Eltűnőben a Nap utolsó sugarai. A karácsony utáni vasárnapon Regina Theofilinek a Mont Blanc-alagúton kellene repesztenie vőlegényével a Belgiumot, Nagy-Britanniát és New Yorkot érintő útjuk kezdetén, amely a tervek szerint Barbadoson érne véget egy barátjuk esküvőjén.
Ehelyett két kézzel kapaszkodik egy égő komphajó megfeketedett orrára lógó kötélbe, miközben a szájában tartja a jegygyűrűjét.
A kötél végét vőlegénye, Nick Channing-Williams díjugrató lovas fogja lent, a hajóorrban. A férfi korábban rákiáltott, hogy vegye le a gyűrűt, mert attól tartott, ha a menyasszonya lecsúszik, a gyűrű megakadhat a kötélben és letépheti az ujját. – Nick folyamatosan utasításokat üvölt. Én azonban nem tudok válaszolni, mert nem akarom kiköpni a gyűrűt.
A 35 éves Regina semmit nem evett, nem is ivott tegnap este óta. Bőrig ázott, és fuldoklik a füsttől. A jeges szél megdermesztette az ujjait. Húszméteres mélység fölött himbálózik. – Rájövök, hogy ha a kötél megperzseli a kezemet, önkéntelenül el is ereszthetem, lezuhanok, s eltöröm a lábam.
Vonakodva bár, de végül odakiált a kötelet tartó tengerészeknek, hogy fogják meg a mentőmellényét, és húzzák vissza a parancsnoki hídra.
A nő most biztonságba kerül. De olyat tett, amire megesküdött, hogy soha nem fog előfordulni: hozzájárult, hogy elválasszák a férfitól, akit szeret.
Ekkor még nem tudhatta, hogy hamarosan újabb nehéz döntést kell majd meghoznia, amelyen az élete fog múlni.
A Görögországban díjugrató iskolát vezető Nick és Regina nem a 186 méter hosszú Norman Atlantic nevű komphajón szándékozott utazni. Azt tervezték, hogy a görög Pátrasz kikötőjéből egy másik hajóval kelnek át az olaszországi Anconába, de az indulás előtti este átcserélték a jegyüket.
Reggel negyed hatkor a hangosbeszélő hangjára ébredtek kabinjukban: „Kigyulladt a hajó! Utasok a fedélzetre!” Nick először nem vette komolyan. – Elkezdtünk öltözködni, és akkor egyszerre csak megéreztem a füstszagot. Kinyitottam az ajtót, és a folyosón alig lehetett látni.
A tűz a garázsszinten keletkezett, de nem tudták megfékezni. Regina sebtiben felkapott néhány értéktárgyat, köztük Nick karóráját, aztán felszaladtak a fedélzetre. Még mindig nem vették az egészet komolyan. Csináltak magukról szelfit, amely mentőmellényben mutatja a vidáman mosolygó párt.
Ám ahogy telt az idő, nyilvánvalóvá vált, hogy súlyos a helyzet. A Norman Atlantic 500 utassal meg a személyzettel a fedélzetén Korfu szigetétől 80 kilométerre sodródott északnyugati irányba a Földközi-tenger Olaszország és Albánia közötti szakaszán, miközben viharos szél söpört végig rajta, és kilenc méter magas hullámok ostromolták.
– A hajó ide-oda billegett – meséli Nick. Eső, majd jégeső zuhogott az utasokra. Egy tolószékes idős férfi pizsamában menekült ki a kabinjából. Nick és Regina csatlakozott azokhoz az utasokhoz, akik a testükkel, élő fallal próbálták óvni a férfit a vihartól.
A szél süvítésébe és a tenger morajlásába vészjósló hangok keveredtek: odalent benzintankok robbantak fel, és gumikerekek lobbantak lángra. – Az emberek pánikolni kezdtek – idézi fel Nick.Megpróbálták leereszteni a mentőcsónakokat, azonban a kísérlet káoszba, majd tragédiába fulladt. Mindössze egyet sikerült kellő számú utassal elindítani.
– Voltak férfiak, akik könyökkel lökdösték félre a nőket – mondja Nick. Egy pár csúszdán akart eljutni egy csónakba, de beszorultak. Egyikük, a férfi, életét vesztette.
Az alsó fedélzet borítása, ahonnan a mentőcsónakok indultak, a lentről sugárzó hő hatására hólyagosodni kezdett, s ez tovább fokozta a rémületet. Aztán kialudtak a lámpák is, így a hajó sötétségbe burkolózott egészen reggel negyed hétig. Akkor ugyanis hatalmas lángcsóva emelkedett a magasba a hajó jobb oldalán – szerencsére az utasok a másik oldalon gyülekeztek. – Rettegek a tűztől és rettegek a vízbe fulladástól is, vagyis a legrosszabb rémálmaim elevenedtek meg – mondja Nick.
Az utolsó mentőcsónak is elment. – Azt gondoltuk, hogy mindennek vége. Nincs tovább.
Aztán mégis fokozatosan javulni kezdett a helyzet. Hajnalodott. Az eső féken tartotta a tüzet. A délelőtt vége felé több utas is, köztük Nick és Regina a parancsnoki hídon talált menedéket. Ám hiába törték ki az ablakokat, fojtogató volt a füst odabent. – Néhány kisgyerek elkékült a hidegtől – meséli Regina. – Ha pedig bevitték őket, azonnal öklendezni kezdtek a füsttől.
A helyszínen megjelentek az első mentő járművek: az olasz hadsereg és parti őrség helikopterei, valamint vontatóhajók Albániából. Több utas, köztük Nick és Regina a parancsnoki híd fölött rögtönzött helikopter-leszállópályához ment.
– Amikor leszálltak a helikopterek, a gyerekek úgy repkedtek a légörvényben, mint a szalvéták – emlékezik vissza Regina. – A szülők röptükben kapták el őket.
A nőket és gyerekeket előreengedték. – De én nem akartam hátrahagyni Nicket, ezért úgy döntöttem, visszamegyek a hídra.
A mentés idegtépő lassúsággal zajlott. A mélygarázsból még mindig sűrű füst gomolygott fölfelé, és félő volt, hogy a sérült Norman Atlantic elsüllyed vagy felborul. Kezdetben csak kisebb helikoptereket használhattak. Félóránként jöttek a gépek, és két embert tudtak magukkal vinni.
Sötétedéskor, amikor Regina és Nick visszatért a rögtönzött helikopter-leszállóhelyhez, a hajó megbillent. – Nagyon ijesztő volt – állítja Nick.
A komp szerencsére nem borult fel, a rémült utasok azonban nem tudhatták, hogy csak az alul szállított járművek torlódtak át egy oldalra. Újra kitört a pánik. – Emberek ugráltak be a tengerbe, azt remélve, hogy a vontatóhajók majd kimentik őket – mondja Nick. – Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem.
A legénység egyik tagja odament hozzájuk egy doboz jelzőfáklyával. – Azt mondta, hogy vegyünk el egy fáklyát, és ugorjunk be a tengerbe a hídról – meséli Nick. – Emeljük fel a fáklyát, és lóbáljuk, tanácsolta. Majd kimentenek minket.
Regina és Nick lenézett a háborgó tengerre, és úgy döntött, inkább a hajón marad.
Egy görög kamionsofőr, aki korábban a tengerészetnél szolgált, kötelet erősített a híd körüli korlátra, és leereszkedett a hajóorrba. Nicknek, aki egész életében lovagolt, rendkívül erős keze és karja volt. Úgy döntött, hogy követi a görög férfit a kötélen, arra számítva, hogy talál más lehetőséget a hajó elhagyására, Regina pedig majd utánamegy.
Ám a nő nem ment. Visszafordult, mert félt, hogy lezuhan. Nick pedig rájött, hogy nem mehet vissza a hídra, a korlát és a hajó kiképzése nem engedi. Lent rekedt.
Ráadásul az is hamar kiderült számára, hogy a sérült komphajó kormos, kiégett hajóorra nem kínál semmilyen menekülési útvonalat.
Azért akadt ott lent is tennivaló. A mentőhajók arra készültek, hogy elvontatják a Norman Atlanticot, de a legénységnek segítségre volt szüksége. Valakinek be kellett dobnia egy kötelet a tengerbe, amelyet a vontatóhajó matrózai a vontatókötélhez erősítenek. Ezután a komphajó orrában tartózkodók majd felhúzzák a vontatókötelet a kompra, és rögzítik. – Ha sikerül a komphoz erősítenünk a kötelet, biztonságos kikötőbe húzhatnak minket – idézi fel a történteket Nick.
A kora reggeli órákban, amikor Nick a többiekkel minden erejét megfeszítve a feladat végrehajtásán dolgozott, megjelent egy kis mentőcsónak. A komp legénysége kötéllétrát eresztett le a hajó oldalán, és szóltak Reginának, hogy elsőként indulhat.
A nő azt kérte, hadd nézhesse meg, ahogy valaki más a létra aljáról a csónakba ugrik. – Meg akartam tanulni, hogyan kell ezt csinálni. – A sötétben a kis csónakot ide-oda dobálta a víz a hullámzó tengeren hánykódó hajó mellett. Néhány tengerész leereszkedett a csónakba.
– Nagyon egyszerűnek tűnt – meséli Regina. Egyetlen ugrással biztonságba kerülhetett volna, ő mégsem mert elindulni, mert nem tudta, mikor kell ugrania. – Egy férfi, egy utas lemászott a létrán előttem. Ám az utolsó lépést eltévesztette, és elmerült a vízben. Nem bukkant fel többé. Beszívta az örvény, amelyet a hajó mozgása keltett – mondja Regina. Az akciót abbahagyták.
A hajóorrban Nick és a többi férfi a kimerülés határára jutott, miután órákon át próbálták a vontatókötelet a kompra húzni. – A nagy kötelet átáztatta a tengervíz, a végén pedig dupla vastagságú volt – mondja Nick. Az étlen-szomjan robotoló férfiak elfáradtak – és elfeketedtek.
– A tűz alapos munkát végzett a hajóorrban. Bármihez nyúltunk, kormosak és ragacsosak lettünk tőle, és amikor le akartuk törölni az arcunkat, csak még feketébbek lettünk – emlékezik vissza Nick.
Fogytán volt az erejük, de már kétszer sikerült a fedélzetre húzniuk a roppant kötelet. A harmadik próbálkozás teljesen kimerítette őket. A vontatókötelet ahhoz a kötélhez kellett erősíteniük, amelyen lemásztak az orrba, hogy a komp legénysége felhúzhassa.
Minden alkalommal, amikor rögzítették a kötelet, fedezékbe kellett húzódniuk, mielőtt a legénység hozzákezdett a felhúzáshoz: ha ugyanis a megfeszült kötél elszabadul, a fedélzeten végigsöpörve akár halálosan is megsebesítheti az útjába kerülőket. Háromszor feszültek neki a hajó matrózai, és a kötél mindhárom alkalommal elszabadult.
Mindeközben Regina rádöbbent, hogy vőlegénye és segítőtársai jobban el vannak zárva, mint gondolják. Egy kábel miatt, amely a parancsnoki híd fölött húzódott, a mentőhelikopter nem emelhette fel a férfiakat. Regina mégis elutasította, hogy elhagyja a kompot. – Biztosítottak róla, hogy majd őket is kihozzák. Azt is értésemre adták, hogy ha nem szállok fel a helikopterre, nem tudják felvenni a férfiakat.
Végül a nő beadta a derekát, így a mentőakcióhoz csatlakozó görög Super Puma helikopter elvitte a hajóról. – Akkor már szédültem is, a szervezetemből elfogyott az adrenalin. A helikopteren megkérdezték, mire van szükségem. Azt feleltem, hogy a vőlegényemre, aki a hajóorrban rekedt néhány férfival együtt.
A helikopter Olaszországban szállt le, és a kiszáradástól szenvedő Reginát azonnal kórházba szállították. Reggel 6-kor már infúziót kapott. Útban a kórház felé elkérte a mentő mobilját – az ő telefonjában tönkrement az akkumulátor –, és beletette a saját SIM kártyáját.
Amikor végigfutott a beérkezett üzeneteken, az egyiktől megfagyott a vér az ereiben. Nicktől jött. A férfi elbúcsúzott a nőtől: „Nyuszkó! Remélem, megmenekültél. Te vagy a legcsodálatosabb ember, akivel csak valaha találkoztam. Kérlek, vigyázz az órámra, és vele együtt őrizd meg az emlékemet – írta Nick. – Mondd meg anyunak, sajnálom, hogy nem hívtam fel, de nem lett volna kellemes beszélgetés. A hajó oldalához kötöztem egy kötelet, ha felborulunk, abba kapaszkodva talán megúszom. Édes Nyuszkó, imádlak. xxx.”
Miután levették az infúzióról, Regina megpróbált találni valakit, aki visszavinné a támaszpontra, hátha ott valamilyen módon hasznát veszik a mentőakcióban. – Aztán elkezdtem imádkozni. Egy pokrócot magam köré csavarva fel-alá sétáltam a folyosón. És eleredt a könnyem.
A helyzet katasztrofálisan romlott a Norman Atlanticon. Nick és társai épp megállapították, hogy rajtuk kívül senki sem maradt a hajón, amikor a hajó újra megbillent. Az embereken rémület lett úrrá. – A hajó oldalához szaladtunk, és próbáltuk felhívni magunkra a mentőhajók figyelmét.
Már hajnalodott, de semmi segítség nem jött, és Nick elküldte búcsúüzenetét. – Akkor teljesen elkeseredtem – ismeri el.
Nick számára a hajnalhasadás előtti óra bizonyult a legvigasztalanabbnak. Ám ekkor Regina imájára – két szokatlan angyal képében – válasz érkezett.
Az éjszaka folyamán, nem tudni, milyen okból, még két férfi leereszkedett a hajóorrba. Napfelkeltekor visszaindultak fölfelé a kötélen, és felfedezték, hogy bár nem tudnak kimászni a felső fedélzetre, egy ferde ablakot betörve bejutottak a parancsnoki híd alatti étkezőbe.
Nick és a görög sofőr a maradék erejüket összeszedve követték a két férfit, és bemásztak az étkezőbe. A két másik férfi, aki végigdolgozta velük az éjszakát, túl fáradt volt ehhez, őket fel kellett húzniuk. Végül mind a négyen eljutottak a helikopter-felszállóhelyhez, ahol azt látták, hogy a mentőakció a végéhez közeledik.
A helikopter-támaszpontra érve Nick lezuhanyozott, és tiszta ruhába bújt. Visszautasította az orvosi kezelést, és a kórházba sietett Reginához. – Ahogy egymás felé szaladtunk, mindketten összeestünk – mesélik megindultan.
Nem sokkal később a Vöröskereszt Bariba szállította őket, ahol az utolsó két jeggyel sikerült feljutniuk egy Londonba tartó gépre. Három hét múlva pedig összeházasodtak.
A Norman Atlanticon 2014. december 28-án támadt tűz következtében 31 ember halt meg vagy tűnt el. A tűz oka nem tisztázott. A 2009-ben épült, járműszállításra is alkalmas komphajó még két hétig égett; a megfeketedett roncsot jelenleg Bari kikötőjében tárolják. Az ügyben jelenleg is hivatalos nyomozás folyik.
Hozzászólás