Testvériségünk napja

A világtól elvonulva végül kiöntöttük egymásnak szívünket

Tízéves voltam apám halálakor. Anyám úgy látta jónak, ha erős közösségben nevelkedem, mert így válok férfivá, ezért nyolc hónappal később beíratott a Milton Hershey iskolába, a pennsylvaniai Hersheyben.

A félelemtől összeszorult a gyomrom, amint autónk azon a napon, 1964 februárjában az iskolához közeledett. Bátorság! – biztattam magam szüntelen. Viselkedj úgy, mint egy férfi, hiszen ezt várják tőled, most, hogy apád meghalt. Voltaképpen pedig nem sok elképzelésem volt arról, hogyan kell férfiként viselkedni, csak annyit tudtam, hogy sztoikus nyugalommal illik fogadni az eseményeket. Így aztán egy szóval sem fejeztem ki ellenérzéseimet, noha minden idegszálammal tiltakoztam az utazás ellen. Vajon milyen élet vár itt rám? Hogyan fogadnak a többiek? – zakatoltak bennem a kérdések.

Miután megérkeztünk, körbevezettek minket a makulátlanul tiszta, farmra emlékeztető épületen, mely otthont adott a csoportomhoz tartozó tizenhat fiúnak, s ahol nevelőink lakosztálya is volt. Anyám hátramaradt, míg megmutatták a hálószobámat, melyet egy másik fiúval fogok megosztani.

Visszatérve üresen találtam a nappalit. – Anyám hol van? – kérdeztem.

– Már elment – szólt valaki.

Elment? Éreztem, hogy elgyengül a lábam. A tanácsadó nevelő, mint később megtudtam, azt javasolta anyámnak, hogy a felesleges jelenetek elkerülése érdekében köszönés nélkül távozzon.

Egész délután új hálószobámban ültem. Amikor a fiúk négy óra körül megérkeztek az iskolából, odajöttek, hogy szemügyre vegyenek. – Kicsi vagy, öcsém – mondta az egyik srác.

– Nem kicsi az, Lee. Parányi.

– Hívjuk Hangyának! – javasolta Lee.

– Ne, inkább Poloskának.

– Tetszik nekem a pótszeme – mutatott a szemüvegemre egy másik fiú. – Talán inkább Pápaszemnek kellene nevezni.

Aztán elmentek, hogy nekilássanak a házkörüli teendőknek.

Ebéd után, a tanulási időszak kezdetéig volt egy óra szabadidőnk. Elővettem egy könyvet, és olvasni kezdtem, de félbeszakítottam, amikor szobatársam, Jim így szólt hozzám: – Tudnod kell egy-két dologról, ha nem akarod, hogy kinevessenek. Meglehet, hogy valaki arra kér, hozzál egy vödör gőzt vagy egy balkezes villáskulcsot. Olykor eltűnhet a fogkeféd. Ja, és jó, ha mindig a kezed ügyében tartod a szemüvegedet.

– Kösz a figyelmeztetést – feleltem.

Jim vállat vont. – Egyébként valószínűleg hamarosan meg kell verekedned valakivel, ha nem akarod, hogy semmibe vegyenek.

Egy darabig csendben ültem, próbáltam megemészteni a hallottakat. Jim hirtelen ezt kérdezte: – Apád halt meg, ugye?

– Igen.

Lesütött szemmel nézte a könyvét. – Ilyesmiről itt senki nem akar beszélni.

Aznap éjjel minden erőmmel megpróbáltam visszafojtani a sírást. Nem sikerült.

Jim jóslatai valóra váltak. Valóban összekülönböztem két fiúval, mert labdáztak a szemüvegemmel. Feldühödtem, és fejjel egyikük gyomrába ökleltem. Püfölni kezdtük egymást.

Sohasem beszéltem senkinek az apámról, és mások sem tettek említést elveszített szüleikről. A Hersheyben élő fiúk szigorúan tartották magukat a kimondatlan törvényhez, miszerint nemcsak az érzelmeket kell letagadni, hanem azt is, hogy halott szüleink egyáltalán léteztek.

A fiúk egyik kedvenc játéka a tackle volt. Egy futball-labdát feldobtak a levegőbe, és aki elkapta, megpróbált átrohanni a többiek között, anélkül hogy földre rántották volna. A tackle nem is annyira játék volt, mint inkább ürügy, hogy szánt szándékkal s erővel egymásnak ütközhessünk, főleg azért – mint utóbb rájöttem –, hogy kitomboljuk dühünket, s eloszlassuk visszafojtott szorongásainkat.

Az első év tavaszának vége felé Mr. és Mrs. Carney lettek az új nevelőink, s ők már kevésbé szigorúan fogtak bennünket. Ám hamarosan kezdett szétzilálódni a fegyelem, és a fiúk gorombán felelgettek Carneyéknak.

Mr. Carney úgy reagált, hogy gyűlést szervezett, ahol a fiúk elmondhatták panaszaikat, ők pedig megfogalmazhatták elvárásaikat. Az én szememben Carneyék nem ellenségek voltak, hanem pótszülők, akik őszintén törődtek velünk. Nem titkoltam el a véleményemet: – Az a baj, hogy Carneyék túl jóindulatúak, és közületek néhányan visszaélnek ezzel.

Ezután a fiúk még inkább ellenem fordultak. Carneyék ki akartak emelni ebből a közösségből, és péntek este elvittek hétvégi házukba, ahol főleg horgászással ütöttem el az időt.

Amikor visszatértem, Jim közölte velem: – Mindenki úgy gondolja, hogy nyalizol Carneyéknak. Sokan mérgesek rád.

Remek – gondoltam. Hónapokig fáradoztam azon, hogy megpróbáljak beilleszkedni a közösségbe, s most egy perc alatt leromboltam mindent. Nem voltam meglepve, amikor másnap reggel a vécében találtam a fogkefémet.

Két hónap múlva egyszer véletlenül meghallottam, amint Lee, Bruce és Jim azt tervezgették, miként töltsenek el egy hosszú augusztusi délutánt. – Menjünk el a tóhoz! – javasolta Jim.

– Szerintem inkább a rejtekhelyünkre – vetette ellene Lee, egy előttem ismeretlen, titkos helyre utalva.

– Menjünk egyszerűen csavarogni – indítványozta Bruce –, és majd meglátjuk, hol kötünk ki.

– Ez jó ötlet, benne vagyok! – mondta Jim.

– Én is – visszhangoztam.

– Ki kérdezett, te hülye? – támadt nekem Lee.

– Nem vagyok hülye.

– Oké, négyszemű.

El akartam kerülni az újabb verekedést, és lenyeltem mérgemet.

– Na, én megyek – mondta Bruce, kifelé mutatva. – Ha valaki akar, az jöjjön. Ha nem, agyő! – Azzal elindult. Jim és Lee követte. Kis ideig haboztam, majd én is csatlakoztam a csoporthoz.

Miután átvágtunk a mezei virágoktól tarka réteken, keskeny patakra leltünk. Ezt átugorva kukoricatáblához értünk, mely addig terjedt, amíg csak a szem ellátott. – Menjünk oda – mondta Lee, és mi nem is tétováztunk.

A magas növényzet hamar eltakart bennünket, de azért meg sem álltunk a kukoricás sűrűjéig. A széles levelek megvágták arcunkat, s kukoricacsövek ütődtek fejünknek. Talán harminc soron is áthaladtunk, majd megálltunk és letelepedtünk.

– Ez a rejtekhely? – kérdeztem.

– Nem igazán – felelte Lee, és cigarettát vett elő a nadrágzsebéből.

– Nem hiszem, hogy éppen itt kellene dohányoznod – mondta Jim.

– Én sem – helyeselt Bruce.

– Jó, nyugi – vont vállat Lee. Válasza meglepett, de hamarosan észrevettem, hogy a kukoricatáblának van valami sajátos hatása, mely megváltoztatta szokásos viselkedésünket. Ezen a helyen feloldódtak gátlásaink, és lehullott rólunk a „vagány gyerek” maszkja. Itt, a világtól elrejtőzve megtaláltuk az utat egymás lelkéhez.

Bruce szólalt meg elsőnek. – Az apám kereskedő volt – mondta. – Egyik nap egy teherautó belehajtott a pirosba, és az autójának ütközött. Apám rögtön meghalt. Éppen iskolában voltam, és hazahívtak. Sejtettem, hogy valami nagy zűr van, de erre nem gondoltam.

– Az én apám szívrohamban halt meg – mondta Jim. – De alig ismertem őt, mert még csak négyéves voltam. Tanár volt.

Kis szünet után Lee szólalt meg. – Az én apám ács volt. Az egyik nyáron összeeszkábált nekem egy teherkocsit. Sokszor elvitt baseballmeccsre, és egyszer cirkuszba is. Aztán csontrákja lett. Nagy és erős ember volt, de a halála előtt olyan vékony lett, mint egy szál zöldbab. – Lee szemébe könnyek szöktek. Pillantása a kukoricás mélységei felé révedt.

A többiek is a messzeségbe bámultak. Olyan arckifejezést öltöttek, amilyet még sohasem láttam rajtuk. Sokáig nem szólt senki. Csak a kukoricaszárak zizegése hallatszott, s a távolban egy varjú rikoltott.

Bruce törte meg a csendet. – Te még nem beszéltél az apádról – fordult hozzám.

Nem is tudtam, hogy akarok-e. Eddig azért sikerült megmaradnom Hersheyben, mert végig „erős” voltam, és most vonakodtam átadni magam a gyengeségnek. De a többiekhez hasonlóan én is szabadulni vágytam már a lelki tehertől, melyet többé nem bírtam elfojtani.

– Apám sokáig cukorbeteg volt – kezdtem akadozva –, de végül tönkrement a veséje, s ebbe halt bele. Egy éjjel behívták anyámat a kórházba. Már ágyban voltam, amikor hallottam az ajtó nyílását és anyám lépteinek koppanását, ahogy jött fel a lépcsőn. Annyira… bánatosnak tűntek, hogy már tudtam, mit fog mondani: „Apád meghalt.”

Nem sokat beszéltünk arról, mit éreztünk apánk halálakor. Egymás arcáról leolvastunk mindent. Inkább arról mesélt mindenki, hogyan élt az apja, milyen volt, mi volt a foglalkozása. Ha lettek volna nálunk fényképek, körbeadtuk volna. De nem volt senkinél, még otthon, a szobában sem. Hallgatólagosan elfogadtuk, hogy ez túl erősen emlékeztetett volna életünk egy szebb és nyugalmasabb szakaszára.

Miután felidéztük apánk emlékét, könnyedebb témákra tértünk át, és hamarosan jobb kedvre derültünk. De amikor kiléptünk a napfényre, valamennyien gazdagabbak lettünk egy új igazsággal. Megértettük, hogy bár a sors csapást mért ránk, mégsem egyedül kell azt elviselnünk. Első ízben eszméltünk rá, hogy nemcsak az árvaságunk tart össze bennünket, hanem az a vágy is, hogy megszabaduljunk az ezzel járó bánattól.

Hazafelé menet megálltunk inni a pataknál. Jim ott állt mellettem. Figyeltem, hogyan veszi le baseballsapkáját, miként fröcsköl vizet az arcára, és szántja végig nedves ujjaival a haját. Aztán nem a saját fejére tette vissza a sapkát, hanem felém nyújtva az enyémre húzta. A többiek is körénk gyűltek, és együtt ugrottuk át a patakot. S miközben visszatértünk szállásunkra, úgy éreztem, hogy testvérekként lépkedünk egymás mellett.

Vote it up
Értékelje a cikket!
Tetszett?Szavazzon rá!