Testvérek között

Két fiam különleges kapcsolata megvalósította gyerekkori álmomat

Kapcsolódó cikkek

Tudom, nagy butaság a gyerekekre irigykedni, de amikor látom, ahogy Tonio fiam és az öccse együtt érkezik le a csúszdán, mindig belém hasít, hogy valami gyönyörű kimaradt az életemből.

Nekem nem volt fivérem, s olyan barátság sem jutott részemül, amilyen az övék. A nővérem elég nagy volt, hogy segítsen vigyázni rám, tehát inkább anyáskodott felettem, semmint játszott velem, én pedig inkább nyűg voltam számára, mint barát. Egy öcs remek lett volna, de nem szerepelt a családi tervekben.

Szüleim keményen dolgoztak kis családi vállalkozásunkban. A mamám azt mondta, szívesen vállalna még egy gyereket, ha legalább vele otthon maradhatna. Apám erre azt felelte, nem boldogulna anyám nélkül. Aligha jött újra szóba közöttük ez a téma.

Most végre fiútestvérekkel élek – a fiaimmal –, és nézem, miként építik ki azt a fajta kapcsolatot, melyről egykor annyit álmodoztam. Van egy fényképem Tonióról, amint mindenórás feleségem nagy hasára hajtja fejét azon az estén, melyen Sam megszületett. A csupán 18 hónapos Tonio a pocakbabához beszélt, és válaszra várva nyomta a fülét a feleségem hasára. Ekkor kezdődött fiaim között a sugdolódzás.

Furcsa módon Sam könnyebben boldogul a világban, mint bátyja, aki a kudarcoktól gyakran elpityeredik. Ilyenkor Sam az, aki megnyugtatja őt, mert nagy komolyan azt mondja neki: – Ne sírj, Tonio! – Ők ketten szüntelen támogatják egymást.

A legnagyobb dolog, amit az életemben tettem az, hogy részem volt e két testvér világrajövetelében

Tonio nem játszik azokkal a vele egykorú fiúkkal, akik nem fogadják el, hogy Sam szorosan kötődik hozzá, és ezt meg is magyarázza: – Bébinek nevezték Samet. – Nem tudom megbüntetni az egyiket anélkül, hogy ne sérteném meg a másikat. – Hagyd békén Samet! – oktat ki pimaszul Tonio, amikor rákiabálok az öccsére. – Miattad sír Tonio – perel velem Sam, amikor rendreutasítom Toniót.

Este egyikük az emeletes ágy alsó szintjén fekszik le, a másik a felsőn. Reggelre egy ágyban alszanak, egymáshoz bújva, mint kutyakölykök a kosárban. Ha egyikük rosszat álmodik, és átjön a mi ágyunkba, a feleségemmel tudjuk, hamarosan a másik is megérkezik.

Amikor Sam még nagyokat aludt délutánonként, Tonio szomorúan ténfergett a házban, míg öccse fel nem ébredt. Egyszer rajtakaptam, amint az ágy mellett állt és bökdösve próbálta felébreszteni Samet.

Az óvodában Tonio kézen fogva kísérte Samet a termébe, és csak azután szaladt a maga csoportjához. Amikor Tonio csoportja a folyosóra tódult, hogy kimenjenek játszani, Sam a saját termében az ajtóhoz szaladt, és odakiáltott bátyjának – Szia, Tonio! – Ő elmosolyodott, és a fiúk integettek egymásnak.

Nem tudom, milyen lesz a kapcsolatuk, ha felnőnek. A szülők mindig azt kívánják gyerekeiknek, amiben nekik nem volt részük. Azt szeretném, ha mindig közel maradnának egymáshoz. Sokszor elképzelem, hogy ugyanarra az egyetemre járnak, egy testvérpárt vesznek feleségül, és egymás szomszédságában laknak majd.

Ha kicsit távolabbról figyelem őket, gyakran elképzelem, milyen lehetett volna az öcsém. Különösnek érzem, hogy most, középkorú létemre felködlik bennem egy elképzelt játszótárs, de a fiaim kapcsolatában látom, mi történhetett volna. Talán ezért tartottam annyira attól a naptól, amikor Tonio először ment iskolai előkészítőbe: úgy éreztem, én is el fogok veszíteni valamit.

Ahogy azon a reggelen elindultunk az iskola felé, mind a két fiú nyugodtnak tűnt, mintha egyiküknek sem lett volna fogalma arról, hogy ez a nap különleges lesz, hogy ettől kezdve Tonio elválik öccsétől, legjobb barátjától.

Tonio első napja zűrzavaros volt: több száz gyerek várt a tanítónőjére. Harmadikos lányom, Marian odaszaladt a barátnőihez, és mielőtt bármelyikünk is elbúcsúzhatott volna, Tonio is elvegyült új társai közé. Visszafordult, integetett, és eltűnt.

Mindez olyan váratlanul történt, hogy Sam még csak észre sem vette. Bár a szülőket megkérték, ne növeljék az első nap felfordulását azzal, hogy ők is bemennek az iskolába, felvettem Samet, és odavittem Tonio terméhez. Ott álltunk az ajtóban, és próbáltuk elkapni Tonio pillantását. Sam vette előbb észre őt. – Tonio! – kiabálta, de nagy zavarban lévő bátyja fel sem nézett. Túl nagy volt a zaj.

– Bemehetek? – kérdezte Sam. Haboztam. Az tanítónő nem bocsátaná meg. – Nem – mondtam végül. – Ma nekünk nem szabad. Holnap talán visszajöhetünk. – Miközben kimentünk az épületből, Sam csendesen ráhajtotta fejét a vállamra.

A feleségemmel nem mentünk egyenesen haza, hanem megálltunk egy cukrászdánál, és Sam habos kakaót kapott. Még azt is megengedtük, hogy kézzel egye a tejszínhabot. Sam még akkor sem szólt semmit, amikor megkérdeztem, hiányzik-e a bátyja.

Nem felelt. Ehelyett megkérdezte: – Papa, Tonio most már örökre elment?

– Nem, Sammy – mondtam, miközben felvidultam a kérdés kedvességén. – Nem örökre, csak délután háromig.

Sam lenyalt még egy kis tejszínhabot az ujjáról, és zavartnak látszott. Azután hozzám fordult: – Ez azt jelenti, hogy örökre?

Aznap az „örökre” végül csak déli 1 óráig tartott, amikor is Toniót hazaküldték, mert belázasodott. Sam játszani akart vele, de Tonio túlságosan rosszul érezte magát. A következő nap kedvetlenül reggelizett, azt mondta, fáradt, és felment a szobájába. Nem vittük iskolába.

Amikor bekukkantottam a szobájukba, hogy megnézzem Toniót, láttam, hogy alszik. Mellette egy takaró alá bújva, hogy elüsse az időt, ott játszott Sam. A bátyja ébredésére várt, és valószínűleg megkönnyebbült, hogy az „örökre” milyen elviselhető.

Néha arra gondolok, hogy a legnagyobb dolog, amit az életemben tettem az, hogy részem volt e két testvér világrajövetelében. És nem ők voltak az utolsók. Született még egy gyermekünk, egy harmadik fiú. Nemrég történt, hogy a kiságya leszakadt két idősebb bátyja súlya alatt, akik bemásztak hozzá játszani. Egy rakás fiúval vagyok körülvéve.

Jobb, mint amilyennek valaha is elképzeltem.

Vote it up
9
Tetszett?Szavazzon rá!