Tavaszi olvadás

Minden áprilisban rám tör a szorongás: idén talán nem is lesz tavasz

 

The landscape looks forsaken, with hills, sky and forest forming a single gray meld, like the wash an artist paints on a canvas before the masterwork. My spirits ebb, as they did during an April snowfall when I first came to Maine 15 years ago. “Just wait,” a neighbor counseled. “You’ll wake up one morning and spring will just be here.”

And lo, on May 3 I awoke to a green so startling, as if spring were simply a matter of flipping a switch. Hills, sky and forest revealed their purples, blues and greens. Leaves had unfurled, goldfinches had arrived at the feeder and daffodils were fighting their way heavenward.

Then there was the old apple tree. It sits on an undeveloped lot in my neighborhood. It belongs to no one and therefore to everyone. The tree’s dark, twisted branches sprawl in unpruned abandon. Each spring it blossoms so profusely that the air becomes saturated with the aroma of apple. When I drive by with my windows rolled down, it gives me the feeling of moving in another element, like a kid on a water slide.

Until last year, I thought I was the only one aware of this tree. And then one day, in a fit of spring madness, I set out with pruner and lopper to remove a few errant branches. No sooner had I arrived under its boughs than neighbors opened their windows and stepped onto their porches. These were people I barely knew and seldom spoke to, but it was as if I had come unbidden into their personal gardens.

My mobile-home neighbor was the first to speak. “You’re not going to cut it down, are you?” she asked anxiously. Another neighbor winced as I lopped off a branch. “Don’t kill it, now,” he cautioned.

Soon half the neighborhood had joined me under the apple arbor. It struck me that I had lived there for five years and only now was learning these people’s names, what they did for a living and how they passed the winter. It was as if the old apple tree were gathering us under its boughs for the dual purpose of acquaintanceship and shared wonder.

One thaw led to another. Just the other day I saw one of my neighbors at the local store. He remarked how this recent winter had been especially long and lamented not having seen or spoken at length to anyone in our neighborhood. And then, recouping his thoughts, he looked at me and said, “We need to prune that apple tree again.”

A táj elhagyatott, a hegyek, az ég az erdő szürkén egybeolvadnak, mint amikor a festő remekműve megalkotása előtt felviszi az alapozóréteget a vászonra. Kedélyem elborul, mint azon a tizenöt évvel ezelőtti áprilisi napon, amikor először Maine-be érve havazás fogadott. – Várjon csak! – intett egy szomszéd. – Meglátja, egy reggel tavaszra ébred.

S lőn, május 3-a zöldbe öltözve köszöntött, oly váratlanul, mintha egyetlen kapcsoló felkattintásával tavaszt lehetne csinálni. A hegyek, az ég, az erdő a lila, a kék és a zöld árnyalataiban pompáztak. Kinyíltak a levelek, stiglicek csiripeltek az etetők körül, s sárga nárciszok törtek az ég felé.

És persze ott volt az öreg almafa. Megműveletlen területen magasodik a szomszédságban, senkié és mindenkié. A fa sötét ágai nyesetlen kígyóznak szerteszét. Tavasszal oly bőséggel bont szirmot, hogy a levegőt átitatja az almaillat. Leeresztett ablakkal elhajtva mellette úgy érzi az ember, hogy hirtelen más közegbe került, mint gyerek a vízicsúzdán.

Egészen tavaly tavaszig azt hittem, csak én lesem a fát. Aztán egy nap, mikor kitört a rajtam a tavaszláz, nyesőollóval és fűrésszel felfegyverkezve kimentem, hogy megszabadítom egy-két rakoncátlan ágától. Ám alig hogy ágai alá értem, a környéken sorra nyíltak az ablakok, s szomszédaim kiléptek a verandákra. Alig ismertem őket, néhány szót váltottunk korábban csupán, de most úgy éreztem, mintha hívatlan vendégként toppantam volna kertjükbe.

Elsőnek a lakókocsis szomszédom szólalt meg: – Csak nem akarja kivágni? – kérdezte aggódón. Egy másik összerezzent, amint lenyestem egy ágat. – Aztán meg ne ölje szegényt – figyelmeztetett.

Hamarosan szomszédaim jó része körém gyűlt az almafa alatt. Egészen megdöbbentem: már öt éve itt élek, és csak most tudom meg, hogy hívják őket, mivel foglalkoznak, s miként vészelték át a telet. Mintha maga az almafa hívott volna bennünket össze a lombja alá, hogy megismerkedjünk és együtt csodáljuk.

Egyik olvadás követte a másikat. Rá egy nappal találkoztam egy szomszédommal a boltban. Nagyon elhúzódott ez a tél, panaszkodott, és nem tudott összejönni, meg egy jót diskurálni senkivel a szomszédságból. Aztán rám nézett, s mintegy összegzésképpen hozzátette: – Nem ártana megint megnyesni azt az almafát.

Vote it up
6
Tetszett?Szavazzon rá!