Tel-Aviv, az életvidám

Izrael második legnagyobb városa úgy döntött, hátat fordít gondnak-bajnak, és próbál teljes életet élni

Kapcsolódó cikkek

Csak fel ne robbantsák! – figyelmeztet a recepciós a Brown TLV szállodában, amikor meghallja, hogy az első tel-avivi estémen a North Abraxas étteremben készülök vacsorázni.

Már-már meggondolom magam, amikor eszembe jut, hogy a recepciós azzal a jellegzetes vállrándítással intézte hozzám a szavait, ami olyan jól jellemzi a tel-aviviak kissé szkeptikus életszemléletét: a legrosszabbra készülni és a legjobbat remélni. Ezt a filozófiát az ember tökéletesen elsajátítja a városban, amely nagyon közel fekszik a Gázai övezethez, és amelyet legutóbb tavaly júliusban ért palesztin rakétatámadás.

Bizonytalanságom szertefoszlik, amint belépek az étterembe. Elhelyezkedem a bárpultnál, és megnyugodva konstatálom, hogy barátságos arcok vesznek körül, mindenki jókedvű, fesztelen. A lazaság a tel-avivi vállrándítás pozitív oldala. A látványkonyhában a fiatal szakács magasba dobja a serpenyő tartalmát, körülöttem mutatós felszolgálók lejtenek valami arab-latin-bollywoodi hangulatú house zene lendületes ritmusára.

Kezdődik a parti. A felszolgáló tölt egy-egy pohárka whiskyt a pult körül ülőknek, majd meggyújt egy zsályaágat. – L’chaim! Az életre! – kiáltja mindenki egyszerre, és amikor a sercegő zsályaágból szikrák lövellnek a levegőbe, felhajtjuk italainkat.

Pezseg a hangulat a North Abraxas étterem bárja körül

A rendszeres légitámadások és az állandó fenyegetettség dacára – vagy tán éppen ezért – Tel-Aviv folyamatosan partizik.

Pontosan erre számítottam. Hétéves koromban, amikor ideköltöztünk egy amerikai külvárosból, ahol eseménytelenül telt az élet, egyszerre minden életre kelt, és csupa tűz lett körülöttem.

Emlékszem az ősi épületek aranyló köveire, amelyek szinte lángoltak az alkonyi napfényben. Emlékszem, hogy csodáltam izraeli osztálytársaimat, akik teli voltak energiával. Életkedvük túláradó volt, akár a túlcsorduló, selymes tahiniszósz a falafellel megrakott, kövér és puha pitában.

Vigasztalhatatlan voltam, amikor vissza kellett költöznünk az Egyesült Államokba. Nemrégiben a nővérem így szólt hozzám: – Utána kellene járnod ennek a falafelügynek!

Tudta, hogy számomra az a falafel a gyermekkori boldogságot jelképezi.

Amikor leszállt a gépem Tel-Avivban, a szeptemberi nap meleg sugarai visszaverődtek a házak fehérre meszelt falain, és a levegőt betöltötte a Földközi-tenger sós illata. Úgy tűnt, mintha a város mind a 405 ezer lakója kávézók teraszain üldögélne.

– Meglehet, hogy egy óra múlva bombák hullanak a városra – mondja az itt élő író, Dalit Nemirovsky, akivel villásreggelinket költjük a Rothschild 12-ben, a Rothschild sugárút egyik kávéházában. – A problémákról nem feledkezünk meg, de kijárunk a tengerpartra és a klubokba. Az embernek ki kell élveznie minden pillanatot, mert nem tudhatja, lesz-e következő.

A jaffai Elemento lakberendezési boltJeruzsálem a tiszteletet érdemlő múltat képviseli, Tel-Aviv viszont a jövőnek kötelezte el magát: nyitott szellemű, kísérletező kedvű város.

– Tel-Aviv ma minden eddiginél jobban vonzza a szabadságvágyó fiatalokat – állítja Nemirovsky –, és az Észak-Afrikából, illetve Kelet-Európából bevándorlók friss életkedvvel töltik meg a várost.

A megújulás szemmel látható. A város több mint 3000 Bauhaus épülete – amelyek közül sokat az 1930-as években a náci Németországból menekült építészek terveztek – pár évvel ezelőtt még igen rossz állapotban volt. Falaik a tengeri levegőtől mállani, repedezni kezdtek. Az UNESCO e jeles építészeti kincsek miatt a világörökség részévé nyilvánította Tel-Avivot, és a 2000-es években megindult a felújításuk.

Elbúcsúzom Nemirovskytól, majd tízperces séta után leérek a Carmel piacra. Magasra tornyozva állnak a különféle termények: félbevágott dinnyék, padlizsánok, érett rózsaszín gránátalmák. – Nem fogsz szebbet találni! – kiáltja utánam az egyik árus.

Igaza van, habár errefelé – félúton a városközpont és a tenger között – mindig találni szép dolgokat. A Neve Tzedek negyed egyik árnyas utcájában egy keramikus galériájának polcain pasztellszínű tálkák sorakoznak, faluk vékony és törékeny, akár a tojáshéj.

A sarkon ékszerész kínálgatja egyszerűségükben elegáns ezüst nyakláncait. Délnek veszem az irányt, mert azt hallottam, hogy alig egy kilométernyire innen, Nogában szintén rengeteg a kézműves, de a galériák olcsóbbak, és kevesebb az ipari utánzat.

– Noga olyan, mint egy falu a nagyvárosban – mondja Yaron Mendelovici, pólóstúdiója, a Gelada bejáratában. Mendelovici szitanyomott pólói játékos vizuális értelmezései a hazafiasság fogalmának, ami egyébként aktuális és gyakori témája a tel-avivi művészeknek. A legjobban azon a pólón lepődöm meg, amelyik egy széttárt karmú sólymot ábrázol. Ez Izrael ellenségének, Iránnak a jelképe. – Kissé szarkasztikus, kétértelmű ábra – bólogat Mendelovici.

A kreatív ambíciók nem merülnek ki a kisvállalkozásokban. A Tel-avivi Művészeti Múzeum átfogó képet nyújt az izraeli képzőművészetről.

Egy 1933-ból származó Bauhaus épület. A város Bauhaus stílusú házainak nagy részét a náci Németországból menekült építészek tervezték– Mi, tel-aviviak, világi, nemzetközi közegben szeretnénk élni – mondja Anat Danon-Sivan kurátor, miközben a romantikus, orientalista munkáktól a kortárs művészet keményebb, politikai témájú darabjai felé haladunk.

Hosszasan szemlélem Adi Nes fotográfus képét egy összegömbölyödve alvó izraeli katonáról, akinek gyöngyházszínű fénytől megvilágított arca Botticelli angyalaira emlékeztet. Mögötte a nyitott ablakon át a távolban rakéták fénye látszik.

Hasonló kettősség jelenik meg a Diplomaták című táncelőadásban is, amelyet aznap éjjel tekintek meg Neve Tzedekben, a Suzanne Dellal Központban. A szarkasztikus darabban hat táncos mutatja be különböző nemzetek táncait Izraeltől Brazíliáig az egyes országok himnuszainak zenéjére. A performansz végére a táncok egybeolvadnak, a himnuszok összefolynak, és a darab atonális hangzavarba fullad. A nemzet fogalmából nem marad más, mint egy gúnyos akkord.
 

– Megtaláltad a falafeledet? – kérdi a nővérem a telefonban. Be kell ismernem, hogy még nem, sőt ideérkezésem óta jóformán nem is tanulmányoztam még Tel-Aviv sokszínű kulináris kínálatát.

– Édesanyám marokkói főztjén nőttem fel – meséli Adoni, akinek Mizlala nevű multikulturális étterme nagy népszerűségnek örvend Tel-Avivban. – Én viszont szeretem keverni a zsidó, marokkói, palesztin konyha elemeit, illetve a kifőzdék és a csúcséttermek stílusát.

Folyamatosan érkeznek az asztalomra a finomságok a Mizlala konyhájából: bársonyos borjúagyvelővel töltött hatalmas croissant, rizottó vajas paradicsommártással és kagylóhússal, konfitált oldalas gofrival.

– Anyám csalódott volt, amikor disznóhússal kezdtem dolgozni – mondja Adoni –, és én úgy éreztem, rossz zsidó vagyok.

Tel-Avivban újra kell gondolni, mi számít szentnek. Adonihoz hasonlóan minden tel-avivi rendbontó egy kicsit.

Aztán nekilátok, hogy felkutassam a falafelt. Mindenki azt javasolja, hogy a HaKosem falafeles étteremláncnál tegyek próbát. Amikor Neve Tzedek északi részén végre találok egy ilyen üzletet, meghívom a taxisofőrömet, tartson velem a nevezetes fogásra. A pita pehelykönnyű, a csicseriborsó-golyók finom sóhajjal roppannak szét a számban, és mindenütt mennyei tahiniszósz… pontosan úgy, mint az emlékeimben.

– Ezért vendégem a visszaútra – mondja a taxis, aki ugyancsak elégedettnek látszik.
 

A Rothschild 12 Cafe, a Rothschild sugárút számos kávézójának egyikeTel-Aviv alkonyatkor mutatja meg valódi arcát. A Rothschild sugárút tele érdekes emberekkel: emitt egy férfi kontyba kötött rasztahajjal; amott egy turbános nő négy border collie-val. Az überstílusos Cafe Europában a tömeg mámorító koktélokat szürcsöl. Két házzal odébb a Shpagat bár vendégei egy vörös hajú énekesnő melankolikus dalát hallgatják.

– Nemrég Párizsban jártam, és döbbenten láttam, hogy éjfélkor üresek az utcák – mondja Adoni, amikor késő éjjel visszatérek a Mizlalába egy kis harapnivalóra. – Mi hajnali ötig ébren vagyunk, aztán megreggelizünk, és kezdjük az egészet elölről.

Másnap, amikor elindulok, hogy feltérképezzem a Neve Tzedektől délre, a tengerparton fekvő ősi arab várost, Jaffát, eszembe jutnak Adoni szavai:

– Ha egy nap végre egyetértés lesz, és megosztjuk kulturális javainkat, Tel-Aviv lesz a legjobb hely a Földön. Egyelőre Jaffa testesíti meg ezt a reményt.

A Tel-Avivnál néhány ezer évvel régebbi települést többségében arabok lakták egészen 1948-ig, Izrael megalapításáig, amikor is Jaffát Tel-Avivhoz csatolták. A kikötőváros őslakosai közé ekkor fiatal művészek és művészi hajlamú telepesek költöztek. Amint azt Qais Tibitől, egy Jaffában élő izraeli arab lemezlovastól megtudom, annyi betelepülő érkezett, hogy néhány arab család el is költözött Jaffából.

– Ma sokféle ember lakik itt, de mind szívesen él együtt, és tanulni szeretne egymás kultúrájából. Olyanok, akikben nem félelmet keltenek, hanem ihletet ébresztenek a sajátjuktól eltérő vallási, népi és életviteli szokások.

Az Old Man nevű, jól menő tengerparti arab étteremben arab, zsidó és külföldi családok üldögélnek a közös asztaloknál. Az utcákon, a pálmafák árnyékában kendőkbe burkolózott arab matrónák és lenge ruhás zsidó lányok sétálnak. A jaffai bolhapiacon jól megférnek egymás mellett a zsidó menórák, arab kaftánok, díszes feszületek és keleti szőnyegek.

– Van otthon szamara? – kérdezi az árus, amikor szemügyre veszek egy nyeregtáskát, de olyan magától értetődőn, hogy egy pillanatra el kell gondolkodnom a válaszon.

Tel-Aviv sziluettje a régi arab város, a történelmi múltú Jaffa tengerpartjáról

Utolsó itteni délutánomat a Banana Beachen töltöm. A part teli családokkal, papírsárkányt eregető gyerekekkel, strandteniszező fiúkkal. Hirtelen, ahogy a nap kezd alászállni, felharsan a hangosbeszélő: „Vége a vízimentő-szolgálatnak! Kérjük, fáradjanak a partra!”

A fürdőzők egy pillanatra megtorpannak, de a következő másodpercben egy kollektív tel-avivi vállrándítással mindenki visszatér ahhoz, amit addig csinált. Fittyet hányva az utasításra és a veszélyre, élvezik tovább az életet.

Úti tippek
Ha igazán meg akarja ismerni Tel-Avivot, a kicsi, autonóm, sajátos arculatú helyeket érdemes felkeresnie.

ÉTKEZÉS: Tel-Aviv déli részén, a Levinsky negyed tele van csemegeboltokkal, bárokkal és kávéházakkal. A HaHalutzim Shalosh „posztmodern zsidó konyhájában” készülő, sertéshússal és baconnel töltött barhesz (burgonyás kalács) határozottan nem kóser étel. A Caffe Kaymak vegetáriánus étteremben szombat esténként élő zene mellett ánizslikőr- (Arak-) alapú koktélokat kóstolhatunk.

SZÁLLÁS: Rengeteg az egyedi stílusú kis belvárosi szálloda, és bár a Brown TLV Hotel nem a legolcsóbb ezek közül, nagy előnye, hogy rövid sétányira van a Neve Tzedektől és a Rothschild sugárúttól. A 70-es évek stílusát idéző szobák ára 245 dollárnál (kb. 70 000 Ft) kezdődik. A Diaghilev hotel szépséges Bauhaus-épületében 54 tágas lakosztály várja vendégeit, 170 dollártól (kb. 50 000 Ft).

VÁSÁRLÁS: Az egykori HaTachana vasútállomás épületében található Made in TLV ajándékboltban ötletes emlék- és ajándéktárgyakat kapni. Az Olia nevű olívaolajat és olívaolaj-készítményeket forgalmazó cég alapanyagai részben helybeli farmokról származnak.

UTAZÁS TEL-AVIVBA: Európa nagyvárosainak többségéből – így Budapestről is – közvetlen repülőjáratok indulnak Tel-Avivba.

TOVÁBBI INFORMÁCIÓ: Visit Tel Aviv.