott kutyája, Sandy kővé dermedten állt egy keskeny sziklapárkányon, néhány centire a szakadék szélétől

Kapcsolódó cikkek

Tavaly karácsony reggelén csend honolt a West Linn-i házban, az oregoni Portlandtől délre. A 46 éves Dave Schelske már befejezte az ünneplést nyolcéves ikreivel, és átvitte Tristant meg Lawsont az anyjukhoz. Dave, aki nagy természetjáró és hivatásos fotós, úgy döntött, hogy az ünnepen Oregon természeti szépségei felé fordítja a figyelmét meg a kameráját, s csak hároméves kutyáját, Sandyt, a labrador és afrikai oroszlánkutya keveréket viszi magával.

Dave bepakolta a szükséges holmit, köztük a fotósfelszerelést és a visszahúzható pórázt, amit Sandy kapott karácsonyra, majd kitárta a kocsi ajtaját, hogy kedvence egyetlen lendületes ugrással helyet foglalhasson az utastérben. A Columbia folyó szurdokjához tartottak, amely kevesebb mint egyórányira volt észak felé.

Dave gyakran mondogatta, hogy nem ő és a családja választotta a kutyát, hanem Sandy választotta őket. Apa és fiai a menhely recepcióján üldögéltek egymás mellett a padon, amikor behoztak egy sárga szőrű, hét hónapos kutyust. Az állat azonnal az ölükbe ugrott, és elnyúlt a térdükön. Rögtön tudták: ez az ő kutyájuk.
 

Dave lehúzódott az Eagle Creek-i kirándulóhely parkolójába. Úgy emlékezett, hogy a vízesés körülbelül 3 kilométerre van a turistaút bejáratától. Olyan rég járt már itt, hogy el is feledkezett a keskeny gyalogút menti hatalmas szakadékról. A hegyoldalba vájt ösvényt balról sziklafal szegélyezte, a jobb oldalon pedig a semmi tátongott: lábuk alatt a szinte függőleges sziklafal egyenesen a folyó köves aljáig futott. Ahogy kaptattak felfelé, a szurdok egyre mélyült.

Dave arra gondolt, ha legközelebb kirándulni viszi Sandyt, biztonságosabb utat választ. A kutya azonban hozzászokott a nehéz túrákhoz, és Dave azért sem aggódott, mert útközben más kutyásokkal is találkoztak. Noha az új pórázt hatméternyire is ki lehetett engedni, Dave szorosan maga mellett tartotta Sandyt, hogy a mellettük elhaladók elférjenek.

Dél körül egy olyan szakaszhoz érkeztek, ahol az út csupán egy méter széles lehetett. A sziklafalon derékmagasságban vastag acélsodrony húzódott végig, hogy a turisták abba kapaszkodhassanak. A szakadék itt több mint hatvan méter mély volt.

Egész reggel esett az eső. A fák tetejére telepedett köd és a sziklafalon kígyózó sodrony izgalmas kompozíciót kínált a fotós számára. Dave egy fatörzsre tekerte Sandy pórázát, előkapta hátizsákjából a gépét, és fényképezni kezdett.

Néhány felvétel után eltette a masinát, és indult, hogy kioldozza a türelmesen várakozó ebet. Ám Sandy ekkor hirtelen megijedt valamitől, és úgy nekiiramodott, hogy a póráz zsinórja letekeredett a fatörzsről, a műanyag fogó pedig bukdácsolva ugrált a kutya után. Dave kiáltozva vetette magát utána. Sandy meg is torpant egy pillanatra, de aztán újra rohanni kezdett. A póráz fogója nagyokat koppant a köveken, amitől a kutya még jobban megrémült.

– Várj meg, Sandy! – kiáltott a gazdája, de az eb eltűnt a kanyarban.

Dave ekkor hangos nyüszítést hallott. Azt hitte, hogy a póráz beakadt valamibe, és szaladt, hogy megnyugtassa az állatot. A kanyar mögött azonban nem talált mást, csak az elszakadt pórázt, amely egy fa alatt hevert a szakadék szélén.

Ezen a szakaszon csak zergék vagy jól felszerelt hegymászók bírtak volna feljutni a sziklafalon. Hat méterrel odébb az út szűk hasadékban végződött. Dave nem talált csúszás- vagy karomnyomokat, amelyek arra utaltak volna, hogy Sandy megcsúszott a lejtőn. A mélyből felhallatszott a folyó dübörgése.

Dave kétségbeesve rohant vissza az ösvényen. Megkérdezte a felfelé jövőket, nem találkoztak-e egy sárga szőrű labradorral, de egyikük sem látta Sandyt. Volt, aki azt javasolta, hívja a segélyvonalat, de ebben a magasságban nem volt térerő.

Lassan egy órája volt, hogy Sandy eltűnt. Dave rémülete nőttön-nőtt. Tudta, ha a kutya lezuhant ott, ahol a póráz maradványát megtalálta, bizonyosan szörnyethalt a sziklákon.

A férfi visszatért Sandy eltűnésének színhelyére. Az egész nem történt volna meg, ha a régi, erős pórázt hozza magával! Istenem, mit szólnak majd a fiúk? Kétségbeesve kiáltozni kezdte a kutya nevét, bár tisztában volt vele, hogy nem kaphat választ.

A keskeny úton egyszer csak megjelent két középkorú nő. Kérdésükre, hogy mi a baj, Dave elmondta, mi történt, majd elindult, hogy utat keressen a völgybe. Nem talált azonban még egy aprócska csapást sem, ezért a sűrű bozóton keresztül vágott neki a meredek lejtőnek. Életveszélyes vállalkozás volt, ez nem vitás, de úgy tűnt, ez az egyetlen esély, hogy rátaláljon Sandyre, és a férfinak volt tapasztalata a hegymászásban.

Eközben a két nő visszafordult, és talált egy kis ösvényt, amely levezetett a folyóhoz. Keresni kezdték a kutyát. Kis idő múlva találkoztak Dave-vel, aki próbálta őket eltántorítani szándékuktól, mert félt, hogy megsérülhetnek a veszélyes úton. – Ha segíteni szeretnének, menjenek vissza oda, ahol a póráz hever. Így látnám, hol kell keresgélnem.

A két asszony közül az egyik vissza is indult, a másik azonban ragaszkodott hozzá, hogy Dave-vel maradjon és segítsen a keresésben.
 

Karácsony délutánján Rene Pizzo tűzoltó moziban ült a férjével, amikor jelzett a telefonja. Az üzenet az oregoni állatmentő szervezettől, az OHSTAR-tól érkezett. Azt írták, eltűnt egy kutya a szikláknál. További információk e-mailben.

Pizzo, aki az OHSTAR legrégebbi önkéntese volt, és állatmentőként jókora tapasztalatra tett szert, hazarohant, meleg ruhába bújt, összecsomagolta a felszerelését – sisakot, térdvédőt, kesztyűt, biztonsági szemüveget, fejlámpát –, s elindult a szurdok irányába. Eközben néhány munkatársa a szervezet portlandi főhadiszállásán összeszedett még néhány szükséges holmit.

Az e-mail szerint a kutya lezuhant az Eagle Creek ösvényről. 2014-ben ez volt a harmadik eset. A kutyák látása nem olyan, mint az emberé, és elég gyenge a mélységérzetük, így ezek az utak sokkal veszélyesebbek a kutyákra nézve, mint a gazdáikra.

 

Délután 5 óra tájban John Thoeni és barátnője, Emily Amsler állatorvos a karácsonyi vacsorához készülődött. Épp asztalhoz ültek, meggyújtották a gyertyákat és kortyolni készültek a borospoharaikból, amikor mindkettejük telefonja megszólalt. El kellett halasztaniuk a vacsorát. Az OHSTAR-nak sürgősen szüksége volt rájuk az Eagle Creeknél.

Velük együtt nyolc önkéntesnek kellett otthagynia az ünnepi asztalt, hogy megmentsenek egy kutyát, amely ekkorra már minden emberi számítás szerint odaveszett.

 

Az Eagle Creeknél Dave és segítőtársa keresztülverekedte magát a sűrű növényzeten, és lejutott egész a folyóig. Lassan sötétedni kezdett, egyre hidegebb lett, s mivel nem volt náluk lámpa, vissza kellett fordulniuk. Szomorúan másztak felfelé. Dave, aki elöl ment, hogy mutassa az utat, szerette volna hinni, hogy a kutya ott vár rá egy szikla tövében, de érezte, hogy a remény egyre fogy.

A háta mögött egyszer csak megszólalt a nő: – Hahó, kislány!

Mi? Kihez beszél? A férfi megfordult, és abba az irányba nézett, ahová a nő tekintett. Nem látott mást, csak bokrokat meg sziklákat. Félve kérdezte: – Életben van?

Az asszony bólintott. – Engem néz.

Dave átmászott pár kidőlt fatörzsön, és húsz méterrel följebb megpillantotta a farkát csóváló Sandyt. A kutya állt. Ez jó jel! Megkönnyebbülten, örömmel kiáltott oda: – Gyere ide, kislány! Gyerünk, Sandy!

A kutya nyüszített egyet, de nem mozdult. Ahogy Dave közelebb mászott hozzá, látta, mi a baj. A kutya egy kicsiny párkányon állt, hátával a sziklafalhoz tapadva. Körülötte mindenütt tátongó mélység. Minden landolásra alkalmas felület túl messze volt, ezért nem mert elrugaszkodni.

Ahhoz, hogy Dave áthidalhassa azt az öt-hat méteres távolságot, amely elválasztotta a kutyától, szüksége volt pár holmira az autóból. Nagy nehezen visszaereszkedett, és előadta tervét a keresőtársának. Kötelet kell hurkolni a közeli fára, mondta, amit a nő majd utánaenged, s ő a kötélbe kapaszkodva talán eléri Sandyt.

Időközben a család, amellyel Dave korábban találkozott, felhívta a segélykérő számot, és a mentőcsapat már úton volt.

Amikor Dave visszatért a vontatókötéllel, kiderült, hogy nem tudják megvalósítani a tervét. Segítőtársa ugyanis reszketett a hidegtől, és fájdalmasan megmerevedtek az ízületei. Alig tudta mozgatni az ujjait. Az asszonynak vissza kellett fordulnia.

Ekkor már 5 óra körül járt az idő. Az égbolt színe sötétszürkéről mindinkább feketére váltott, és Dave úgy érezte, legyőzték. Ám mielőtt a csüggedés erőt vehetett volna rajta, meghallotta az odafönt várakozó asszony kiáltozását. Megérkeztek az első állatmentők!

Dave csak annyit tehetett, hogy várt, és közben igyekezett megnyugtatni a rémült kutyát. – Minden rendben lesz, kislány! Itt vagyok veled!
 

Hét óra tájban a mentőcsapat többi tagja is megérkezett az Eagle Creekhez, és felfelé igyekezett az ösvényen. A holdat, amely megvilágíthatta volna a keskeny utat, felhők takarták. Szerencsére szembejött velük a nő, aki rátalált Sandyre, és megmutatta, merre van Dave.
 

Sandy ötven méterrel az ösvény alatt, egy kis sziklapárkányon rekedt. A kiszögellés nem lapos, hanem csúcsos volt, ezért a kutya még leülni sem tudott. Órákon át állt ott szoborrá merevedve. Mostanra már a hidegtől is megdermedhetett.

Az önkéntesek elővették a szerszámokat, köteleket és lámpákat, Dave pedig rávilágított a sziklapárkányra, hogy John Thoeni lássa, hová kell leereszkednie az állatért.

Úgy döntöttek, nem közvetlenül Sandy felett indul el, hanem pár méterrel odébb, mert félő volt, hogy a lába alatt potyogó kövek megsértik vagy megrémítik az állatot, és az ijedtében a szakadékba ugrik. A mentőcsapatot Rene Pizzo vezette, Amy Amsler pedig állatorvosként és fotósként állt készenlétben. Egy csigán átvetett kötél segítségével szerették volna felhúzni a kutyát meg a férfit, és az alpinista Bruce Wyse feladata volt, hogy megfelelő fát találjon a „felvonó” rögzítéséhez. A fák azonban vagy túl messze voltak a párkánytól, vagy a gyökereik bizonyultak túl gyengének.

Újabb két óra telt el, mire sikerült lehorgonyozni a csigarendszert, és kezdetét vehette a mentés.
 

Dave odalentről mindezt nem látta. Sandyre koncentrált, és a lámpa fényében folyamatosan leste, nem mozdult-e el a kutya. Már a sokadik elemet cserélte a lámpában. Teste minden porcikáját hideg járta át, de ő legalább ugrálhatott néha, hogy ne fázzon. Sandynek viszont nem volt szabad megmoccannia.

21 óra 36 perckor John, tetőtől talpig védőfelszerelésben, zsákkal a hátán végre ereszkedni kezdett lefelé. Már nyolc óra telt el azóta, hogy szerencsétlen Sandy lezuhant.

Johnnak eszébe jutott, hogy a csapdába esett, rettegő kutya szemszögéből védőfelszerelésében vélhetően úgy fest, mint valami ufó, ezért nyugodt, becéző hangon, folyamatosan beszélt a rémült állathoz. – Jó kislány! Mindjárt ott vagyok, Sandy…

Azt remélték, hogy közvetlenül a kutya bal oldalához fog érkezni, ám a szikla hirtelen görbülete miatt John egyszer csak jó egyméternyire találta magát a faltól. Még legalább három métert kellett volna ereszkednie ahhoz, hogy elérje Sandyt.

Kezével-lábával próbált megkapaszkodni az eső áztatta, csúszós sziklafal kiszögelléseiben és hasadékaiban, hogy közelebb jusson a kutyához. Aztán óvatosan ráakasztott egy pórázt a nyakörvére, majd a biztonság kedvéért szájkosarat tett a kutyára. Végül felcsatolta rá a mentőhámot, amely az őket tartó kötélre volt erősítve, aztán az adóvevőn át szólt, hogy most már felhúzhatják őket. Miközben emelkedtek, John magához ölelte Sandyt, hogy megvédje a lezúduló kövektől és a feléjük csapódó ágaktól. 22 óra 23 perckor végre felértek az ösvényhez.
 

A kutya csodával határos módon csak néhány sebet szerzett, és a talppárnáit horzsolta fel. Egyáltalán nem mozgott viszont, s nem is nyüszített: sokkos állapotban volt.

A csapat csomagolni kezdett. Gratuláltak egymásnak a sikeres mentéshez. Az akció végül is óriási karácsonyi ajándék volt számukra, hisz másképp is végződhetett volna.

Már éppen indultak lefelé, amikor Sandy hirtelen mocorogni kezdett. Az önkéntesek rögtön látták, mitől élénkült fel: Dave, aki zseblámpája fényénél végre felverekedte magát a koromsötét sziklafalon, most ért az ösvényhez. Sandy sérüléseit feledve rohant a gazdájához, aki megkönnyebbülten ölelte át a reszkető ebet.

Dave boldog volt, hogy végül senki sem sérült meg. Meghatottan simogatta és becézgette Sandyt, majd hálás tekintettel fordult az önkéntesekhez: – Legszívesebben mindnyájukat megölelném!