Teréz anya bátorsága

Isten finom tréfája, hogy fenséges gyermekének egész életében fel kellett néznie másokra

Kapcsolódó cikkek

Milyen boldogság! 1985 tavasza volt, Reagan elnök épp akkor adta át Teréz anyának az Elnöki Szabadságérmet a Fehér Ház rózsakertjében rendezett ünnepségen. Távoztában, az Ovális teremtől a Nyugati szárny felé tartva egyszer csak ott állt előttem. Lenyűgöző látvány: egy szárit viselő szent a Fehér Ház előcsarnokában. Amikor a közelembe ért, nem tudtam megállni: meghajoltam előtte. – Anyám – kértem –, szeretném megérinteni a kezét.

Felnézett rám – Isten finom tréfája, hogy fenséges gyermekének egész életében fel kellett néznie másokra – s csak két szót mondott. Később értettem meg, hogy ez volt küldetésének üzenete. „Szeresd Istent!” Kezembe csúsztatta egyik saját versét, s ruhája suhogott, amint tovasietett.

Halála napján kivettem a verset a keretéből. Szabadvers, a címe „Egy anya elmélkedései (a kórházban)”. Krisztusnak az apostolokhoz intézett kérdését járja körül: „Ti pedig kinek mondotok engem?” Teréz anya leírja, hogy a Betlehemben született fiút „szalmával bélelt jászolba fektették... egy szamár melengette leheletével”, és „közönséges, átlagos emberré vált”.

A szamár nem nemes állat; a szalma közönséges. És Teréz anya úgy döntött, hogy közönségesek és alantasok, szegények és betegek között fog munkálkodni. Nagyon határozott egyéniségnek kell lenni, hogy az ember úgy alakítsa ki a világát, hogy azokon segít, akiken más nem.

Ilyennek láttam. Határozott jellem. Cserzett és ráncos arc, határozott és egyenes beszéd. Az emberek úgy képzelik, a szentek halk szavúak, légiesek, jámborak, szelídek. Pedig vannak szentek, akik lehengerlő energiával bírnak – kiváló szervezők, irányítók, és kitartóan küzdenek az igazukért.

Egyszer tanúja voltam Teréz anya egy lélegzetelállítóan bátor tettének. 1994-ben beszédet mondott egy ima-összejövetelen. Ott volt a washingtoni elit, s még néhány ezer protestáns, ortodox katolikus és zsidó. Teréz anya Istenről, a szeretetről, a családról beszélt. Azt mondta, hogy szeretnünk kell egymást, törődnünk kell egymással. Egyetértő mormogás hallatszott.

Ám ahogy folytatta, mondatai egyre inkább elevenbe vágtak. Beszélt a boldogtalan szülőkről az öregek otthonában, akiknek „fáj, hogy elfeledkeztek róluk”. – Hajlandóak vagyunk akár áldozatot is hozni azért, hogy a családunkkal lehessünk, vagy saját érdekeinket tartjuk fontosabbnak? – kérdezte.

A hallgatóságban fészkelődni kezdtek a háború utáni „nagy generáció” tagjai. Teréz anya folytatta. – Úgy érzem, manapság a béke legnagyobb ellensége az abortusz – mondta, és kíméletlen szavakkal ecsetelte, miért. Körülbelül 1,3 másodperces néma csend követte szavait – azután tapsvihar tört ki. Ám nem mindenki tapsolt: Clinton elnök és a First Lady, valamint az alelnök és Gore asszony mozdulatlanná merevedve ültek; olyanok voltak, mint Madame Tussaud viaszbábjai. S Teréz anya még mindig nem ért a végére. Mire befejezte, szinte senki nem volt a teremben, akit ne sértettek volna szavai. Az egyik szenátor a feleségéhez fordulva megkérdezte: – Helyén van már a leesett állam?

Teréz anya igazán bátran szembeállította az igazságot és a hatalmat! Ő nem törődött ezzel, nem ijedt meg. Nekem adott versében megfogalmazta saját válaszát is Krisztusnak az apostolokhoz intézett kérdésére. Krisztus a „kimondandó Igazság... a bejárandó Út, a meggyújtandó Fény.” Teréz anya ehhez tartotta magát – egész életében e szerint élt.