Találkoztam Hemingwayjel

Ha nem is állt a Nobel-díjas regényíró szándékában, segített rajtam

 

Ernest Hemingway and Scott Fitzgerald had a friendship that blew hot and cold over two decades. It must have been during a cold spell that Fitzgerald remarked, „Ernest would always give a helping hand to a man on a ledge a little higher up.”

I met Hemingway once when I was on a ledge lower than his, and giving a few idle thoughts to jumping. I was a correspondent in the Paris bureau of United Press, a shelf of respectable height, but Hemingway was a Nobel Prize-winning author. The encounter took place in the Ritz bar. At that time it was decorated with handsome murals of 16th-century horsemen and greyhounds.

The year was 1956. It was one of those beautiful summer evenings when the air of the Ile de France, as someone once said, seemed filled with powdered gold. I was sitting at a table with The Girl. This was our farewell. The following day, all passion spent as far as she was concerned, she would be returning to the United States; and I, with love dead, hope gone and no further reason to live, would be entering a monastery or possibly even jumping off that ledge.

We had just started a round of Bloody Marys. The Girl took a sip, looked idly around the room and suddenly, with more vivacity than I had seen in weeks, exclaimed, „Isn’t that Ernest Hemingway?”

At the end of the bar, talking on the telephone, was a tall man with a white beard, handsome and imposing enough to be God the Father.

„It’s Hemingway all right,” I said.

„Why don’t you ask him to have a drink with us?” she said, just knowing I wouldn’t dare.

What matter if the barman at the Ritz threw me out? My life was over anyway. „I’ll ask him,” I said.

„No, no, don’t,” she said. „I was just kidding.”

„I wasn’t,” I said, squaring my shoulders and striding to the bar. Hemingway had just ended his phone call.

„Mr. Hemingway,” I said, „the young lady at the far table and I would like you to join us for a drink if you have time.”

He looked at me, then across the room at her. Whether it was because I was so obviously on the spot or because she was so pretty – she really did look like Audrey Hepburn, as people often remarked – he said, „I’ve got another phone call to make, and then I’ll join you.”

When I returned to the table, The Girl asked: „What’d he say? What’d he say?”

„He said he’d join us for a drink. Maybe he was just kidding.”

A few minutes later, with both of us studiously not looking towards the end of the bar, a shadow loomed over the table and Hemingway sat down. We ordered another round of Bloody Marys.

Hemingway told us he was going down to Spain for the bullfights. He said he had fully recovered from injuries suffered when his small plane had crashed in the African jungle a few months before. He asked me what kind of car I drove, and when I told him I had a Triumph TR-2 – a big engine for a small chassis – he remarked, „Get up the manifold pressure and you can really roll.”

We chatted for a few moments. Then he looked at his watch and said: „I’d like to stay longer, but I’ve got a dinner date. Nice talking to you.”

The Girl took my hand and smiled warmly at me for the first time in weeks. „You’ve got nerve,” she said.

I signalled for the check. „Monsieur Hemingway a payé,” the waiter said. Mr. Hemingway had paid for the drinks.

It turned out to be a beautiful evening, with things just the way they had been once upon a time. Though The Girl was committed to leaving the next morning – she had some family obligations back in the States – she said she would come back in the fall, and she did. But that is another story.

I read years later that Hemingway, world famous but not instantly recognizable to absolutely everybody, liked it when strangers came up to him and asked him for his autograph or to have a drink.

Anyway, he gave me a helping hand when I was on a ledge below his.

A két amerikai író, Ernest Hemingway és Scott Fitzgerald több mint húsz éven át tartó kapcsolata hol heves volt, hol meg fagyos. Bizonyára egy fagyos periódusban mondta Fitzgerald: – Ernest mindig kész segíteni annak, aki egy kicsit feljebb jutott a sziklafalon.

Én egyszer találkoztam Hemingwayjel, amikor az ő szintje alatt álltam, s a leugrás gondolata is megfordult a fejemben. A United Press párizsi irodájában dolgoztam tudósítóként, ami ugyan elismerésre méltón magas poszt, de Hemingway akkor már Nobel-díjas író volt. A találkozás a Ritz bárjában esett meg, melyet akkoriban 16. századi lovasokat és vadászkopókat ábrázoló bűbájos falfestmények díszítettek.

1956 nyarán történt, egy olyan gyönyörű estén, amikor Párizsban és vidékén, ahogy valaki megfogalmazta, a levegő megtelik aranyporral. A Lánnyal ültem az egyik asztalnál. Ez volt a búcsúesténk. A Lány a maga részéről letudta a lángolást, másnap készült hazatérni az Egyesült Államokba; én pedig, a reményt vesztett, élete értelmétől megfosztott szerelmes, ott tartottam, hogy szerzetesnek állok, netán leugrom arról a bizonyos párkányról.

Épp kihozták nekünk a két Bloody Mary koktélt. A Lány belekortyolt, unottan körbenézett, aztán egyszer csak olyan élénk lett, amilyennek hetek óta nem láttam. – Az ott nem Ernest Hemingway? – kérdezte.

A szálfatermetű, fehér szakállú, jóképű férfi, akire csak egy istennek kijáró áhítattal lehetett nézni, a bárpult végénél lévő készülékről telefonált.

– De bizony, az Hemingway – mondtam.

– Nem hívod meg egy italra az asztalunkhoz? – kérdezte a Lány tudván, hogy úgysincs merszem.

Na és, legfeljebb kidob a Ritz mixere, nekem már úgyis minden mindegy. – De, meghívom – mondtam.

– Jaj, ne, csak vicceltem – így a Lány.

– Én viszont nem – feleltem, aztán kihúztam magam, és nekilódultam a bárpult felé. Hemingway épp letette a kagylót.

– Mr. Hemingway – szólítottam meg –, az ifjú hölgy ott, annál az asztalnál és jómagam örömmel vennénk, hogy ha ideje engedi, meginna velünk egy italt.

Rám nézett, aztán a terem másik végében a lányra. Nem tudni, mi hatott rá: az én nyilvánvaló kétségbeesésem vagy a Lány szépsége – sokakat Audrey Hepburnre emlékeztetett –, mindenesetre azt mondta: – Még fel kell hívnom valakit, de aztán odamegyek magukhoz.

Visszaültem az asztalunkhoz, s a Lány azt kérdezte: – Mit mondott? Mit mondott?

– Azt mondta, elfogadja a meghívásunkat. Lehet, hogy csak viccelt.

Gondosan ügyeltünk rá, nehogy a pult vége felé nézzünk, aztán néhány perc múlva árnyék vetült az asztalra, és Hemingway leült. Rendeltünk egy újabb kör Bloody Maryt.

Hemingway elmondta, hogy Spanyolországba készül a bikaviadalokra. Meg azt, hogy már teljesen felépült néhány hónapja szerzett sérüléseiből, amikor kis repülőgépe lezuhant az afrikai őserdőben. Megkérdezte, milyen kocsim van, s miután én megmondtam, hogy egy Triumph TR–2-es – nagy motor, kis autó – , ő azt javasolta: – Növelje meg a szívónyomást, aztán száguldozhat.

Még csevegtünk pár percig, aztán az órájára nézett, és azt mondta: – Szívesen maradnék, de vacsorára várnak. Örülök, hogy találkoztunk.

A Lány megfogta a kezem, hetek óta először rám mosolygott, és így szólt: – Te aztán vakmerő vagy!

Intettem a pincérnek, hogy fizetek. – Monsieur Hemingway a payé – mondta a pincér. Mr. Hemingway kifizette a számlát.

Az este további részében aztán minden ugyanolyan remekül alakult, mint a régi szép időkben. A Lány, bár valamely fontos családi ügyben mindenképp haza kellett utaznia másnap reggel, azt mondta, ősszel vissza fog jönni, és így is tett. De ez már egy másik történet.

Évekkel később azt olvastam Hemingwayről, hogy amikor már világhírű volt, de még nem mindenki ismerte fel azonnal, szívesen vette, ha idegenek megszólították, autogramot kértek tőle vagy meghívták egy italra.

Mindenesetre nekem olyankor segített, amikor egy párkánnyal alatta álltam.