Túlvilági szépség

A szerző az Antarktiszt a kirándulóhajóról nézve is távolinak és titokzatosnak látta, ám volt olyan bátor, hogy megmártózott a világ leghidegebb vizében

Kapcsolódó cikkek

Már kezdtem hinni a kísértetekben, amikor kora reggel – hajnalt is mondhatnék, ha az Antarktiszon létezne ilyen – a National Geographic Explorer tengerjáró hajó hídjára léptem.

A láthatatlan jelenségek terén az első tiszt igazított el, Piers Alvarez-Munoz, akinek a nevénél csak a szakálla volt csodálatosabb. Radarja képernyőjén jobbára elmosódott zöld pöttyök villogtak: jégtáblák és három méter fesztávolságú szárnyakkal rendelkező madarak jelei. A Drake-átjárón hófúvás söpört végig, és nem láttunk a hajó orránál távolabb.

Alvarez-Munoz ellenőrizte a térképeit és az iránytűit, majd kijelölte az útvonalunkat – ceruzával, ugyanis az itteni áramlatok gyakran a legfejlettebb masinákkal is kibabrálnak. Ezután hozzátette: az Antarktisz közvetlen közelébe értünk, igaz, momentán egyetlen eszköz tudja kimutatni: a szíve.

Ilyen hosszú út után nehezen fogadtuk el, hogy már majdnem megérkeztünk. Száznegyven utastársam a világ minden részéből verődött össze. Buenos Airesbe repültünk, majd tovább Ushuaiába, az Argentína alsó csücskében lévő színpompás kisvárosba. Ezután felszálltunk az Explorer fedélzetére, majd átkeltünk a csillogó Beagle-csatornán, balra Argentína, jobbra Chile némileg zordabb hegyei húzódtak. Éjfél körül futottunk ki a Drake-átjáróba.

Az Atlanti- és a Csendes-óceán találkozásánál a víz vadabbá vált. Mintegy negyven órával az után, hogy elhagytuk a biztonságos kikötőt, Alvarez-Munoz kapitány határozottan állította, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat előttünk az Antarktisz.

Nem bukkant fel. Erre az első tiszt újabb térképet terített ki maga előtt, hogy megerősítse, joggal hisz a paranormális földrészben.

Az óceán, amelyet itt már Délinek hívnak, 5500 méter mély, ám errefelé akadnak tenger alatti hegycsúcsok, amelyek akár 200 méterre is megközelíthetik a víz felszínét. Ezeket még soha senki sem látta, ami persze nem jelenti azt, hogy nem is léteznek.

Hihetetlennek tűnik, hogy a bolygónkon akadnak még olyan területek, amelyeket nem hódítottunk meg, azonban az Antarktisz jó része még inkább a hit birodalmába tartozik, mint a kézzelfogható valóságéba.

– A legjobb hegyek nem láthatók – szögezte le Alvarez-Munoz, mielőtt a távcsövét a látómezőnket kitöltő szürkeségre irányította.

Aztán kettévált a ködből és hóból épült fal, s jobbra magányos, háromszög alakú jéghegy jelent meg. Majd balra egy másik, még nagyobb. Aztán még egy, mint amikor a sirályok jelzik, hogy szárazföldhöz közelítünk. Végül a távolban szürke szikla dudorodott ki, a Déli-Shetland-szigetek közül az első, az igazi Antarktisz előhírnöke. Úgy tűnt, végre megérkeztünk.

Alvarez-Munoz végigfuttatta ujját a térképen, meghosszabbította a ceruzával húzott vonalat, ám mire újból felnézett, a sziklának és mindannak, amit jelzett, nyoma veszett.

Azóta hónapok teltek el, és másfajta emlékeket őrzök az Antarktiszról, mint egyéb útjaimról szoktam. Nem szerepelnek köztük magas épületek, utak, nem szól bennük zene, nem mosolyognak a helyi lakosok, és hiányoznak közülük a reggelek és esték tagolta napok. Ott sosem sötétedett be, a nap látványosan lemenni készült, majd az utolsó pillanatban gondolt egyet, s már kelt is fel. Ha lehunyom a szemem, a kék és a fehér ezer árnyalata jelenik meg előttem, hó és jég, álmatlanság és ámulat. Nem tudok pontosan felidézni helyszíneket vagy eseményeket. Libabőrre emlékszem, és gombócra a torkomban.

„A Weddell-tenger felfedezése – olvastam egyik délután a másnapi programot. – Kérjük, kövessék figyelemmel bejelentéseinket a pontos programról, amely az időjárástól és a jéghelyzettől függ.”

A Weddell-tenger a föld gorombább vizei közé tartozik. Az Antarktisz-félsziget és a Dronning Maudföldön magasodó Norvégia-fok közé zárva örvénylik, s a jég különböző formáit foglalja magába: táblás kolosszusokat; fehér, lemezes úszó jégtáblákat; az óceánba olvadó tömböket; a vízben parafadugóként lebegő kék jéghegyeket. Egy felmérés során a terület 3900 négyzetkilométerén több mint 30 ezer jéghegyet számláltak meg. A hajó orrában állva mintha másik bolygóra kerültünk volna, ahol életre kel a jég. Csattan, üvölt, morog; megemelkedik, pörög és reped. Merész döntés született: amennyire lehet, délnek tartunk, mert arrafelé császárpingvineket láthatunk.

A hídon álldogáltunk, vagy a hajóorrban, és a vizet meg a jeget bámultuk. Egyszerre hat kardszárnyú delfin ugrott fel mellettünk. Egyikük keresztben átúszott a hajó alatt, s a hátára fordulva megvillant fehér hasa.

Majd ránk telepedett a köd és a hó. Felderengett néhány jéghegy, és az Explorer megremegett, amikor áthaladtunk egy „kisebb” darab fölött. Kísérteties ezüstben csillogott minden, amíg fel nem támadt a szél, és a nyílt vízen találtuk magunkat. A távolban jégtábla bukkant fel, széles és sima, a távcsövek apró fekete pontokat mutattak rajta. A legénység hagyta, hogy az áramlat a tábla felé sodorjon minket.

A hajótest épp csak annyira fúródott a jégbe, hogy megtartson minket. És tessék: nyolc császárpingvint vettünk észre, több kilométeres menetelésük első lépéseit tették meg épp vissza az otthonuk felé, a számunkra elérhetetlen távolba. Hamar elnyelte őket az Antarktisz.

Megfordultunk, és visszaindultunk északnak. A hajó társalgójában gratuláltunk egymásnak, koccintottunk, ünnepeltünk, mintha most értük volna el a célt: sikerrel teljesítettük ki nem mondott vágyunkat.

Az Explorer utazóközönsége jobbára idősekből állt, tapasztalt utazókból, akik már eléggé érettek ahhoz, hogy tudják értékelni a különleges élményeket. Nem csak én küszködtem a könnyeimmel. Hosszú utat tettünk meg, és nem kis kockázatot vállaltunk azért, hogy esetleg császárpingvineket láthatunk. És láttunk.

Abban a világban, amelyben mindent az ésszerűség vezérel, minden kiszámított és a biztonságunkat meg a kényelmünket szolgálja, ez a hosszú nap olyan illékonynak tűnt, mint a szerencse. Ezt az érzést őriztem meg magamban, ezért nehéz felidéznem antarktiszi emlékeimet. Ott minden átmeneti. A határok vándorolnak. A tájékozódási pontok az évszaknak megfelelően változnak.

Az Antarktiszon töltött hat nap káprázatos élményeihez a kiszámíthatatlanság baljós érzete társult. Eleinte csak jelzéseket kaptunk: ragadozók által feltört pingvintojások, fókákra leső orkák, a parton fehéredő bálnacsontvázak képében.

Ekkor még ámíthattuk magunkat azzal, hogy a kényelmi szolgáltatások, a jégkrémek és whiskys forró csokik világában sérthetetlenek vagyunk, és őrző szemek vigyázzák álmunkat. Ennek ellenére szüntelen ott járt a fejünkben, hogy ezen a vidéken nem részesülünk olyan szíves fogadtatásban, mint pincéreink részéről.

Én két figyelmeztetést is kaptam. Az elsőt az Orne kikötőben, egy hegyek és gleccserek által körülölelt szűk öbölben. Gumicsónakkal mentünk a partra, ahol felmásztunk egy havas hegygerincre. Igazi kirándulóidő volt, az ég kékje a tengerével vetekedett, sütött a nap, és annyira felmelegedett a levegő, hogy levettük a kabátokat és pulóvereket. A hegygerincről további hegyekre és gleccserekre nyílt kilátás a kristálytiszta levegőben, tüdőnk megtelt friss oxigénnel.

Hegyet másztunk, egymást fényképeztük, ahogy nevetve csúszunk le a fenekünkön a jeges lejtőn. Mesés órákat töltöttünk el, és tréfásan megjegyeztem vezetőnknek, hogy nem megyek vissza a hajóra. Sok szerencsét kívánt, de a hangsúlya mindent elárult. Esélyem sem lett volna a túlélésre.

Épp ezért nehezen magyarázható, miért követtem el hamarosan életem talán legnagyobb szamárságát. Port Lockroyban vetettünk horgonyt, a ma már múzeumként működő régi angol kutatóbázisnál. Itt nyílt alkalom az északi fürdőzésre.

A vállalkozó szellemű utastársak gatyára vetkőzve megmártózhattak a világ leghidegebb és legsötétebb tengerében. Vezetőink megkérdezték, ki gondolja, hogy egy percnél tovább bírná a vízben. Négyen jelentkeztünk. Fiatalabbak és ostobábbak voltunk a többieknél.

Biztosítottak minket, hogy ellenőrzik az életfunkcióinkat. Dideregve kicammogtunk a fedélzet szélére, és mezítláb a gumicsónak peremére, rögtönzött ugródeszkánkra ereszkedtünk, aztán a vízbe vetettük magunkat.

Hosszúra nyúlt az a perc. Másodpercek alatt megbénultak a végtagjaim. Lelassult a légzésem, a szívem úgy vergődött a mellkasomban, mint egy zsákba dugott macska. A szervezetem minden csepp véremet mozgósította, s a fontosabb szervekhez irányította.

Pár másodpercre a víz alá dugtam a fejem. Áttetsző, megbénult lábam között lenézve csak feneketlen mélységet láttam. Egy hete sötétség nélkül éltem, s most a tenger vize eszembe juttatta, milyen az éjszaka – ez elbűvölt, de meg is ijesztett.

Letelt a perc. Kikászálódtunk a vízből, és összegörnyedve melengettük rózsaszínűvé vált testünket. A kelleténél kissé hangosabban mondtunk csúnya szavakat. Aztán kiéhezve siettem az étterembe, ahol felfaltam 7000 szelet pizzát.

Lassan megint érezni kezdtem a végtagjaimat, leszámítva jobb kezem középső ujját. Hónapok teltek el, de az ujjhegyem egy pontja érzéketlen maradt. Állandóan arra az utazásra figyelmeztet, amelyre hiányosan emlékszem, s amelyet több okból soha nem akarok elfelejteni.

Télen nagyon erős volt a jegesedés, s öt kutató hónapokkal a megbízásuk letelte után sem tudta elhagyni az amerikai Palmer állomást. Úgy hallottuk, hogy jó néven vennék, ha hazavinnénk őket.

Átkeltünk hát a Gerlache-szoroson, majd a Neumayer-csatornán, olyan vastag jégtáblákon áttörve, amelyek elbírták a fókákat. Körülöttünk lavinák kavartak porfelhőt a hegyeken, a jégtömbök meg úgy pattogtak, mint a nagyfeszültségű elektromos vezetékek. Lehajóztunk a Bismarck-csatornán, csíkot hagyva magunk mögött a vízben, amely hamar megdermedt. Jégtömbök csapkodták a hajót. Majd szürke sziklákat pillantottunk meg, s rajtuk a kutatóállomást, amely néhány kék, fémből készült épületből, olajoshordókból és konténerekből állt.

A híd és a hajóorr megtelt nézőkkel, a partról pedig vagy negyvenen integettek nekünk. Egy magas, hosszú hajú férfi úgy csápolt, mint egy rockrajongó. Ő volt az egyike azoknak, akik itt rekedtek, és a többieket is könnyen azonosítottuk lelkesedésük alapján.

Gumicsónak hozta át őket a hajóhoz. Néztem, ahogy felmásznak a fedélzetre, és arra gondoltam, úgy érezhetik magukat, mintha a Holdról indulnának haza. Pedig valójában úgy érezték, most szálltak le rá.

A csápoló langaléta hét hónapot töltött a Palmeren, itt vészelte át a kíméletlen telet, amely után a tavasz sem hozott olvadást. Egyenesen a hajóbárba ment, és az első korty sör után az arca olyan kifejezést öltött, hogy mi is szívesen osztoztunk volna az élményében. Kíváncsiskodók vették körül őt és a társait, akiket kissé megriasztott a hirtelen támadt népszerűség. A száműzetés hónapjaiban saját maguk árnyékai lettek. Elfelejtették, milyen érzés forró zuhany alatt állni vagy beszívni a narancs illatát, de arra sem emlékeztek, hogyan viselkedjenek társaságban.

Újra a Beagle-csatornán hajóztunk, csak most Chile esett balra, Argentína meg jobbra, s a palmeresek felvonultak a hajóhídra. Úgy bámulták Ushuaia városát, akárcsak mi a Déli-Shetland-szigeteket pár napja, amikor még nem hittünk Antarktisz létezésében. Ám hamar rájöttünk, hogy az volt az igazi tapasztalat, s a bolygó többi része, a többi ember vált a fantomvilág részévé. Az öt kutató hónapok óta először látott füvet. Dús lombú fákat. Kocsikat és színeket. Ahogy a repülőgépünk fölszállt, a magas férfi megrázta a fejét. – Már azt is elfelejtettem, hogy erre képes az ember – mondta nevetve.

A legjobb hegyek nem láthatók. A legjobb hegyek az orrunk előtt magasodnak.

Vote it up
183
Tetszett?Szavazzon rá!