„Te vagy a napsugaram”

Mintha a síron túlról üzent volna néhai nagyapám, amikor megszületett a lányom

Kapcsolódó cikkek

 

At five-foot-five, with his twinkly bespectacled eyes and round belly, my grandfather made me think of an elf.

Papa, as I called him, loved me and I loved Papa. I loved the way he took me out to dinner at a local steak house and let me order a nonalcoholic cocktail and eat all the rolls and butter curls I wanted.

I loved the way he surprised me with books about art and poetry and science and encouraged me to dream big dreams. Through Papa’s kindly eyes, it seemed that nothing I said or did could ever stop him from loving me.

But most of all I loved the way Papa sang to me. For such a small man, he had a big voice. And he sang to me a lot. Holding me on his lap at the kitchen table. Tucking me under the covers at bedtime. From my earliest memories, the song was always the same: „You are my sunshine, my only sunshine...”

I was 11 years old when Papa died. In the years following his death, there were numerous times I yearned for his words of approval, encouragement and guidance. But never did I miss Papa more than when I discovered I was expecting a baby – Papa’s first great-grandchild.

I had hoped our baby’s birth might coincide with Papa’s early September birthday, but complications sent me to the hospital early on August 31, 1993. Through a haze of exhaustion, I heard the doctor’s voice: „It’s a girl, Mrs. Bliss!”

A daughter! Emily. I glimpsed her sweet face for only a moment and then she was whisked away to the nursery. In the recovery room, my thoughts returned to Papa.

I didn’t see Emily again until the next evening, when my husband and parents brought her to me from the nursery. „You’re not going to believe this,” my father said as he lowered her into my waiting arms.

It was then I saw lettering on the front of her knit newborn cap. You are my sunshine, it read. I could not speak.

„Emily was wearing this when we picked her up in the nursery,” my father said. „I asked the nurse if all the newborns’ caps were like this. She said they were all plain. She couldn’t imagine where this one came from.”

At that moment, holding Emily in my arms, marveling at the multiple miracles of her birth and the special message she wore, I knew what I had to do. „You are my sunshine,” I sang as I stroked her tiny buttonlike nose, „my only sunshine...”

I knew Papa would approve.

Százhatvanöt centis, hunyorgó, szemüveges, pocakos nagyapám egy manóra emlékeztetett.

Papa – így szólítottam – nagyon szeretett, és én is szerettem őt. Boldog voltam, amikor elvitt vacsorázni a helybéli vendéglőbe, megengedte, hogy alkoholmentes koktélt rendeljek, és annyi zsömlét meg vajrózsát tömjek magamba, amennyi csak belém fér.

Boldog voltam, hogy művészeti könyvekkel, verseskötetekkel és tudományos művekkel lepett meg, és bátorított: legyenek nagyra törő álmaim. Kedves tekintetéből kiérződött, hogy mondhatok vagy tehetek bármit, ő mindig szeretni fog.

De a legjobban azt szerettem, ha énekelt nekem. Kicsike ember létére erős hangja volt. És sokat énekelt. Amikor ölébe vett a konyhaasztalnál. Amikor betakargatott lefekvéskor. És legkorábbi emlékeim szerint mindig ugyanazt a dalt: „Te vagy a napsugaram, egyetlen napsugaram...”

Tizenegy éves voltam, amikor papa meghalt. A halálát követő években sokszor hiányoltam egyetértő, bátorító, irányító szavait. De sohasem hiányzott annyira, mint amikor megtudtam, hogy gyermeket várok. Papa első dédunokáját.

Reméltem, hogy babánk születése egy napra fog esni papa szeptember eleji születésnapjával, de komplikációk miatt már 1993. augusztus 31-ének hajnalán be kellett mennem a kórházba. A kimerültség ködfátylán át hallottam az orvos hangját: – Lánya született, Mrs. Bliss!

Lányom van! Emily. Csupán egyetlen pillantást vethettem édes arcocskájára, s már vitték is a csecsemőszobába. A lábadozóknak fenntartott szobában gondolataim visszatértek papához.

Másnap estig nem is láttam Emilyt, akkor azonban a férjem és a szüleim odahozták a csecsemőszobából. – Nem fogod elhinni – mondta apám, amikor beletette a kicsit várakozó karomba.

Ekkor láttam meg az újszülött sapkácskájára hímzett feliratot. Te vagy a napsugaram, így szólt. Nem találtam szavakat.

– Ezt adták a fejére, amikor kihozták nekünk a csecsemőszobából – mondta apám. – Megkérdeztem a nővértől, hogy minden újszülött ilyen sapkát kap-e. Azt felelte, a sapkák mind egészen egyszerűek. És fogalma sincs, hogy ez honnan való.

Abban a pillanatban, hogy Emilyt a karomban tartottam, és belegondoltam a születése és a sapkájára hímzett felirat kettős csodájába, tudtam, mi a dolgom. „Te vagy a napsugaram – énekeltem neki, miközben apró gomborrát simogattam –, egyetlen napsugaram...”

Tudtam, hogy papa egyetértene.