Túl a poklon

A Sierra Leone-i polgárháborúban tizenegy évesen megnyomorított lány végre békére lel, és sorstársain próbál segíteni

Megjelent: 2010. május

Kapcsolódó cikkek

Tizenegy éves koromban, a száraz évszakban kezdődött. Háború sújtott le Sierra Leonéra, és híre jött, hogy a keleti országrész falvaiban pusztító-gyilkoló lázadók Magborou felé tartanak. Ebben a kétszáz lelket számláló községben éltem akkor Marie nénivel, Alie bácsival és unokatestvéreimmel. A lázadók meg akarták dönteni a kormányt, amelyet korrupcióval és a nép cserbenhagyásával vádoltak. Az ország különböző törzseiből származtak, köztük hozzánk hasonalóan a temnéből.

Csecsemőkorom óta apai nagynénéméknél laktam. Vidéken a gyerekeket gyakran nem a vér szerinti szüleik nevelték. Iskolába senki sem járt. – Szükség van a munkátokra a gazdaságban – magyarázta Marie.

Amikor eljutott hozzánk a szóbeszéd, miszerint közelednek a lázadók, a falu elöljárója utasított bennünket, hogy meneküljünk az erdőbe. Egy tisztáson leterítettük a gyékényeinket, és olykor akár egy hónapig is ott tanyáztunk. Ahogy mind több szóbeszéd ért el hozzánk, beszüntettük a főzést, nehogy a lázadók észrevegyék a tűz füstjét. Mindenki csak suttogni mert. Néha el-elkaptuk a felnőttek szavait. Arról beszélgettek, hogy a lázadók nem egyszerűen megölik az embereket, hanem agyonkínozzák őket. Ezek után jóformán meg sem szólaltam az erdőben.

A következő év száraz évszakában az elöljáró a lázadókról érkező beszámolók hatására úgy döntött, mindannyian menjünk át egy másik faluba, Manarmába, mert az biztonságosabb.

Ám az első manarmai éjszakán lidérceset álmodtam a pálmaolajról. – Ha pálmaolajjal álmodsz – figyelmeztetett hétéves koromban a nagyanyám –, másnap estig vér fog folyni.

Sikoltozva riadtam föl a földre terített gyékényen. Hangoskodásommal fölébresztettem Alie bácsit. Mérges pillantásától megremegtem. Tudtam, haragszik, ha lármázom. A lelkünkre kötötték, hogy maradjunk csöndben, másként nem hallhatjuk meg a puskalövéseket, amelyek a lázadók közeledtéről árulkodnak. Féltem, hogy Alie bácsi megver, amiért zajt csaptam. – Próbálj meg csöndben maradni – sziszegte –, különben mindannyiunkat megölnek miattad!

Másnap odajött hozzám. Azt hittem, most tényleg ellátja a bajomat. Ehelyett azonban rám parancsolt, hogy hozzak élelmet Magborouból. – Ma sehová sem megyek – hajtogattam, és minden ízemben remegve meséltem el rémálmomat meg a nagyanyám jövendölését. – Ma történni fog valami rossz. Ha nem hiszed, elmegyek, de talán soha többé nem látjuk egymást.

Féltem, hogy ordítozni fog, de kinevetett. – Eredj csak. Biztos nem esik bajod.

Vagy tízen indultunk útnak Magborouba, köztünk Marie néni tizennégy éves lánya, Adamsay, valamint tizenhét és tizennyolc éves unokafivéreim, Mohamed és Ibrahim. Egy másik falun kellett áthaladnunk, és nyomban fegyverropogás ütötte meg a fülünket. A csoportunkban lévő idősebb férfiak azt mondták, ne menjünk tovább, amíg el nem csendesedik a lövöldözés. Miután nem hallottunk több lövést, a férfiak Adamsayt meg engem visszaküldtek Manarmába. Manarma szélén megpihentünk a futballpályát szegélyező egyik mangófa alatt. Nagyon furcsállottuk, hogy sehol egy lélek.

Majd megláttuk az idegeneket, akik félmeztelenül, khakinadrágban, izmos testükön töltényhevederekkel mászkáltak. Adamsay futásnak eredt, de az egyik férfi utolérte, és elkapta a derekát. Visszacipelte, és ledobta mellém a földre. A háta mögött ki-be járkáltak a házakba a társai, fosztogattak. A holmik javát az út közepén halomba dobálták, és meggyújtották.

Egy másik katona csatlakozott az előbbihez, kettesben belökdöstek bennünket a faluba, egy ház oldalához. Ránk parancsoltak, hogy üljünk egymás mellé a földre, s egyikük egy durva kötéllel hátrakötötte a kezünket.

A lázadó megkérdezte tőlem, melyik kezemet vágja le előbb

Egy férfi szaladt a földúton, de hasba lőtte egy lázadó, aki nem tűnt idősebbnek nálam. Sírva fakadtam. Addig sosem láttam gyilkosságot. Az a lázadó, aki összekötötte a kezemet, megfenyegetett, hogy végez velem, ha nem hagyom abba a sírást.

Az unokatestvérem könyörgött neki, hogy engedje el. – Csak maradj veszteg, és figyelj! – reccsent rá a lázadó, és pofon ütötte. – Ha majd eleresztünk, azt akarjuk, hogy mondd el az embereknek, amit itt láttál!

Beszédhangok szűrődtek ki a mellettünk lévő házból. A lázadók bedeszkázták az ajtókat és ablakokat.

Két lázadó Ibrahimot és Mohamedet taszigálta felénk az úton. Amikor éppen elénk értek, a lázadók a puskájuk csövével bökdösték a két fiút, hogy egymásnak háttal álljanak, majd összekötözték kettejüket. A fiúk jajgatni kezdtek. Amikor a lázadó késsel hadonászott feléjük, nem bírtam tovább nézni a jelenetet.

Ismét a ház felé fordítottam a fejemet. Három lázadó suhanc égő fáklyával a kezében járt körbe, és tűzbe borították a zsúptetőt. Odabent sikoltozás tört ki, aztán egy idő múlva megszűnt a kiabálás. Síri csönd támadt.

Most már sorra bukkantak elő a lázadók a bozótosból. Az újabb jövevények zöme gyerek volt.

A bennünket őrző lázadó elkapta Adamsay hajfonatait, és talpra rángatta. Egy másik lázadó karjába lökte, amaz pedig hátraperdítette a lányt, majd a hajánál fogva elvonszolta. Láttam, amint belöki egy ház ajtaján. – Na jó, kicsikém – mondta az őr. – Tűnés! Te mégsem kellesz nekünk.

Föltápászkodtam, és a futballpálya felé fordultam. – Várj! – rivallt rám a lázadó. – Mielőtt elmész, válassz büntetést!

– Milyen büntetést? – motyogtam, és patakzottak a könnyeim.

– Melyik kezedet vágjam le előbb?