Tüzek csiholója

Hazamegyek, és elkezdek romákkal biokertészkedni – fakadt ki tanácstalanságában egy holland egyetem végzőse, Feldmár Nóra

Kapcsolódó cikkek

Nem tudta ugyanis, miből írja a diplomamunkáját. Csak abban volt biztos, nem akarja, hogy a nagyiparhoz kötődjön. Ami igencsak probléma, ha valaki ipari ökológia szakra jár. Kijelentését persze csupán viccnek szánta, ám egy idő után azon kapta magát: nem tud szabadulni a gondolattól. Elhatározta: hazatér, és a magyar vidéki szegénységről írja a diplomamunkáját. Nem sokkal később már a Magyarország egyik legszegényebb térségében lévő Toldon készített a helyiekkel biobrikettet.

A kissé „zölden” hangzó anyag nem más, mint mezőgazdasági hulladékból – szalmából, napraforgóhéjból vagy búzapelyvából – kézi préssel előállított tüzelőanyag, amelyet a rendkívül egyszerű és olcsó technológiának köszönhetően a mélyszegénységben élő emberek is el tudnak készíteni maguknak.

De mi köze a vidéki szegény emberek tüzelőjéhez egy 27 éves tősgyökeres budapesti lánynak, aki az elsők között élt a hazánk uniós csatlakozása adta lehetőséggel és ment ki külföldre tanulni? Az egész valószínűleg eszébe sem jutott volna, ha nem tanul annyit az iparról.

Nórát angoltanárként dolgozó édesanyja egyedül nevelte. A reál tantárgyak iránt extrém érdeklődést mutató lányt a neves Apáczai Csere János Gimnáziumba íratta Budapesten. Ám Nórának a világról alkotott elképzelései nem igazán egyeztek az iskoláéival, ezért 16 éves korában, az osztályfőnökkel lefolytatott személyeskedő vita után, iskolaváltásra kényszerült. Édesanyja akkoriban a Britannica Nemzetközi Gimnáziumban tanított, lánya pedig jelképes tandíj fejében kerülhetett be oda.

Az angol iskolában a világ 25 országából érkezett diplomaták és üzletemberek gyermekei tanultak. Éppen 2004-ben érettségizett, amikortól a magyar diákok is ugyanolyan feltételekkel kerülhettek be akár az angol egyetemekre is, mint a többi uniós állam fiataljai. Cambridge-i érettségijével egyből fölvették a Sussexi Egyetem formatervező szakára. Tandíjat nem kellett fizetnie, ám hogy valamiből megéljen, beállt egy szupermarket csemegepultjába dolgozni.

Itt hamar szembesült a fogyasztói társadalom minden negatívumával. Látta, milyen rettentő mennyiségű ételt dobnak ki nap mint nap a szemétbe és milyen pazarló az otthon azonnal a kukába hajított csomagolás is. Azt látta: a multik világa sem a kiszolgálóknak, sem a kiszolgáltaknak nem jó.

Kötelező szakmai gyakorlatra az egyetemen működő japán kutatóközpontba ment. Új fejlesztésű autómotorokat szimulált és modellezett. Élvezte, hogy amit a képernyőn „megépített”, azt pár hónap múlva a szomszédos műhelyben élőben is tapinthatta.

Ám az autóipar nem vágott össze az akkorra már erősen környezettudatos világképével. – Egy formatervező pontosan tudja, mit csinál. Amikor megtervez valamit, megtervezi azt is, hány év múlva romoljon el. A megrendelők többnyire a lehető legolcsóbb előállítást várják el. Ez a silány alapanyagokon túl sokszor azt is jelenti, hogy a fejlődő országok gyermekmunkásai lesznek majd az összeszerelők – magyarázza Nóra. Úgy érezte: mindaz, amit addig tanult, éppen annak a fő motorja, amit ő elutasít.

Ekkor talált rá az ipari ökológia mesterszakra Hollandiában. Tetszett neki az akkoriban úttörő szelleműnek számító, az ipari technológiát a környezetvédelemmel és a társadalomtudományokkal ötvöző képzés.

Ám mindaz mégiscsak a nagyiparhoz kapcsolódott, amelyből Nóra addigra teljesen kiábrándult. Valami hasznosat akart, és úgy érezte, a nagyipar nem az. Ekkor pattant ki a fejéből a gondolat, hogy a hazai mélyszegénységgel kapcsolatosan készítse el a diplomamunkáját.

Semmit sem tudott erről a világról. Ahhoz, hogy valóban segíteni tudjon, előbb meg kellett tapasztalnia. Bejelentkezett önkéntesnek az Igazgyöngy Alapítványhoz, és elköltözött előbb Berettyóújfaluba, majd a zömmel romák lakta Toldra.

A falubeliek bolond ötletnek tartották a messziről jött városi lány elképzelését

A 350 lelkes zsákfaluban akkoriban mindössze hat embernek volt állandó munkája. Nincsen ott se iskola, se kocsma, a bolt is csak pár órára nyit ki. A tél szinte kibírhatatlan a helyiek számára. A rosszul szigetelt, düledező házak falain átsüvít a szél, a meleg hamar elillan. Dupla annyi tüzelőre volna itt szükség, mint a jómódú embereknek. A helyieknek persze nem telik erre, ha pedig az erdőben szedik össze a tűzrevalót, megbüntethetik őket. Ezért télen fagyoskodnak. A jelenségnek neve is van: energiaszegénység.

Nóra az interneten rátalált a fejlődő országok számára kifejlesztett technológiára, amellyel mezőgazdasági hulladékból és némi papírpépből, egy egyszerű kézi faprés segítségével tüzelőanyagot lehet előállítani. Vagyis biobrikettet. Afrikában ezt elsősorban főzéshez használják, Nóra viszont úgy vélte: a fűtésben is nagy segítség lehet.

A falubeliek – mint utóbb kiderült – bolond ötletnek tartották a messziről jött városi lány elképzelését. Valójában azt sem igazán értették, mit keres ő ott náluk és miért dolgozik értük mindenféle fizetség nélkül. De elfogadták, mert olyan ember jött el közéjük, aki leült velük az árokpartra beszélgetni, aki elfogadta tőlük szegényes otthonukban kínált kávéjukat. Aki emberszámba vette őket.

– Mikor csinálunk már tűzifát? – kérdezgették a gyerekek, miközben egymás szavába vágva segítettek összeszedni a falu határában lévő földeken a hozzávalókat. Néhány felnőtt közmunkásként vett részt a brikettek legyártásában, a többség azonban önkéntesként. Az asszonyok a papírt tépkedték, a férfiak a préssel dolgoztak. Közben pedig egyre növekvő bizakodással szemlélték a nagy halmokban gyűlő brikettet. Megmutatták, hogy igenis képesek dolgozni. Ráadásul sokkal kevesebbért, mint az átlagemberek. Pusztán a télire való tüzelőjükért.

A 2011-es esztendő a kísérlet időszaka volt, de 2013 nyarán már 40 ezer brikettet állított elő a 24 tagú csapat. Nóra számításai szerint egy öt–nyolc fős brigád két préssel, egyetlen nap alatt egy család egyhavi fűtésére elegendőt tud termelni belőle.

BiobrikettPofonegyszerűnek tűnik az egész. A prést könnyű használni, a széna, szalma, a kukoricaszár a földeken hever. Munkaerőnek sincs híja, a technológia is ismert – a világ 45 fejlődő országában alkalmazzák. Miért nem gondolt akkor erre eddig senki? – szegezem a kérdést Nórának. Pedig a válasz is pofonegyszerű. – A szegénység borzasztóan materiális dolog. A hazai szegénységgel mégis elsősorban humán beállítottságú emberek foglalkoznak. Ezért nincsenek olyan technológiák, amelyek a társadalom peremére szorult emberek életét tennék könnyebbé. A fogyasztói társadalomnak nem ők a célcsoportjai – magyarázza Nóra.

Feldmár Nóra örül a brikettprogram sikerének, ám azt mondja: a szegénység összetettebb annál, mint hogy most mindenki brikettgyártásba fogjon. – Borsodból is érdeklődtek a program iránt. Azt kérdezték, hogyan lehetne a gallyakat felaprítani. De miért kellene a gallyakat brikettálni, amikor a gallyal önmagában lehet fűteni? Mindig az adott közösség problémájára kell megtalálni az egyszerű és olcsó technológiákat, ehhez pedig mérnökökre van szükség.

Nóra szerint a mélyszegénységben élő vidéki emberekben óriási potenciál van, sokkal könnyebben el tudnák érni az ideális, környezettudatos világot.

– A pottyantós kerti budit épp csak egy hajszál választja el a környezetbarát komposztálós vécétől. Egyáltalán nem biztos, hogy a társadalom peremén tengődő embereknek is végig kell menniük az iparosodás útján, és el kell jutniuk a vízöblítéses angolvécéig. Lehet, hogy egyszerűen átugorhatnák ezt a lépést – fejtegeti Nóra.

Majd megjegyzi: nagyon nem mindegy, hogyan próbálunk segíteni. Mert ha a rossz rendszeren javítunk, azzal lehet, hogy éppen meghosszabbítjuk.

Vote it up
175
Tetszett?Szavazzon rá!