Túlélni a hegyet

A vad havazás hatására eltűnt egy síelő az Alpokban. Két nap és két éjjel harcolt az elemekkel, amíg végül sikerült lejutnia

Kapcsolódó cikkek

Erős szél támadt. Arcába fújta a havat a fiatal síelőnek, Mark Doose-nak, aki a svájci Lausanne város közelében magasodó hegycsoport, a Les Diablerets három síterepének egyikénél, Isenaunál felcsatolta a léceit, hogy nekivágjon az útnak. Tél derekán járt az idő, s eddig ragyogónak látszott a vasárnap, ám most hirtelen vadul havazni kezdett. Az illinois-i Hinsdale-ből érkezett 19 éves cserediák déltájban már nem látott tovább három méternél.

2015. február 1-jén rajta kívül csupán három síelő tartózkodott a hegyen. Mark nem ismerte őket, nem gondolt rá, hogy segítséget kérjen tőlük. Tizenöt éve járta a természetet, nem aggódott.

Végül is nem volt más dolga, mint megindulni lefelé, és lejutni a hegy lábához, éppúgy, ahogy azt délelőtt egyszer már megtette. Az amerikai és a svájci mobilja is fel volt töltve, a hátizsákjában pedig maradt még egy liter víz meg egy mandarin. Chicago külvárosában nőtt fel, így aztán hozzászokott a hófúvásokhoz és a viharos szélhez. Vajon ez a vihar meddig erősödhet?

Rajta, csak kövesd a felvonó útját, mondta magában Mark, végigmérve a hóförgeteg mögül kirajzolódó oszlopokat. Hiszen a felvonót azért építették, hogy felhozza a völgyből az embereket, tehát az oszlopok egész biztosan a falu közelébe vezetnek. Megigazította a hátizsák vállpántját, majd előrelendítette magát a síbotjaival. Fél óra, és lent vagyok – gondolta magában.
 

Mark Doose karcolásokkal és enyhe fagyási sérülésekkel az ujjain, de épségben megmenekültElőző éjjel Mark, aki mindössze egy hete érkezett Svájcba, alig bírt aludni az izgatottságtól, hogy végre síelhet. Álmatlanul forgolódott az ágyában, a lausanne-i kollégiumban. Biomérnök szakos hallgatóként egy szemesztert készült eltölteni a műszaki egyetemen. Sífelszerelését és a többi szükséges holmit már este összepakolta.

Korán kell kelnem – gondolta, és újra megnézte a vasúti menetrendet. A Les Diablerets vonattal kb. másfél óra az iskolától, és a kis településtől alig egy kilométernyi út felfelé a környék népszerű sípályája.

Amikor végre a vonaton ült, elővette a telefonját, és felhívta az édesapját. Chuck – akitől Mark és bátyja, Mike a természetjárás és a sport szeretetét örökölte – büszke volt a fiaira, amiért beléptek a cserkészszövetségbe, és hétvégenként kemény túrákra jártak.

– Érezd jól magad! – mondta búcsúzóul Chuck. – Aztán meséld majd el, milyen volt!

– Rendben, úgy lesz! – köszönt el Mark az apjától.
 

Déltájban azonban Marknak nemigen volt alkalma telefonálni. Csak egy röpke „ahá”-t pötyögött a telefonjába, miután anyja, Barbara, Facebook-üzenetben megkérdezte tőle, hogy elment-e síelni. Majd a vonatról felhívom őket – gondolta magában Mark. Nem számított a rettentő viharra. A hófúvással birkózva fogalma sem volt róla, mikor léphet újra kapcsolatba a szüleivel.

Óvatosan ereszkedett lefelé a hegyoldalon, és folyamatosan ügyelt rá, hogy el ne távolodjon a felvonó oszlopaitól. A szél az arcába hordta a mind sűrűbben zuhogó havat. Egyre nehezebben látott.

Csakhamar azon kapta magát, hogy szem elől veszítette az oszlopokat. Talán egy másik felvonó útját követtem – villant át az agyán, de nem esett kétségbe. Átfutott rajta, hogy hívni kellene a segélyvonalat, de rögtön el is vetette az ötletet, mert nem akart felesleges fölhajtást. Gyerünk tovább, lefelé – mondta magának. Lefelé, ahol forró ital, meleg étel és egy vonat várja, amely visszaviszi az iskolába. Ám ahogy a háta mögé pillantott, csak vakködöt látott: az örvénylő hóesés egyetlen súlyos, fehér tömbben tornyosult fölé.
 

Két óra is eltelt azóta, hogy a vihar megkezdődött. A sűrű erdőt kémlelve úgy tűnt, hogy az egyetlen viszonylag tiszta út, amerre elindulhat, egy mély és meredek szoroson vezet keresztül. A völgyben patak száguldott lefelé, zubogó vize fel-felbukkant ott, ahol még nem lepte be a vastagodó hótakaró. Ott megtölthetné a palackját…

Kicsit lejjebb a szurdok váratlanul összeszűkült. Gyerünk tovább! Már biztosan nincs messze a falu. Csak még egy kanyar, és meglátja a házak pislákoló fényeit.

Ám a kanyar mögött nem volt semmi, és a következő mögött sem. Mark a szűk völgykatlan mélyén térdig gázolt a hóban. Ez már nem alpesi sízés, hanem kőkemény túlélőtúra! Vajon végig tudja csinálni?

Előhúzta az amerikai telefonját, de nem volt rajta jel. A svájci is csak az időt mutatta: 16.00. Legalább 90 perc telt el azóta, hogy elindult a szurdokban, és legalább négy óra, hogy havazni kezdett. Noha a vihar csendesült, egyre jobban sötétedett.

– Van itt valaki? – kiáltozta Mark.

Kisvártatva a patak hirtelen irányt váltott, és útját állta Marknak. A fiú tudta, hogy nincs más választása, át kell gázolnia a vízen. Lemondóan csatolta le síléceit, és lépkedni kezdett. Amint elindult, a sínadrágja bokáig elázott. Szerencse, hogy a magas szárú bakancsba nem tudott befolyni a víz. Jeges hideg járta át Mark testét, de összeszedte magát, és arra gondolt, milyen jó, hogy aláöltözetnek termoruhát húzott.

Mindennél fontosabb volt, hogy igyekezzen. Nem szabad megállni, különben… de Mark nem engedte, hogy az agya komor gondolatok irányába kalandozzon.

Mire öt óra lett, beállt a sötétség. A fiú kitartóan haladt tovább, igyekezett tartani a tempót. Este hat óra tájban azon töprengett, vajon mikor indul az utolsó vonat Lausanne-ba. Kilenckor már tudta – noha beismerni még nem akarta –, hogy az éjszakát bizony a szurdokban kell töltenie. Ráeszmélt, hogy odalent senki sem tud az eltűnéséről.

Gyerünk tovább! Lépkedett lefelé rendületlenül, habár rettentően fájt a sípcsontja, és a bakancs is törte a lábát. Meg sem állt egész reggelig, amikor az első napsugarak végre keresztülhatoltak a szurdok mélyén sűrű egymásutánban sorakozó fenyők ágai közt. 9 óra volt. Mark a meleg fény felé fordította az arcát, és hirtelen rádöbbent, hogy közel húszórányi sítalpas gyaloglás után muszáj lesz aludnia, ha túl akarja élni a kalandot. Elcsigázottan dőlt neki egy fatörzsnek, hogy szundítson egy keveset.

A Ravin du Torrent, az ösvény, amelyen Mark eltévedt a Les Diableretsen

Eközben Chuck Chicagóban aggódni kezdett. Korábban küldött pár fényképet a fiának, aki szokásával ellentétben nem válaszolt. Nem is hívta, ahogyan ígérte. Biztosan alszik. Majd holnap megpróbálom elérni – gondolta Chuck.

Nem sejtette, hogy fia kétórás alvás után épp ekkor ébredt a fa alatt, elgémberedve, dermedt tagokkal. Mark leharapdálta a jeget páncéllá fagyott bőrkesztyűjéről. Hálát adott az égnek, hogy gyakorlott természetjáró lévén hőszigetelő ruhába bújt.

Magára kapta a felszerelését, megragadta a botjait, és útnak indult. Azaz csak indult volna, mert a hóréteg olyan vastag volt, hogy már az első lépésnél mellkasig süllyedt benne. Sílécek nélkül valószínűleg még mélyebbre süppedt volna.

Nincs más választásom. Gyerünk! – biztatta magát gyötrelmes küzdelemre. Húzd fel a térded, tisztítsd el az utadból a havat a síléccel! Emeld magasabbra a lábad, és tedd le a talpat. Ha a léc orra beragad, mozgasd, amíg ki nem szabadul. Most ugyanezt a másik lábbal…

Miközben így küszködött, Mark hallotta, amint hatalmas dübörgéssel hótömbök zuhannak le a környező fákról. Egyszerre beléhasított a vérfagyasztó gondolat, hogy talán fokozottan lavinaveszélyes helyen gyalogol. Eszébe jutott a családja.

A szülei 2009-ben váltak el. Biztosan aggódik már az apja, de még jobban az édesanyja, aki különösen közel állt hozzá. Aztán bátyjára, Mike-ra gondolt. Ekkor könnyek szöktek a szemébe.

Túl kell élned! Folytasd! Tovább! Déltájban Mark szemügyre vette a terepet, és úgy becsülte, hogy talán 300 métert sikerült haladnia. Körülötte mindenütt csak fákat és havat látott a meredek völgykatlanban.

A jeges víz ismét keresztezte útját, megint át kellett kelnie rajta. Csakhogy a sziklák közt sebesen rohanó patak itt már mélyebb volt, a medre pedig csupa kavics. Ez már nem bokáig fog érni…

Két kezében a lécekkel és a botokkal Mark óvatosan rálépett a csúszós kövekre. Ahogy vízbe tette lábát, és ránehezedett, a patak kavicsos medre még a vártnál is mélyebbre süllyedt. Hirtelen a mellkasáig vízbe került.

– Ez nem lehet! – üvöltött fel, és a sítalpakat a feje fölé tartva, minden erejével igyekezett átjutni a túlsó partra. – Itt fogok veszni!

A telefonjai eláztak, a bakancsa megtelt vízzel. Próbálta kinyomkodni a vizet a kabátjából és a nadrágjából, de tudta, hogy a legfontosabb az állandó mozgás. A speciális, gyapjú-poliészter anyagból készült ruha gyorsan száradt, és felszívta a nedvességet Mark bőréről.

Újra nekivágott az útnak, de a közel 24 órája tartó megerőltető munkától sajogtak az izmai. A léceket a vállán kellett vinnie, mivel a kötések csonttá fagytak. – Jöjjön már valaki, és segítsen!

Két óra elteltével, kora délután Marknak meg kellett állnia egy kicsit, mert a szíve nem bírta a tempót. Itt a patak 15 méter mély szakadékba futott. Nem ugorhatsz le – töprengett. Fel kell másznod a szurdok oldalában, és át kell jutnod a túloldalra.

Lassan, kínzó gyötrelmek árán jutott feljebb a meredek parton. Leszúrta a botját a hóborította, kavicsos, mohás, sáros talajba, aztán a feje felett kapaszkodásra alkalmas rést vájt a földbe a síléccel.

Két kemény órájába került, hogy feljusson a tetőig. A kötésről addigra leolvadt a jég, így ismét a lábára csatolhatta a talpakat. Három óra tájékán Mark meglepően jól érezte magát. Máris diadalmámor öntötte el a gondolattól, hogy nemsokára lent lesz a faluban.

Négy órakor újabb vízesés akadályozta útját, ez azonban csak hét méter mély lehetett. Le kell siklanom mellette – határozta el magát Mark. Lassú szlalomban vágott neki a lejtőnek, térdét behajlítva, és faroltatva a párhuzamosan tartott léceket. Először jobbra, aztán balra. Jobbra. Balra.

Egyszerre azonban az egyik síléc megakadt egy kiszögellésben, s Mark a levegőbe repült. Öt méterrel lejjebb, a hátán landolt. Sisakja a jégnek csapódott, térde az arcának verődött. Pár pillanatig azt hitte, meg sem tud mozdulni. Az életébe kerülhet, ha eltört valamije, suhant át rajta. Amikor azonban nagy nehezen feltápászkodott, kiderült, hogy nem esett baja.

A holmija – palackja, síszemüvege, hátizsákja – pár lépésnyire tőle, szanaszét hevert. Összeszedte őket, és megindult lefelé.

Mostanra a jobb léc kötése teljesen elfagyott. Mark a bal lábán rajta hagyta a másik talpat. Leszállt az éjszaka, de ő csak vonszolta magát tovább. Ereje 11 óra tájban hagyta el, képtelen volt folytatni az utat. Hála a cserkészeknél szerzett tapasztalatnak, tudta, mit kell tennie: gödröt ásott a hóba, és bevackolta magát, hogy megelőzze a teste kihűlését. Azzal a gondolattal hunyta le a szemét, hogy mostanra bizonyára a keresésére indultak.
 

Odaát, az Egyesült Államokban hétfő estére erőt vett a kétségbeesés Chuckon és Barbarán, akik továbbra sem kaptak hírt a fiukról.

Chucknak hozzáférése volt Mark bankszámlájához, így látta, hogy a fia vasárnap óta nem használta a kártyát. Az apa ekkor már biztos volt benne, hogy Mark még mindig fent van a hegyen, sebesülten… remélhetőleg csak sebesülten.

Február 3-án, kedden a hegyi mentők úgy indultak útnak, hogy fogalmuk sem volt, merre keressék a fiút. A Les Diablerets mindhárom síterepe hatalmas kiterjedésű terület.

Mark arra ébredt, hogy a gödör jól szolgált, megvédte a fagytól. Harmadik napja volt fenn a hegyen. Fázott ugyan, de tudta mozgatni az ujjait és a lábujjait. A lelkiereje viszont kezdte elhagyni. Mi lesz anyával, ha meghalok? Könnyek gyűltek a szemébe.

Harcolj tovább! És Mark küzdött, igaz, nagyon lassan haladt. Tekintetét a földre szegezte, arca minden lépésnél eltorzult a fájdalomtól. Egyszeriben kutyák ugatása ütötte meg a fülét.

A szíve ekkor hevesen dobogni kezdett. Felnézett a ragyogó nap irányába, és az előtte emelkedő hegyoldalban megpillantott egy turistaházat. Tőle alig százméternyire az aszfaltúton, amit eddig nem látott a szorosból, autók közeledtek.

– Segítség! Aidez-moi! – kiáltozott Mark, de az autók nem álltak meg. – Gyertek vissza! – ordította csalódottan. Érezte, hogy eltökéltsége, s minden, ami eddig tartotta benne a lelket, egyszerre elszáll a testéből. Leroskadt a földre, és zokogott. Eltelt egy óra, aztán kettő, három.

– Itt vagyok! Je suis ici! – üvöltözte a negyedik órában, amikor négy közelben elhaladó turista végre meghallotta a hangját.

Ők riasztották a helyi hatóságokat. A helyszínre érkező mentőcsapat tagjai hevederekkel a kezükben felmásztak Markhoz. Kisvártatva megérkezett egy helikopter, és a fiút egy rendőrrel együtt óvatosan felvontatták a fedélzetre, majd a közeli kórházba szállították.

Ha Mark eszméleténél lett volna, bizonyára nagyot kacag, amikor kiderül, hogy a faluszéli házak mindössze 150 méterre állnak a helytől, ahol végső kimerültségében összerogyott.

Amikor megérkeztek Svájcba, Chuck és Barbara nem győzte ölelgetni a fiát

Doose-ék még aznap hírt kaptak fiuk megmeneküléséről, s azonnal helyet foglaltattak a legközelebbi svájci repülőjáratra. Amikor megérkeztek, Markot épp kiengedték a kórházból. A fiú karcolásokkal és enyhe fagyási sérülésekkel, csodával határos módon úszta meg a kalandot.

Miután mindenki alaposan megölelgette, Mark mentegetőzni kezdett. – Apa, én nem tettem semmi rosszat – szabadkozott. – Nem direkt tértem le az útról!

A többiek nevettek. – Mindent a lehető legjobban csináltál, Mark – felelte Chuck. – Életben maradtál!

Vote it up
99
Tetszett?Szavazzon rá!