Túlélők történetei

Tizenegy év telt el a New York-i terrortámadás óta. Íme, öt európai túlélő beszámolója az események hatásáról

Megjelent: 2011. szeptember

Kapcsolódó cikkek

Bruno Dellinger
A francia üzletembernek az északi torony 47. emeletén lévő munkahelyéről sikerült kijutnia. A ma 49 éves férfi Párizstól északra él
– A Világkereskedelmi Központ északi tornyának északi oldalán berendezett irodámban épp az e-mailjeimet néztem meg, amikor teljesen váratlanul repülőgép-hajtómű éktelen sivítását hallottam.

Néhány másodperc múlva a gép becsapódott az épületbe, az pedig olyan erővel rázkódott meg, amilyet még Japánban, az ottani földrengések során sem tapasztaltam – meséli. – Először kísérteties nyugalom szállt meg. Azt hittem, a Világkereskedelmi Központ elpusztíthatatlan; meg sem fordult a fejemben, hogy összeomolhat.

Az irodámban csak néhány mennyezetburkoló lap esett le. Bár az épület riasztói nem szólaltak meg, utasítottam tizenegy alkalmazottamat, hogy ürítsék ki a helyiségeket, majd mint valami hajóskapitány, ügyeltem rá, hogy mindent rendben hagyjunk hátra, mielőtt én is követtem őket. Csak a mobiltelefonomat és a PalmPilotomat vittem magammal.

A lépcsőházban hihetetlen hőségben és gomolygó füstben gyalogoltam lefelé. Petróleumszag terjengett, a liftaknákból folyadék csorgott. Körülbelül félúton két lépcsőház közül választhattam. Az egyikben lefelé tartó csoportot láttam, gondolkoztam, én is arra menjek-e, de inkább a cégünk számára kijelöltnél maradtam. Ők nem értek le, én igen. Nem találok rá magyarázatot.

Bruno DellingerBruno Delingernek ötven percébe tellett, hogy kijusson az épületből – másodpercekkel a második torony összeomlása előtt. – Miután összeomlott, minden vaksötétbe borult, olyan sűrű por és füst kavargott a levegőben, hogy minden hangot elfojtott. Testrészek és hamuvá égett emberek hevertek körülöttem.

A nyugalmam már elillant. Most inkább azt hittem, hogy én is meghaltam. Életem legrémisztőbb pillanatai következtek. Engem is beborított a por, és elveszítettem az időérzékemet.

Gyalog indultam haza, de a három kilométeres úton újra meg újra az villant az agyamba, hogy halott vagyok. Csak arra vágytam, hogy átöleljen valaki. Egy idő múlva bementem egy üzletbe, kértem egy pohár vizet, és bár mindig én voltam a New Yorkban dolgozó kemény legény, sírva fakadtam.

Hónapokon át elkísért az az érzés, hogy meghaltam – mondja. – Szép lánytól taxiig bármire néztem, az agyam folyton azt hajtogatta, hogy az nem valóság, hiszen halott vagyok.

Azelőtt szándékosan voltam gyermektelen, de az esemény után a feleségem azt mondta, semmije sem maradt volna belőlem, ha szeptember 11-én meghalok, úgyhogy gyereket akar.

Annyira megutáltam az egész emberiséget, hogy először nemet mondtam, de ahogy teltek-múltak a hónapok, rádöbbentem, hogy a világnak szüksége van ártatlanokra, és most már két gyermekünk van, nyolc- és hatévesek. Hozzásegítettek, hogy megbékéljek az emberi nemmel, de nem hiszem, hogy a feleségem valaha is teljesen megérti, milyen hatást gyakorolt rám szeptember 11-e.

Ha tehetném, a világtól elzárkózva, erdő mélyén élnék, de apaként kötelezettségeim vannak. Ezért inkább otthagytam Manhattant, és jelenleg Párizsban dolgozom.

Tadeusz Hanc
2001-ben mérnökként dolgozott a Világkereskedelmi Központban. Azóta hazatért szülőhazájába, Lengyelországba
– Körülbelül egy órája lehettem az irodámban, az északi torony 86. emeletén, amikor váratlanul repülőgép húzott el közvetlenül az ablakom előtt, annyira közel, hogy az utasok arcát is láttam. Azután, az utolsó pillanatban jobbra lendült, és néhány emelettel fölöttem az épületbe csapódott.

Kialudt a világítás, mindenütt por, de az irodám nem sérült meg. Telefonáltam a feleségemnek, hogy jól vagyok, sietség nélkül összeszedtem a papírjaimat, valamint a hűtőmből az almát és a joghurtot, majd nyugodtan távoztam.

Tadeusz HancA folyosón mennyezetlapok potyogtak le, de továbbra sem nyugtalankodtam, a lépcsőházban időnként félreálltam, hogy a tűzoltók felmehessenek oxigénpalackjaikkal és létráikkal. Egy büféautomata körül szétszóródott aprót láttam, felvettem egy tízcentest szerencsepénznek.

Amikor a 14. emeletre értem, hirtelen az egész épület hevesen megrázkódott. Minden teljesen elsötétült, és még több por kavargott. A mindig nálam levő zseblámpámmal tájékozódtam a sötétben. Tömeg verődött össze a nyomomban, miközben az alsóbb szintekről ismeretlenek elemlámpával jelezték az utat, hogy könnyebben letaláljunk.

Ahogy elhagytam a tornyot, sikoltozást és falnak ütköző autókra emlékeztető csörömpölést hallottam: emberek ugrottak le a toronyból. Valaki szólt, hogy az ingem csupa vér. Nem az enyém volt, biztosan valamelyik ugróé.

A tömegközlekedés leállt, gyalog haladtam a Hudson folyó mellett, amikor láttam, hogy az északi torony leomlik. Futni kezdtem, de a lábam összecsuklott, úgyhogy az utca közepén lerogytam, és sírva fakadtam. Egy idegentől kaptam vizet, azután kiültem a folyópartra, onnan néztem órákig a pusztulást, miközben próbáltam összeszedni magamat.

Öt óra múlva értem gyalog haza – az otthonom bő tíz kilométerre volt az ikertornyoktól. Az egyik szomszéd azt mondta, tíz évet öregedtem, és megőszültem.

A ma 58 éves Tadeusz Hanc élete a merénylet óta gyökeresen megváltozott. – Szeptember 11-e előtt is rendetlenkedett a szívem, de attól a naptól fogva az érverésem szabálytalanná vált, és hihetetlenül felgyorsult. Nem bírtam idegekkel az Egyesült Államokban, úgyhogy hét év múlva korengedménnyel nyugdíjba mentem, visszatelepültem Lengyelországba, ahol a hegyekben vásároltam lakást.

A feleségem nem költözött el New Yorkból, de barátok maradtunk. Most inkább egyedül élek. Jobbára olvasással, utazgatással, hegyi túrával töltöm az időt. A szívem sokat javult, de ha a tévében meglátom az ikertornyokat, megdermedek, és elsírom magam.

George Sleigh
A brit születésű hajómérnök a 91. emeleten dolgozott, amikor az északi tornyot találat érte. Ma 73 éves, nyugdíjas, Ohióban él
– Az irodámban éppen telefonáltam, amikor repülőgép dübörgését hallottam, azután a gép körülbelül hét-nyolc méterrel fölöttem az épületbe fúródott. A mennyezet darabjai rám zúdultak, a kezemmel védtem a fejemet, és gyakorló keresztény lévén, Istenhez imádkoztam, hogy mentsen meg. Majdnem betemetett a törmelék, mégis sértetlen maradtam. Felkaptam az aktatáskámat, és beledobtam a telefonnoteszomat. Elaine, a feleségem, akkor váltott munkahelyet, és nem tudtam fejből a számát. Perceken belül elhagytam az irodámat.

A három lépcsőház közül kettőt törmelék torlaszolt el, a harmadik rendesen ki volt világítva, és mindenki nyugodtan vonult lefelé. Szépen én is besoroltam. Cseppet sem voltam megijedve, és nem hittem volna, hogy az épület össze fog omlani.

Már kifelé tartottam, amikor hirtelen mintha hurrikán csapott volna le rám, koromsötétben találtam magam, és belepett a por. Alig bírtam megtartani az aktatáskámat. Akkor még nem tudtam, hogy a déli torony omlott le. Újra Istenhez imádkoztam, hogy mentsen meg, és meg is mentett.

George SleighKét ismeretlen férfival együtt léptem ki az utcára, és nem néztem hátra. A járdát, az úttestet mindenfelé törmelék borította. Néhány perc múlva egy rendőr megállított, és figyelmeztetett, hogy a bal lábam csúnyán vérzik. Addig észre sem vettem.

A mentők kórházba vittek, ahol egy mély vágást varrtak össze. A váróhelyiségből nagy nehezen telefonáltam a feleségemnek; legalább másfél óra kellett, hogy vonalat kapjak. A kórházban töltöttem az éjszakát, mert lezárták a hidakat, így nem juthattam haza New Jersey-be.

A feleségemmel két év múlva otthagytuk New Yorkot, s húsz év távollét után költöztünk vissza Ohióba, ahol lassabb, nyugodtabb mederben folyik az élet. Most jobban értékelem az életet és a családot. Szerettem volna a közelemben tudni a gyermekeimet, de sajnos másképp alakult, most mindannyian különböző államokban élnek.

Sleighnek határozott véleménye van Oszama bin Laden megöléséről. – Megkönnyebbültem – mondta –, mert azokra gondoltam, akik szeretteiket veszítették el, és most talán már túlléphetnek a gyászon. Egyes amerikaiak örömujjongását azonban már csak azért sem helyeslem, mert a másik oldal is így viselkedett szeptember 11-e után.

Jose Salgado
Spanyolországban született, az északi torony 47. emeletén, a First Union Banknél dolgozott. A 49 éves férfi New Jersey-ben él
– Amikor az első gép becsapódott az épületbe, rögtön a rendészetet hívtam, de nem vették fel – emlékszik vissza. – Harmincketten dolgoztunk az irodákban, megbeszéltük, hogy csoportokat alkotunk és együtt maradunk. A folyosón gázszag volt, úgyhogy benedvesített papírtörülközőt raktunk az arcunkra.

Miután a 20. emeletre értünk, egy kolléganőm azt mondta, pihen egy kicsit. Próbáltam rábeszélni, hogy jöjjön tovább velünk, de nem hallgatott rám. Egy arra haladó tűzoltó azt mondta, vigyáz rá. Később megtudtam, hogy a kolléganőm nem jutott ki.

A földszinten kiderült, hogy a négy kijárat közül kettőt törmelék zárt el. Én úgy döntöttem, a jobb oldalon nyitva maradtat választom, de a csoportból hatan a bal oldalihoz mentek. Ők szerencsétlenül jártak.

Jose SalgadoAmint kiléptem az utcára, futottam, ahogy a lábam bírta. Azután sűrű por változtatta éjszakává a napot. Egy falhoz támaszkodva ültem, amíg valamelyest ki nem tisztult a levegő. Szerettem volna megölelni a családomat.

Mivel a közlekedés leállt, gyalogszerrel indultam New Jersey-be. Délután öt tájban egy benzinkútnál felhívtam a feleségemet. Amikor értem jött, egymás nyakába borulva sírtunk.

Két hétig otthon maradtam, azután a bank egyik philadelphiai fiókjában álltam ismét munkába. Nagyon megviseltek a történtek, de a bank traumakezelést és pszichológust biztosított. Ez segített, bár egy évig így is nehezemre esett a közlekedés. Munkába menet egy alagúton kellett áthaladnom. Csak hat percig tartott, nekem mégis egy évnek tűnt, és minden alkalommal szorongtam, hogy nem jutok a végére. Majdnem 22 éves házasságom szerencsésen átvészelte a megpróbáltatást.

Azelőtt tartózkodó, józan ember voltam, szeptember 11-e óta viszont nehezen tudok megbízni másokban.

Nyugtalanít, ha közlekedési eszközön valakinél táskát látok, s ma is töröm a fejem, mit tehettem volna még, hogy a kollégáim ne a rossz kijáratot válasszák és a kolléganőm ne maradjon le.

Azt hiszem, a szerencsémnek köszönhetően maradtam életben, meg azért is, mert spanyol neveltetésem szívós kitartásra szoktatott.

A dolog egyik következménye, hogy valahányszor útirányt kell választanom, jobbra fordulok.

Elizabeth Turner
Hét hónapos terhes volt, amikor a férje Londonból szakmai tanácskozásra utazott New Yorkba
– Simonnal két évvel azelőtt házasodtunk össze, a műszaki könyvkiadásban dolgozott, és szeptember 11-én tizenhat munkatársával repült egy tanácskozásra, amelyet a Világkereskedelmi Központ északi tornyának 106. emeletén, a Windows on the World étteremben rendeztek – meséli az asszony. – Én akkoriban a Channel 4 tévécsatorna személyügyi osztályán dolgoztam. Éppen beléptem a munkahelyi büfébe, amikor a Sky News adásában megláttam, hogy az első gép a toronyba csapódik. Azután a második tornyot is eltalálták, és mindenki azt mondta, hogy ez terrorista merénylet.

Pánikba estem, megpróbáltam felhívni Simont. Nem értem utol. Attól a pillanattól fogva úgy hatott rám az egész, mint egy testen kívüli élmény. Azt hiszem, akkora megrázkódtatás ért, hogy bele is halhattam volna, hát inkább kirekesztettem magamból.

Elizabeth egész nap nem mozdult, várta a híreket. – Este hét óra körül a húgom és a sógorom jöttek értem, kocsival vittek haza. A másik két nővéremmel és a fivéremmel meg barátokkal váltották egymást mellettem, egy pillanatra sem hagytak egyedül. Attól tartottak, hogy idő előtt megindulnak a fájások.

Elizabeth TurnerHivatalosan nem értesítettek Simon haláláról, de a fivére a vőfélyünkkel New Yorkba repült, hogy kiderítse, mi történt vele. Szeptember 21-én azzal telefonáltak, hogy biztos nem fog hazajönni, nem találták nyomát.

Őrjítően fájt az elvesztése. Nem akartam folytatni nélküle, az öngyilkosság gondolatával foglalkoztam, de nem tudtam megölni magamat, mert gyermeket vártam. Attól is rettegtem, hogy megszülöm, és egyedül kell felnevelnem. A kis William végül időre és egészségesen, 3 kiló hetvenöt dekával jött világra.

– 2002 márciusában, amikor William négy hónapos lett, egy barátnőm gondjaira bíztam, és New Yorkba repültem, hogy a saját szememmel lássam a helyszínt, ahol ez az iszonyat történt. Annyira megrendített, amit tapasztaltam, hogy a hazatérésem után hosszú, mélyreható utat kellett bejárnom a gyász feldolgozásához. Minden létező terápiával megpróbálkoztam. Az igénybe vettek közül csupán kettő segített úgy-ahogy: a reiki (kézrátétellel gyógyítás) és az életinstruktor, az utóbbi olyanokkal foglalkozott, akik egész életükre kiható élményeken estek át.

Imádom Williamet, kinézetre és viselkedésre tiszta apja. Hároméves kora óta faggat róla, a kérdései a világról szerzett ismeretei gyarapodásával egyre változnak.

Simon elvesztése szembesített az élet nagy kérdéseivel. Úgy gondolom, a jelen körülményeim között a harag és a bosszúvágy senkinek sem használna. Inkább az adott helyzetből indultam ki, és úgy döntöttem, igent mondok az életre, mindennap teszek valami pozitívat.

Elizabeth Turner gyászmunkájáról szóló könyve The Blue Skies of Autumn (Az ősz kék ege) címmel a Simon & Schuster gondozásában jelent meg.

Vote it up
194
Tetszett?Szavazzon rá!